Halász Rita: Apám nem álmodik [A mi utcánk]

A történetek és installációk inspirációs forrásai a környék emberi történetei voltak: „Első körben felkutattunk levéltári anyagokat, régi újságcikkeket és legendákat a Bartók Béla úthoz, a Gárdonyi térhez és a környékhez köthetően, majd a történeteket átadtuk öt kortárs írónak (O. Horváth Sári, Puskás Panni, Gimesi Dóra, Halász Rita, Milbacher Róbert), akik ezekből ihletet merítve friss irodalmi alkotásokat készítettek számunkra.

Ezt követően Wilhelm Judit, Szántó Eszter Rita és Koltay Dorottya Szonja vizuális művészek kapták kézhez az elkészült írásokat, akik térinstallációkat álmodtak a szövegekből inspirálódva. Az installációk részeként felkért színészeinkkel (Fodor Tamás, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Kurta Niké, Bach Zsófia, Martinkovics Máté, Komáromy Bese, Orosz Csenge, Mucsi Kristóf, Laboda Kornél) és Pongor András sound designerrel közösen hangjátékok formájában is életre hívtuk az irodalmi alkotásokat. Így a néző tetszőleges sorrendben végighaladva az állomásokon egy sajátos és személyes narratívával rendelkező audiovizuális élményben részesülhet” –mesélte Bergendi Barnabás, a KultBazaar alapítója.

A Halász Rita szövegéből készült hangjátékot is meg tudod hallgatni, de előbb olvasd el a történetet!

Halász Rita: Apám nem álmodik

A beszéde sokat javult. Még mindig lassú, de már nem hibázik annyit, mint első nap, amikor behozták. Rendesen ki tudja mondani, hogy csütörtökön és hogy epidurális, igaz ezt csak másodszorra, de akkor tisztán és érthetően. Nincs semmi javulás, csóválja a fejét. Dehogynem, válaszolom. Sokkal jobban beszélsz már! Erre gondolok, mondja, és a fejével a bal keze felé biccent.Hát ebbe’ aztán nincs pisi, Gyuri bácsi! Oldalra nézek, apám mellett ősz hajú öregúr. Szigorú arc, horgas orr, mint egy megfáradt sas, szótlanul fekszik az ágyban. Soha nem jutna eszembe lebácsizni. A nővér visszateszi a vödröt az ágy alá.

Gyere, menjünk le a büfébe, súgja apám, és lassú mozdulatokkal feltápászkodik.

Hova, hova maszk nélkül?, kérdezi a nővér. A hangja kellemetlenül hasít bele a csöndbe, mintha egy osztályfőnök lenne, aki egy csapat rakoncátlan iskolásnak beszélne a pályaudvaron. Lemegyek levegőzni a lányommal, válaszol apám, majd hozzáteszi. Hozzátartozóval mehetek, a főorvosasszony megengedte. Nem a hozzátartozó miatt kérdeztem, hanem a maszk miatt. Tessék felvenni azt a maszkot. Még mindig indokolatlanul hangosan beszél.  A nővér apám elé áll, úgy magasodik előtte, mintha egy nagy hegy lenne, egy áthatolhatatlan hegység, ami nem ereszt. Apám felhúzza a maszkot, és elindul felém, de a nővér megint megállítja.

Béla bácsi, hát mit mondott a főorvosasszony? Még mindig olyan, mintha egy gyerekhez beszélne, nem is gyerekhez, inkább egy kutyához. Mintha kedvesen beszélne egy kutyához, aki megette a papucsot, és most szeretettel, de azért mégiscsak határozottan jól leszidja. Hát meg szabad enni a papucsot, hát mit mondtam neked? Hát mit mondott a főorvosasszony, mire kell figyelni? Apám még mindig úgy tesz, mintha nem hallaná, nekem mondja az instrukciókat, hova tegyem a kimosott ruhákat, hova a két másfélliteres ásványvizes palackot, hova a szőlőt. Ugye arra kell figyelni Béla bácsi, hogy ez itt ne lógjon, ugye? A nővér megigazítja apám logó bal karját, az élettelen kézfejet határozott mozdulatokkal beigazítja a nyakába kötött, fehér kendőbe. Nem szabad, hogy lógjon az a kéz, tetszik érteni?

Rendben, válaszolom apám helyett, figyelünk majd.

Aztán nem cigizni! Apám bólint, eszembe sem jutott, válaszolja. A nővér nagy léptekkel kimegy a szobából, apám a kezembe csúsztat egy doboz cigit, benne öngyújtó. Biztos, hogy jó ötlet?, kérdezem. Gyere, mondja, és a háromágú bottal határozottan megindul. Próbálok mellékerülni, de nem engedi. Most már nem is kell segítenem?, kérdezem. Már nem. Nézd meg, milyen gyorsan megyek, Fittipaldi is megirigyelne.

Most ő is indokolatlanul hangosan beszél, ahogy az előbb a nővér. Már a bot sem kéne, csak mutatóban van, ezt nézd! A háromágú botot a levegőbe lóbálja, megy ez, mint a karikacsapás, olyan vagyok, mint Poszeidón a háromágú szigonnyal, mondja, és nevet. Na, csak ne vitézkedjen itt, tessék szépen a bottal menni, mert el lesz véve a kimenője. Poszeidón a háromágú szigonyával újra a kórházi folyosón kopog. Erről beszéltem, súgja nekem. A főorvosasszony megengedte, hogy kimenjek, de ő szeret fontoskodni.Leülünk a padra, a támlája hiányzik, nem tudunk hátradőlni. Azt meséltem, amikor a szobatársamat, azt a fiatalabbat, japán gurunak néztem? Mesélted, mondom, de nem zavartatja magát, ugyanúgy elmondja, mint tegnap. Bejött a szobába. Mit keres itt egy japcsi?, kérdeztem magamban, odamentem, gondoltam tud beszélni angolul, megkérdeztem tőle, hogy ki ő és mit akar? Erre ő angolul válaszolt, de arra már nem emlékszem, hogy mit. Mondjuk az a szobatársad tényleg hasonlít Miszter Miyagira a Karate kidből. Nem csoda, hogy japánnak nézted. Apámat nem érdekli, hogy próbálom menteni a helyzetet, tovább folytatja. Másnap mondom neki, bejött ide tegnap egy japán, találkoztál vele? Azt mondja, te hülye, az én voltam. Apám nevet, és hosszan beleszív a cigibe.

Anyám szerint nehéz lehet most apámnak. Eddig olyan normális élete volt. Mindene olyan normális volt. Apád soha nem álmodott. És most nemcsak álmodik, de hallucinál is. Ez egy másik világ. És eddig apád csak a normális világot ismerte. Kivéve azt a pár évvel ezelőtti indiai incidenst.

Anyu mesélte, hogy pszichológus is volt nálad, és azt mondta, negligálod a bal oldaladat. Apám bólint. Volt. Egy fiatalember, valami Zoltán. Amúgy szimpatikus. Képeket mutatott, hogy mit vélek látni. Rajzolni is kellett, abból vonta le a következtetést.  Apám felhorkan. Negligálom! Nem én negligálom, hanem a kezem negligálja saját magát. Egyszerűen nem hajlandó mozogni.

Még nem, de majd fog, nyugtatom apámat, de ismét nem vesz róla tudomást.

Furcsa, hogy az én kezem. Teszem, veszem, de mintha egy idegen tárgy lenne. Mint Indiában, amikor az a látomás volt. Ezt meséltem?
Tehát megint kezdi. Az első héten minden nap elmesélte. Anyám szerint a sztrók aktivizálta az élményt, csak nehogy így maradjon, mondta, de megnyugodtunk, a második héten már nem mesélte. Apám hatvannyolcévesen, életében először kipróbálta a hasist a Himalájában egy motoros túrán. A többiek csak úgy beleszívtak, én letüdőztem, ahogy kell, gondoltam, kárba ne menjen, ha már egyszer kipróbálom. Nem éreztem a testem. Kérdeztem  a többieket, én most tényleg neked mentem vagy csak akartam? Azt mondja, hülye vagy, egyhelyben ülsz. Megint nevet. Nem állítom le, hátha most máshogy meséli, hátha megtudok valami újat arról az estéről, de mindig ugyanazok a mondatok. A hajók a Himalája fölött úsztak, alatta vonatok, alatta a Duna és az autók. Csak a Gárdonyi tér volt furcsa. Mit keres a Himalájában a Gárdonyi tér? Bólogatok, mosolygok. Apám tövig szívja a cigit. Nem érzem a kezemet, mondja. Nézd meg. Nézd! Felemeli a karját, lóg a kézfeje. Ez az én kezem? Bólogatok.

Te érzed?, kérdezi.

Mit?

A kezemet.

Hogy én érzem-e a te kezedet?

Igen. Ha megfogod a kezemet, akkor érzed?

Persze, hogy érzem, ez a te kezed.

De fogd meg, tessék fogd meg. Érzed? Van kezem?

Megfogom a kezét. Igen, ez a te kezed. Van kezed. Meleg.

Én meg nem érzem. Érdekes.

Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Az első héten minden látogatáskor elmondta, hogy nem érzi a kezét, és milyen furcsa, hogy nem tud vele fogni. Most nézd meg, nem érzem, mondogatta egész nap. Most nézd meg, kiesik a kezemből a telefon. Most nézd meg, lóg. Fogd jobb kézzel a telefont, fogd jobb kézzel a poharat, fogd jobb kézzel a cipődet, mondtam neki, de mindent bal kézzel akart fogni, hiába jobb kezes. Kiesik. Látod?, kérdezte, kiesik. Nem tudok vele fogni, olyan érdekes, mintha lebénult volna. Megfogtam a két vállát, a szemébe néztem. Apa, azért nem tudsz vele fogni, mert tényleg lebénult. Lebénult, ismételte. Igen, lebénult. Lebénult a kezed. Ez a sztrók. A sztrók miatt bénult le. Ez a sztrók hatása. Sztrókod volt, azért vagy most itt.

Ez a Zoltán, ez a pszichológus azt mondta, hogy jobban kell erőltetnem a bal oldalt. Na, most figyelj, mondja, jobb kezével megfogja a lebénult kezét, és ráteszi az enyémre. Szorítom teljes erőből. Érzed?

Nem érzem. Még nem, teszem hozzá rögtön. Összpontosítok, érezni akarom, muszáj, hogy legyen valami fejlődés, de semmi. Nem mondom ki hangosan, csak rázom a fejem.

Apám csalódottan elfordítja a fejét.

Kezd visszazuhanni. Poszeidón görnyedten támaszkodik a szigonyára, messzire néz, kerüli a tekintetemet. Menjünk vissza, mondja egy idő után.

Várjál, mondom neki, hoztam valamit, el is felejtettem, és az ölembe veszem a táskát. Ő persze azt mondja, nem kell semmi, van mindene. Igazából nem neked hoztam, hanem segítened kéne. Úgy látom, ez tetszik neki, közelebb hajol. Szombaton volt a lomtalanítás, kicsit körbenéztem, és találtam egy ilyet, de nem tudom kinyitni. Valami titokdoboz lehet, vagy varázsdoboz. Tudod, amit csak az tud kinyitni, aki készítette. Nincs olyan zár, amit ne lehetne kinyitni, somolyog. Van benne valami?, kérdezi. Két kézzel megrázom a dobozt. Halljuk, ahogy valami a falának ütődik belül.

Apám az ép kezével forgatja a dobozt, a füléhez teszi, rázza, még meg is szagolja. Szép munka, mondja és megkocogtatja a fát, majd az intarziaberakást simogatja. Most megint élénk, már látom, hogy mosolyog, biztos benne, hogy ki tudja nyitni. Te fogd meg itt, és ezt tekerd, én meg itt fogom, mondja. Te jobbra, én balra, nem kell erőlködni, a ritmus a lényeg. Egyszerre, háromra. Sikerül. Apám felnyitja a doboz tetejét.

Belenézünk. Egy gyufásskatulya méretű kisebb doboz. Apám felhajtja a fedelét.

Egy mini hegedű, vonóval.

Apám hosszan vizsgálja a kis hangszert, mindene megvan, a csiga, a csigában a hangoló kulcsok, a díszesen faragott láb, a nyereg, a húrtartó, a szépen formált f-lyukak, és a kis hengeres fapálcika, a hegedű lelke. Nézd meg ezt a faberakást itt! Micsoda precizitás, és a finomhangolókat sem felejtette el. Megpengeti a húrokat. Még hangja is van, mondja. Mennyi lehet ez, ötven milliméter? Negyvenkilenc, vágom rá. Hál' istennek nem kérdez vissza, hogy ezt meg honnan tudom.

Mesterhegedű, látod, itt van a mester neve a cetlin, szépen beragasztotta, ahogy kell. Fogom a kis hangszert, hunyorítok, de túl kicsi betűkkel van írva, fel kell vennem az olvasószemüvegemet. Azt írja, hogy Benedek Imre, a Beloiannisz gyár nyugdíjas asztalosa. Apám felkiált, ez a régi BHG. Ott dolgozott apuka is, a Fehérvári úton. Ez a Beloiannisz egy görög komcsi volt, el is vették aztán a nevét a címből. Be kéne adni a hangszermúzeumba, ki tudja, lehet, ez a legkisebb hegedű. Te mikor játszottál utoljára?, kérdezi, és most én legyintek. Nem akarod elővenni? Csak úgy magadnak? Forgatom a szemem, apám visszakozik, nem akar nyaggatni. Anya is mindig ezzel jön, mondom, de tudod, milyen a hegedű. Apám bőszen bólogat. Bosszúszomjas, sértődékeny. Nem úszod meg büntetlenül, hogy évekig mellőzted.

Nem haragszol rám?, kérdezi. Hogy ennyire erőltettem? Váratlanul ér a kérdése, soha nem beszéltünk még arról, hogy miért hagytam abba. Nem válaszolok. Azért remélem, volt értelme, mondja, és a lebénult kézfejét ráteszi a kezemre. Persze, hogy volt, válaszolom. Nem is én lennék. És akkor alig érezhetően, de az egyik ujja megmozdul. Érzem, éreztem, megmozdítottad, kiáltok. Bólint. Akkor erre a napra meg is vagyunk, mondja, és mosolyog. Ha meggyógyulsz, és a kezed rendbe jön, duózhatnánk egyet. 

Kilépünk a liftból, a nővér szól, hogy a látogatási idő lejárt, majd ő visszakíséri apámat. Nem kell, megy már egyedül is, mondja. Nézem, ahogy a kórház sárgaborsószínű folyosóján Poszeidón vonul, kezében a háromágú szigonnyal.