Milbacher Róbert: Törökvilág Budán [A mi utcánk]

Milbacher Róbert: Törökvilág Budán [A mi utcánk]

A mi utcánk a mi életterünk: ezt mutatta be május 4-én öt kortárs író négy képzőművész, három zenész és közel egy tucat színész a Gárdonyi téren. A héten a Könyvesen megosztjuk a novellákat, amikhez hangjáték és installáció is készült. Olvasd el Milbacher Róbert írását!

Fotók: Szőke Péter és Polyák Attila - KultBazaar

Installáció: Koltay Dorottya Szonja

Könyves Magazin | 2024. május 09. |

Bartók Béla úthoz, a Gárdonyi térhez és a környékhez köthető újságcikkek, levéltári anyagok, legendák nyomán öt kortárs írótól (O. Horváth Sári, Puskás PanniGimesi DóraHalász RitaMilbacher Róbert) született friss irodalmi mű. Ezeket installációk és hangjátékok segítségével keltették életre. 

Hallgasd majd meg a Milbacher Róbert szövegéhez készült hangjátékot is! A többi írást itt találod: Halász RitaPuskás PanniO. Horváth Sári.

Milbacher Róbert: Törökvilág Budán

A tegnapi napon, a szent hidzsra 1313. esztendejében, vagy ahogyan ezek a gyaur kutyák mondják: 1896. május 23-án, olyan délután kettő felé érkezett meg a várva várt hír, hogy elkészült a nagy mű, és már egyedül csak rajtam áll, hogyan és mi történjék a továbbiakban. Végre tetőzetet nyert hát a nagy épület, jutott önkéntelenül is eszembe. Mostantól fogva én sem hibázhatok, mindennek olajozottan kell működnie, különben értelmét veszti minden eddigi erőfeszítésem. Ha tetszik, ha nem, ma a napnak is olyan erővel kell ragyognia, hogy a lusta folyót reggelenként alig-alig áttetsző fátyollal fedő és mindig lassan eloszló pára is csak az éjszaka tünékeny emléke maradhat csupán.

Nem zavarhatja meg egyetlen eltévedt, kósza felhő sem a kilátást.

Minden gondosságom mellett is csak remélni merem, hogy nem kerülte el a figyelmemet egyetlen apró részlet sem. Arra a nyugtalanító belátásra riadtam ugyanis hajnaltájt, még jóval a müezzin reggeli imára hívó éneke előtt, hogy mivel túl sok elemnek kell összhangban működnie a tökéletes összhatáshoz, akárhol becsúszhat valami végzetes hiba.

Nem csak az itteni égaljon szeszélyes időjárásnak vannak kiszolgáltatva a terveim, de ráadásul ott van a mindig kiszámíthatatlan emberi tényező is. A szolgák már önmagukban is potenciális hibaforrást jelentenek, nélkülük viszont nem boldogulnék, ezt is be kell látnom. Abban bízhatok csupán, hogy kipróbált, hűséges emberekkel vettem körül magam, és ha mindenki úgy teszi a dolgát, ahogy az előkészületek során, akkor nem lehet baj.

És hát nem kevés pénzt áldoztam a terv megvalósítására.

A rézfelületen tükröződő napfény, amely hol eltűnik, hol szikrázóan megcsillan a földig érő selyemfüggönyöket meg-meglebbentő hajnali szellő kénye-kedve szerint, arra enged következtetni, hogy Isten kegyelméből verőfényes napra ébredt a város.

Jóleső megnyugvással veszem tudomásul, hogy mindent úgy készítettek elő, ahogy kértem. Kifényesítve, aminek fényesnek kell lennie, letörölve, aminek portalannak kell lennie. A megfelelő sorrendbe állítva az eszközök, amik a reggeli kávé elkészítéséhez elengedhetetlenek. A sor elején az ébenfa ládika apró kulccsal zárható fedéllel, hogy a benne őrzött sötétre pörkölt kávészemek aromája odabent maradjon mindaddig, míg a darálás és őrlés folyamata meg nem kezdődik. Mellette a kézidaráló, becses családi darab, generációk óta ezt használják a család férfitagjai minden egyes reggel, legalábbis a legfényesebb és legigazságosabb Birodalom fennállása óta. Persze csak a férfiak, mert asszonyszemélynek semmi keresnivalója a kávé körül. Úgy tartják, szerencsétlenséget jelenthet, ha esetleg tisztátalan állapotban illetnek bármit, ami ennek a mennyei gyönyörűség ígéretét hordozó italnak az elkészítéséhez szükséges. Bár az utóbbi időkben hallani, hogy itt-ott, főleg a Lajtán túl, az élő Sátán birodalmának nagyobb városaiban már a nőknek is engedélyezett ennek a paradicsomi italnak az élvezete. Fel nem foghatom, hogyan nem látják ezek a hitetlen kutyák, hogy mindez nem sok jóra vezet. Mert mi van, ha ezek a szerencsétlen, a természetüknél fogva túlérzékeny idegzetű asszonyok ezzel a mégiscsak mesterséges izgató szerrel az amúgy is állandóan fölajzott, nehezen kordában tartható érzékiségüket a végletekig fokozzák, ami végül uralhatatlan folyamatokat elindítva, az örök életre teremtett lelkük vesztét okozza?

A darálással kezdődik a folyamat.

A megfelelő finomság eléréhez a kézidaráló hangjára kell figyelni. Ahogyan a kávébab előbb karistoló jajkiáltása fokozatosan elcsendesül, majd megadó suttogássá szelídül néhány körkörös mozdulat után. A sötétre pörkölt kávébab ellenállásást csakis ezekkel a nagyon is durva, sőt külső szemlélő számára kegyetlennek tűnő mozdulatokkal lehet megtörni. Mert a jó illatozáshoz szükséges a kávészemek burkának a darabokra törése: csak a pusztulás szabadítja föl a kávébabba zárt napfényből, az óceán leheletéből és a Jemeni-fennsík földjéből érlelődött esszenciát.

A babkávé élő lelkét.

-

A rézmozsárba áttöltött, még durva szemcsék finomabbra morzsolását sokan elsietik, mondván, ha már kiszabadítottuk a kávé lelkét, mihamarabb a főzéshez kell látnunk. Pedig ennél nem is tévedhetnének nagyobbat. A kávéhab állagának titka ugyanis éppen a lehető legfinomabbra, szinte a sivatag poránál is selymesebbre morzsolt őrleményben van. Talán ez már tényleg túlzásnak hathat sokak szemében, pedig még a mozdulatok iránya sem mindegy, mert ugyan bárhonan is kezdjük a mozsártörővel a darált kávé finom porrá gyötrését, arra érdemes figyelnünk, hogy nyugatról keleti irányba végezzük a mozdulatokat.

A meggyújtott faszén állapota ránézésre megfelelőnek tűnik, már sehol sem izzik vörösen, egyenletesen szürke színe azt ígéri, hogy nem kell tartanom a víz hirtelen felforrásától. Mert ez a legnehezebb és egyben legfelelősségteljesebb szakasz – a főzés maga. Hideg forrásvizet töltök az ezüst kancsóból a dzsezvába, amely a daráló mellett a legrégebbi darabja a készletnek, majd rászórok néhány mérőnyit a szinte lehelet finomra őrölt kávéporból, és ezúttal teszek hozzá kanálnyi kardamomot is. (Nem szívesen árulnám el az arányokat, ez már csak maradjon az én titkom, mely apáról fiúra száll évszázadok óta.) Aztán csak türelem és figyelem kérdése az egész. Hagyom, hogy a hideg víz lassan felmelegedjék, de sohasem annyira, hogy fel is forrjon, mert akkor a hab is szétoszlik a felszálló buborékokkal, márpedig éppen a mind vastagabbra sűrűsödő hab a lelke a jó kávénak. Leveszem a faszénről a dzsezvát, majd várok, míg némileg visszahűl,

aztán kevergetés nélkül újrakezdem.

Ezt hétköznapokon ötször ismétlem, ahogyan a szent követ is ötször kell megkerülni az igazhitűnek, de ma ünnep van, így arra készülök, hogy elérjem a kilencszeres melegítést anélkül, hogy egyszer is forrásig hevíteném a nemes nedűt. Nem titkolom, a végén sűrű habot remélek, amelyet szinte harapni lehet. És valóban nem csalódok az eredményben.

Ilyen lenne az angyalok itala, ha szükségük volna bármiféle izgatószerre is ezeknek a fényből szőtt lényeknek. A teraszra készített kerevetre heveredve kortyolok bele kedvenc ibrikembe, és abban a pillanatban minden sejtemet átjárja valami földön túli borzongás.

A paradicsomi öröm ígérete.

A folyó medréről fölszálló párával együtt mintha eloszlott volna a forró nyarakon már ebben a korai napszakban is elviselhetetlenül orrfacsaró bűz, ami elől hiába menekültem fel ide, a Kelen-hegy lehető legmagasabb pontjára. Mi tagadás, ennek a pogány városnak a tisztátalan lehelete megkeseríti napjaimat. De ma mintha a sötétséggel együtt ez a máskor oly a nehéz szag is eloszlott volna, és az éjszaka csak a víz üde, szinte frissítő illatát hagyta volna maga után. Persze tudom, hogy mindez csupán rövid ideig tartó illúzió, ami csak annak köszönhető, hogy még egészen nem ébredt fel a város, és szennye nem indult meg a kloákákon át a folyó felé.

Tényleg az Úr áldása van ezen napon, jut eszembe, mikor a második kortyot ízlelgetem, de akkor az ajtónálló szavai zökkentenek ki ábrándozásomból. Igazság szerint el is felejtettem, hogy magamhoz rendeltem azt az embert,

akit hű eunuchom bejelentett.

A dzsezvára téved a pillantásom, amelyben még legalább egy adag maradt, és szinte sajnálom, hogy kénytelenek leszek megkínálni belőle ezt az embert, de a vendéglátás törvénye nem engedi, hogy legalább a lehetőségét ne adjam meg neki, hogy maga is részesüljön ebből a reggeli csodából.

-

A férfi magas, bár mivel szinte földig hajol alázatos köszönése közben, ez nem elsőre derül ki. Kalapját persze a kezében gyűrögeti, és amikor fölemeli a tekintetét, észreveszem benne a ravasz és álnok mohóság villanását. Csak a másodperc egy töredékéig tart az egész, de aztán mintha csak észbe kapna, hogy lelepleződhet: alázatosan lehunyja a szemét. Tudom, hogy az egész fajátja ilyen. Ezek a zsidók lassan, de megállíthatatlanul szivárogtak be a városnak a menekülő gyaurok által elhagyott házaiba. Hiába tudjuk, hogy kíméletlen módszereik csak a tiszta haszon megszerzésére irányulnak, és ennek érdekében a Legfényesebb Padisahot – kihez Isten legyen kegyes mindenkor – magát is becsapnák, ma már nem tudunk boldogulni nélkülük. Kereskedelmi útvonalaik a Birodalom minden távoli zugát behálózzák, többek között a reggeli kávébabot is nekik köszönhetem, ráadásul úgy, hogy frissességéből mit sem veszített a Jemeni-fennsíktól idáig vezető pokoli út során.

Ez a tömött bajuszt viselő, szikár, egyenes testtartású, jóvágásúnak mondható férfi Singer bégnek hívatja magát az utóbbi időben, mióta a közös vállalkozásunkon dolgozik, holott semmiféle jogosultsága sincs viselni ezt a címet. (A hitetlenek csak Somossy Károlyként emlegetik maguk között, holott ez sem a valódi neve.) Még úgy is körüllengi a nők számára minden bizonnyal vonzó sármosság, hogy már az ötvenes évei vége felé járhat. Nem szeretem az ilyen férfiakat, jutott önkéntelenül is eszembe, olyanok, mintha minden asszonyra joggal tartanának igényt, aki a látóterükbe kerül. Tekintetében a fajtájára jellemző ravaszság mellett, eltökéltség és céltudatosság tükröződik. Most ráadásul, hogy végül határidőre sikerült befejezni a munkálatokat, magabiztosság és elégedettség sugárzik róla. Ember, aki tényleg teljesítette, amit vállalt, és most a jussát követeli.

– Foglalj helyet – intek az ottomán felé, de egyetlen kézmozdulattal elhárítja a kínálásomat, és elhiteti velem, hogy mindezt alázata, a hálás alattvaló szerénysége diktálja neki.

– Nem ezért jöttem, efendi – válaszolja mély, a züllött életviteléről árulkodó rekedtes hangján, mert a bor és a dohány mértéktelen élvezete a hangszálakat kezdi ki először. - Csak személyesen is jelenteni akarom, hogy minden készen áll, ahogyan az effendi ezt kívánta. Éppen időre tető alá került a nagy épület is.

(Összerezzenek ezekre a szavakra, hiszen hajnali töprengésem visszhangját hallom bennük, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.)

Már majdnem elhagyja a számat a köszönöm, de az utolsó pillanatban az állammal az ébenfa asztalra jó előre odahelyezett és szemmel láthatólag is vaskos boríték irányába bökök, amelyet minden tétovázás nélkül, gyors és diszkrét mozdulattal kifogástalan zsakettjének belső zsebébe csúsztat. Majd, hogy a helyzet kínosságát valamelyest oldjam, annyit kérdezek tőle, bár magam is érzem a tétovaságot a kimondott szóban, ami utólag is feldühít, hiszen ki ez az ember, hogy elbizonytalanítsa a legfényesebb, öt kontinensre kiterjedő Birodalom helytartóját, hogy:

– Parancsolsz egy kávét?

Carolus Singer bég mosolyogva int nemet a fejével, mintha csak megérezte volna, hogy mennyire nem volna kedvemre való, ha elfogadná az invitálást, majd engedelmet kér a távozásra, és túlbuzgón hajlongva – amiben azért érzek némi gúnyt –, lassú léptekkel hátrál a kijárat felé.

-

Nem tudom, attól tölt-e el valami megnevezhetetlen felszabadultság, hogy nem kell beszélnem tovább ezzel a ravasz és tisztátalan gazemberrel, vagy mert nem kellett a kávémat megosztanom vele, de valahogy könnyűnek érzem magam, és az ottománon elheveredve alig várom, hogy a szívemnek legkedvesebb, kertem legüdébb, leghamvasabb rózsaszála fölébredjen végre.

Aztán ez is elkövetkezik.

A második napi ima után jelent meg a kicsi szolgáló, hogy tudósítson, az úrnője immár felébredt, és a rózsaszirmot is szétszórták mindenütt, hogy amerre jár, puha talpa ennek bársonyos érintésével találkozzék először attól fogva, hogy az ágyát elhagyja.

Napjaim világossága, éjszakáim holdfénye ő, nélküle mindent sűrű homály borítana itt ezen a barbár határvidéken. Úgy érezném szemem világától fosztanának meg, ha ő nem lenne. Külön lakosztályba költöztettem, mely nem a folyó, hanem a park felé néz, mert félek a többi asszonyok kegyetlenségbe forduló irigységétől, mely rövid idő alatt szétmarcangolná az idegen és durva világtól amúgy is megriadt ártatlan lelkét. (Mert az új és fiatalabb feleségek ellen összefognak azok is, akikkel egykor ugyanolyan kegyetlenséggel bántak el a régiek, mintha csak megfeledkeztek volna egykori megaláztatásukról. Vagy mintha éppen ezért állnának bosszút.)

Sosem felejtem el a napot, amikor atyja áldástól kísérve, első feleségemmé fogadtam őt, és elindultunk ide, erre a pogány végvidékre, távol minden civilizációtól, aminek kényelme és ragyogása élete addigi tizenhárom esztendejében körülvette. Kis túlzással felváltva hányt és zokogott végig a hajóúton. Később megnyugodott ugyan, és igyekezett mindenben a kedvemre tenni, mint az jó feleséghez illik, sohasem mutatva ki elégedetlenségét vagy netán keserűségét, de mindmáig ott látom riadt őziketekintetében a bánatot, amelyben hátrahagyott szülei, testvérei, elhagyott városa utáni vágyakozásból táplálkozik. Tudtam, hogy tennem kell valamit, ha nem akarom elveszíteni szerelmét, mert nélküle nem maradna vigasza elfásult szívemnek, élesztője kifáradóban lévő testemnek.

Ekkor fogant meg bennem az terv, amely most, két esztendővel később végre megvalósulhatott. Nem érdekelt se pénz, se fáradság, se az ellenségeim folytonos károgása, hogy úgy sem fog sikerülni.

Előbb a mocsaras részeket kellett feltölteni, hogy biztos alapokra lehessen később építeni, csak aztán következhetett a gondos tervezés…

Ábrándozásomból drága testének illata zökkent ki, mert ugyan szólni nem mer egy szót sem, de tudom, hogy ott várakozik a függönyök mögött, ezt az illatot semmivel sem keverem össze. Arábia legjobb fűszerszámait hozattam meg neki, és ő fiatal kora ellenére nagyon is jól tudja, hogy melyikekkel lehet föltámasztani már-már szunnyadozó férfierőmet, hogy a vágy olyan elemi erővel törjön rám, amit aztán csak az ő teste tud csillapítani.

-

– Várj ott – mondom halkan, aztán kezemben a jó előre odakészített selyemkendővel a függönyt félre hajtva hozzálépek. Áttetsző fátyol fedi nyúlánk, mégis telt alakját, csecsei mint apró gödölyék feszülnek a selyem alatt, a lágy lepel esése nyomán fölsejlő hajlatai paradicsomi örömöt ígérnek.

Mögé lépek, bekötöm a szemét a sállal, de nem túl szorosan, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat, majd a teraszra vezetem. Engedelmesen lépdel mellettem, miközben a kezét fogom. Tenyere izzadásából érzem, hogy kicsit fél, mert nem ért semmit. Megállunk ott, ahonnan a legszebb és legteljesebb a kilátás a városra, amelyet a nem régiben még dögletes kipárolgást gőzölgő mocsár helyére építtettem.

– Ez itt mind a tied – mondom, és leveszem szeméről a kendőt.

Először megdermed meglepetésében, aztán zokogni kezd. Akkor a nagy mecsetet, az Ayasofját határoló négy minaret csúcsában lévő félhold egyszerre ragyog fel, és a napsugarat a kupola holdsarlójára fókuszálja. Mintha csak égből eredt láng ragyogná be a szent templomot. Persze én tudom, hogy ez csupán illúzió, amit rafinált tükörrendszer segítségével a megadott jelre ez a Singer bég varázsolt a szemünk elé. De ő ebből mit sem sejt. Ő égi jelenést lát, amitől lábai elgyöngülnek, és teljes súlylával a karjaimba dől. Most érzem először, mióta elhagyta városát, hogy mindenestül átadja magát nekem. Tudom, hogy innentől fogva tényleg csak az enyém ez a drága lény, és soha többet nem kívánkozik haza, a Boszporusz partjára. Úgy tűnhet neki, mintha csak dzsinnek röpítették volna ide, erre a barbár végvidékre a városát, Stanbult nyüzsgő bazárjaival, kávézóival, csibukozó vénjeivel, fürdőivel, érkező és távozó tevekaravánjaival. És legfőképpen a nagy mecsettel, a bölcsesség templomával, amit mindennap láthat anélkül, hogy hosszú, veszélyekkel teli utat kellene megtennie, hogy otthon érezze magát.

Rám néz, szemében immár nem a bánat, hanem a hála és a szerelem odaadását látom. Nem mond semmit, de nem is kell mondania, az egész áldott teste beszél. Percekig állunk ott a szerelemes gyönyör ölelésében egyesülve, amikor halkan, de fájdalmasan felsikkant. A nyakát ért apró szúrás felé kap, amelynek helyén alabástrom bőre azonnal bepirosodik, semmivé foszlatva ezt a földi mennyet megidéző pillanatot.

Ekkor döbbenek rá, hogy az egykori mocsár még feltöltetlen, pangó vizeiből kikelő, milliárdnyi szúnyoggal egyáltalán nem számoltam.  

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről.