Puskás Panni: Mélypont – avagy magamat üldözöm a Bocskain [A mi utcánk]

A Bartók Béla úthoz, a Gárdonyi térhez és a környékhez köthető újságcikkek, levéltári anyagok, legendák nyomán öt kortárs írótól (O. Horváth Sári, Puskás Panni, Gimesi Dóra, Halász Rita, Milbacher Róbert) született friss irodalmi mű. Ezeket installációk és hangjátékok segítségével keltették életre. 

Halász Rita írását itt olvashatod. És hallgasd majd meg a Puskás Panni szövegéhez készült hangjátékot is!

Puskás Panni: Mélypont – avagy magamat üldözöm a Bocskain

„Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

/Ernest Hemingway/

Szól az ébresztő, kikászálódom az ágyból, lassú mozdulatokkal öltözni kezdek. A konyhában a kávé lefőzve, a gyógyszereim kikészítve, de a jobbik énem sehol. Ha azt képzelte, hogy nélküle megyek ma munkába, akkor hatalmasat tévedett. A kávét megiszom, a gyógyszereket nem veszem be. A jobbik énem most azt mondaná, ebből baj lesz, de nem mondja, mert nincs itt, szabadságolta magát, ahogy én is szabadságra megyek ezen a nyúlós keddi reggelen. Időt szánok magamra: olvasás, testmozgás, szolárium, esetleg főzhetnék is valamit. Ám mielőtt nekiállnék bárminek, visszafekszem egy kicsit. Bámulom a plafont, nem gondolok semmire. Hallom, hogy ébredeznek a szomszédok, és azt is, hogy már megint rólam dumálnak. Azt mondják, szánalmas vagyok, meg hogy nem vagyok jó semmire, egy nagy szarkupac az életem, meg hogy megint nem fizettem be a közös költséget, és így már nyolc hónappal tartozom. Szarhatnék az egészre, tudom, de valahogy rohadtul irritál, amikor a szomszédaim az én életem kilátástalanságát tárgyalják ki fennhangon a kicseszett reggelijük fölött, direkt úgy, hogy arról én is értesüljek.

Felmegy bennem a pumpa, és most, hogy a jobbik énem nélkülem indult el, ki tudja, hová, képtelen vagyok türtőztetni magam.

Felállok, a falhoz lépek, izomból ütni kezdem. És mivel a rosszindulatú párbeszéd továbbra sem marad abba, még erősebben ütöm, potyog a vakolat, és üvöltök is hozzá, hogy kussoljanak már el. Fájni kezd a kezem, de nem ezért hagyom abba, hanem mert csengetnek. Jézusom, ezek kihívták a mentőt vagy a rendőrséget. Gyorsan bebújok a szekrénybe, és eldöntöm, hogy nem mozdulok addig, amíg az egészségügyi dolgozók és/vagy a hatóságok el nem húznak az ajtóm elöl. Igazából nem is csengetés ez, hanem vészes vijjogás, mintha egy szörnyeteg készülne behatolni a lakásba. Egy. Rövid csönd. Kettő. Rövid csönd. Három. Hú, de kitartóak ezek. Négy. Mennyi idejük van, pedig úgy tudom, hogy a mentősöket igen rosszul fizetik. Öt. A rendőrségnél pedig hiányos az állomány, az igazán fontos dolgokra sincs emberük, épp a napokban olvastam erről egy cikket. Hat. Szóval minden emberi számítás szerint abba kell ezt hagyniuk pár percen belül. Hét. Hosszú csönd. Azt hiszem, elmentek, de a biztonság kedvéért további tizenöt percet várok a molyirtó szagú szekrényben. Érzékeim kiélesednek, mint egy vadon élő állatnak. Újbuda veszélyes ősredő, a lakás pedig ma nem bizonyul biztonságos rejtekhelynek. Itt az idő, hogy megkeressem a jobbik énemet. Megfésülködöm, sminkelek, indulok.

Nincs jó napom. Mögöttem két tinilány összesúg, hogy öreg vagyok és ronda. De nem hagyom magam, nem én. Megfordulok, és rájuk üvöltök, hogy jobb, ha tőlem tudják, hogy ők meg kis seggfejek, és hogy soha nem lesz senki, aki szeretni fogja őket, ha ezt így folytatják. Illetve közlöm velük azt is, hogy ők sem tűnnek ám szépségkirálynőknek a gennyes pattanásaikkal. Riadtan hátat fordítanak és felgyorsítják lépteiket. Szaladjatok, kis beszarik, szaladjatok, kiáltom utánuk. Az út a Feneketlen-tóig innen már egész nyugodt. Ahogy előre sejtettem, itt találom meg a jobbik énemet, de egyelőre tisztes távolból figyelem, nehogy elijesszem, plusz kíváncsi vagyok, mi az a nagyon fontos dolog, amit nélkülem kellett ma elintéznie. Az az igazság, hogy még mindig tud nekem újat mutatni. Ha nem látnám a saját szememmel, el se hinném: beiratkozott egy búvártanfolyamra. Gondolom, ez valami ahhoz hasonló berepülés, mint amikor kitalálta, hogy felvételizik pszichológia szakra, vagy mint amikor a pandémia alatt elvégzett egy online asztrológiai képzést.

Önismeret ide vagy oda, az asztrológia sehogy se tűnt megbocsáthatónak, így a karanténban végképp megromlott a viszonyunk.

A Hemingway étterem melletti padra ülök, onnan nézem, ahogy a jobbik énem szűk búvárruhát húz. Közben egy kismama halad el mellettem, felém fordul, és azt mondja, maga mocskos hajléktalan, menjen be inkább egy szállóra. Felugrom, rávicsorgok és fenyegetően lépek felé hármat, ő meg hanyatt-homlok menekülni kezd a babakocsival. Az emberek csak addig járatják a szájukat, amíg nyeregben érzik magukat, aztán ha valaki visszaszól nekik, azonnal iszkolni kezdenek, mint a nyulak. Szánalmasak.

Mire újra a jobbik énemre tudok figyelni, már a légzőkészülék és a búvármaszk is rajtunk van. Az oktató bólint, bólintunk mi is, a vízbe ugrunk. Lent vaksötét. Magyarázatra semmi szükség, tudom, hogy mit keresünk: a Feneketlen-tó fenekét, a mélypontot, ahonnan elrugaszkodhatunk, a lentről felfelé vezető egyenes utat, lényegében önmagunkat. Az ötlet klisés, a víz mocskos, de mindegy, keressük akkor. Óriási halak jönnek szembe, mi pedig megfeszülve úszunk egyre lejjebb, de hiába. Nincs alja, te hülye, benne van a nevében is, hogy feneketlen, mondom a jobbik énemnek, aki most veszi csak észre, hogy én is itt vagyok. Rezignáltan konstatálja, nem kíván veszekedni, mert ez az ő szabadnapja, vagyis, bocs, énideje, ráadásul épp valami fontos dolgot csinál, amihez szerinte nekem a világon semmi közöm nincs.

Mintha nem kényszerülnék vele együtt tempózni e pillanatban is ebben az undorító iszapos-algás trutyiban.

Furcsa morajlást hallok odalentről, ami lassan értelmes szöveggé áll össze. Bármilyen furcsán hangzik, meg mernék rá esküdni, hogy beszél hozzám a Feneketlen-tó feneke. Ezt megosztom a jobbik énemmel, aki kíváncsi rá, hogy mit mond. Igazából becsmérel. Azt mondja, nulla vagyok, hogy gyűlöl mindenki, hogy annyi szarságot követtem el, amennyit már száz év alatt sem tudnék jóvá tenni, és hogy a legjobb az lenne, ha levenném a maszkot, és teleszívnám a tüdőmet vízzel. Rohadjál meg, mondom a Feneketlen-tó fenekének, a jobbik énem pedig fáradtan megállapítja, hogy nem vettem be a gyógyszereket, amiket reggel az asztalra készített. És amikor arra gondolok, hogy ma tényleg mindenki azért kelt fel, hogy engem szívasson, akkor arra úszik egy muréna, és pofán csap a farkával. Mérgemben a vizet kaszabolom, de a jobbik énem a szokottnál is céltudatosabb és érzéketlenebb, precíz mozdulatokkal irányít minket a mélybe, lesajnálni sincs ideje.

Akkor látjuk meg azt, amiért jöttünk. Rongydarabnak tűnik, de mindketten tudjuk, hogy valami lényeges van beletekerve. El fogjuk érni, már majdnem lent vagyunk az alján, ám akkor hirtelen megindulunk felfelé. Mintha egy szökőkútban lennék, hajt minket az áramlat, így hiába minden igyekezet, nem érjük el a mélypontot. De hoppá, a jobbik énemnek sikerült felkapnia a rongydarabot. Széthajtogatja, aztán dermedten nézzük a tartalmát: rengeteg köteg húszezres kerül elő belőle. Azt hiszem, egyikünk sem ilyen önismereti kalandra számított. Micsoda szerencse, bököm ki végre, miközben az a balsejtelmem támad, hogy valami hülyeségre készül, de nem jövök rá, hogy mire, mert egyszer csak megint azon az átkozott Hemingway étterem melletti padon találom magam, ahol korábban ültem. Egy tízévesforma kisfiú ébresztget, papírpoharas kávét nyújt felém. Hát, minek nézed a nénit, visítok rá, csövesnek? Azt hiszed, nem tudok magamnak egy kávét venni, ha kávét akarok venni? De tudok bármikor, képzeld, most találtam egy vagyont a víz alatt, és még mindig a kezemben tartanám, ha nem cseszegetnél a hülye kis kávéddal. Vidd innen a fenébe.

Felugrom a padról, kiverem a poharat a fiú kezéből, de a jobbik énemet szem elöl tévesztem.

Kis tétovázás után persze eszembe jut, hova készül ez a barom. Beviszi a pénzt a XI. Kerületi Rendőrkapitányságra. Loholni kezdek utána a Bocskai úton, mindjárt kiköpöm a tüdőmet, pedig két éve letettem a cigit. Izzadok, lihegek, az emberek bámulnak, összesúgnak, még idegesebb leszek, bokán is rúgok mindenkit, aki csak érek. A jobbik énem meg már mindjárt ott van. Be fog menni, és azt fogja mondani, találtam ezt a pénzt, nem az enyém, de gyorsan vegyék el tőlem, mert mindjárt utolér a rosszabbik énem. A rendőrök nem teljesen értik, de kikapják a kezéből a suskát, és gyorsan felvesznek egy jegyzőkönyvet. Csak ekkor érek oda, elkésve. Hogy lehet valamit ennyire elcseszni, kérdezem tőle, a jobbik énem meg, mintha meg sem hallotta volna, azt motyogja, hogy milyen jó, hogy megérkeztem, mert nálam van a személyink, és az most eléggé kéne a jegyzőkönyvhöz. Kivágom az igazolványt a pultra, belemarkolok a jobbik énem hajába, és megtépem. Egy kanál vízbe bele tudnám fojtani, de megteszi a Feneketlen-tó is. Ha ennek vége, belenyomom a lúzer, pszicho-spiri búvárfejét abba a redvás löttybe, az tuti. Ő csak a szemét forgatja, égő vagyok neki. A zsebébe nyúl, és kiveszi a megfelelő színű tablettát: a kéket, sosem a pirosat. A számba dugja, és a biztonság kedvéért lenyeli helyettem.

Kevesebb mint egy óra múlva bambán kávézunk a Feneketlen-tó partján a fiúval, akit olyan gorombán küldtem el korábban a sunyiba. A kölyök már a második flat white-ja felénél tart, amikor eszembe jut, hogy megkérdezzem tőle: te, figyelj már, lehet egyáltalán egy ekkora gyereknek ennyi kávét inni?