Az év utolsó éjjele a nagy-nagy fogadalomtételek ideje. A kutatások szerint teljesen feleslegesen, mert bár az emberek csaknem fele szedi ilyenkor listába, hogy mit fog másként csinálni a jövőben - szinte majd mindenki életmódot akar váltani -, az újévi elhatározások több mint 90 százaléka 2-3 hét után befuccsol. Így aztán én már-már babonásan tartózkodom attól, hogy ünnepélyesen fogadkozzam, kivéve tavaly ilyenkor, amikor két dolgot is elhatároztam: 1. 2022 szuper lesz (van már vakcina, visszaszorulóban a járvány, tavasszal megünnepeljük a demokráciát stb.), 2. én is szuperül fogom érezni magam, elvégre most, hogy 40 leszek, itt az ideje elengedni szorongásaim, elfogadni gyarlóságaim, kiállni céljaimért és pontot tenni a “mi leszek, ha nagy leszek” kérdéskör végére.
Épp csak elkezdődött az év, már meg is borult a világ - és aztán megint és megint… Első számú elhatározásom kudarca majdnem magával rántotta a kettes számút is, de a több hullámban érkező kétségbeesés, düh, apátia stb. áradatát megelégelve végül úgy döntöttem, juszt se hagyom magam, és amit lehet, kihozok ebből a kerek évfordulóból.
Alapjáraton nem nagyon voltak vele fenntartásaim, viszont annyian mondták, hogy ne tartsak tőle, szuper lesz, egy nő számára a kiteljesedés évtizede, sokkal jobb, mint eddig bármi, hogy kicsit azért megszeppentem.
Mivel állítólag attól félünk, amit nem ismerünk, gondoltam, picit utánajárok, mit is jelent ez a negyven.
Ha csupán a Bibliát nézzük, ez az egyik legfontosabb szám, szinte minden megpróbáltatásnak van valami köze a negyvenes számhoz: az özönvíz 40 napon és éjen át zúdult a világra, Mózes 40 napig beszélgetett az Úrral a Sínai-hegyen, 40 évig tartott a pusztai vándorlás, Jézus 40 napon és éjen át böjtölt a pusztában. Arról nem is beszélve, hogy a papírforma szerint a fogantatástól a születésig tartó időszak is 40 hét. A kultúrtörténeti évfordulókat tekintve is izgalmas szám a negyven, annyi minden történt 1982-ben: Hot Space címen megjelenik a Queen tizedik stúdióalbuma, amin a B oldal utolsó dala nem más, mint a világ szerintem legeslegjobb száma, az Under Pressure; feloszlik az ABBA; Gabriel García Márqueznek ítélik az irodalmi Nobel-díjat; bemutatják Gothár Péter Megáll az idő című filmjét és a Sophie választását, amiért Meryl Streep aztán majd elnyeri második Oscar-díját; meghal Romy Schneider, Ingrid Bergman, Grace Kelly és Leonyid Iljics Brezsnyev; a kortársakat illetően pedig megszületik Vilmos herceg és színre lép Adrian Mole. Vilmos herceggel egy időben komoly terveim voltak, de aztán elengedtem, Adrian Mole szimplán csak szórakoztatott, de azt annyira élveztem, hogy bármikor örömmel fogadom, ha netán előkerül.
Kicsit olyan, mint egy lakmuszpapír: nemcsak aktuális fókuszpontjaim, nyitottságom mérem le rajta, de a mindenkori jelenre olvasva is számos tanulságot tartogat.
Most, hogy mindketten 40. évfordulónkat ünnepeltük, gondoltam itt az ideje egy újabb találkozónak, megnézni, ki hol tart.
Sue Townsend 1982 őszén megjelent könyve, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója, generációk számára lett meghatározó olvasmányélmény, a kelet-közép-angliai munkáscsalád klasszikus pubertáskori kihívásokkal küszködő gyermeke pedig igazi kulturális ikonná nőtte ki magát. A leicesteri Adrian Mole egy egész nemzedék, sőt egy egész társadalmi osztály hangja lett, egyrészt mert jóformán élőben kommentálta az Anglia számára társadalmilag és gazdaságilag is rengeteg változást és bizonytalanságot hozó ‘80-as éveket és lett ezzel a Margaret Thatcher fémjelezte korszak szatirikus krónikása („…Sheffield egész jól néz ki, pont olyan, mint otthon. Egyet sem láttam a híres kés- és villagyárak közül. Biztos azokat is bezáratta Margaret Thatcher.”), másrészt mert irodalmi berkekben elsőként tematizálta egy fiatal fiú férfiassága, valamint annak attribútumai miatt érzett kételyeit és vágyait: „Újra megérintettem Pandora mellét. Most, azt hiszem, valami puhát éreztem. A farkam állandóan megnő, aztán összezsugorodik, mintha önálló életet élne. Nem vagyok az ura.”Harmadrészt pedig azért, mert Adrian annyira, de annyira átlagos, hogy bárki könnyen talál vele közös nevezőt: a munkás nép egyszerű gyermeke, aki se nem kimagaslóan eszes, se nem szép, az ideális szülőkről alkotott képét kizárólag tévéműsorok és reklámok formálták, az otthona szedett-vedett, családja pedig hol érzelmi, hol komoly anyagi válsággal küzd.
Townsend összesen nyolc köteten át, egészen 2014-ben bekövetkezett haláláig dolgozott Adrian történetén, akivel nemcsak szülővárosa és születésnapja klappolt, de a fiatalkori írói ambícióik is. Townsend tizenévesként kezdett el írni, de tisztában lévén hiányosságaival, húsz éven át senkinek sem mutatta meg munkáit. Közben megházasodott, gyerekei lettek és egyszerre több helyen is dolgozott, hogy eltartsa családját: napközben az idősek otthonában volt, délután egy ifjúsági központban segített, éjjel pedig pincérnőként vállalt munkát. Nigel Mole ötlete - csak később keresztelte át Adrianné - egy elcsigázott hétvégén pattant ki a fejéből, amikor a legidősebb fia szóvá tette, hogy ők sosem mennek szafariparkba, bezzeg más családok igen. Townsend saját bevallása szerint ez a szemrehányás azonnal felidézte benne kíméletlenül rendszerkritikus kamaszkori énjét, aki Adrianhez hasonlóan lubickolt az önsajnálatban. „Szabályosan hallottam Nigel Mole hangját, és mivel annyira szokványos fiúnak tűnt, biztos voltam benne, hogy a szülei felelőtlenek, viszont van egy tiszteletreméltó és rettenthetetlen nagymamája, valamint egy anarchista kutyája.”
Nagyjából háromhónapnyi bejegyzést meg is írt a naplóból, majd eltette a hűtő mögé egy kartondobozba, a többi próbálkozása mellé.
Townsend második férje bátorítására kezdett el komolyabban is foglalkozni az írással és csatlakozott a leicesteri Phoenix Színház - ma már Sue Townsend Színház - írói köréhez. Pár évvel később, amikor a társulat egyik színésze, Nigel Bennett a Huckleberry Finn meghallgatására készült, Townsendtől kért tanácsot, milyen szöveggel lépjen színpadra - ekkor került ki Adrian Mole a hűtő mögötti dobozból. Ugyan Bennett nem kapta meg a szerepet, de a szöveget elküldte a BBC-nél dolgozó John Tydemannak, aki hatalmas lehetőséget látva a történetben rögtön rádiójátékot csinált belőle, illetve továbbította egy könyvkiadónak is. Alig tíz hónappal az első rádióadás után, 1982 őszén nyomtatásban is megjelentek Adrian viszontagságai.
Az írónő eredetileg felnőtteknek és nem kamaszoknak szánta írását, elsőként mégis a fiatalok közt lett hatalmas siker, sőt, egyenesen botránykönyv. Townsend ugyanis maximális kihasználta a titkos napló kínálta formátum lehetőségeit, és olyan őszinteséggel és nyitottsággal beszélteti Adriant szüleinek zavaros viszonyairól, a saját szexuális fantáziájáról, illetve a farokmérete miatt érzett aggodalmairól, hogy Anglia nem egy iskolájában be is tiltották. Mindez természetesen csak tovább növelte a regény népszerűségét, amiből pár év leforgása alatt tévésorozat, sőt, musical is készült. Arról nem is beszélve, hogy Adrian hatására hányan kezdtek el naplót írni, és próbálták napi szinten megfogalmazni érzelmeiket, félelmeiket, reflektálni a világra.
Townsend hatalmas empátiával mutatott rá a sokszor kívül-belül utálatos tinikor bizonytalanságaira, ezzel sok elkeseredett szülő aggályát is eloszlatva, miszerint a kamasz is ember, csak épp nehezebb most neki. Közben pedig Adrian komikusnak tűnő frusztrációival, hétköznapi küzdelmeivel, hogy mit és miként érzékel a körülötte zajló folyamatokból, meglehetősen kritikus képet fest a felnőttek világáról. „...Hét óra körül újabb civilizált összejövetelt tartottak, de amikor anya bejelentette, hogy Sheffieldbe utazik Mr. Lucasszal, apa civilizálatlan lett, és verekedni kezdett.
Mr. Lucas kirohant a kertbe, de apa egy rögbicsellel elkapta.
A hálószoba ablakából mindent jól láttam. Mrs. O’Leary azt mondta: - Én csak a gyereket sajnálom. - Erre mindenki felnézett, és megláttak engem, amint éppen árad belőlem a boldogtalanság. Biztos, hogy ez az élmény valamikor a jövőben traumát okoz majd nekem. Pillanatnyilag jól vagyok, de az ember sohasem tudhatja.”
Az újraolvasás egyik legnagyobb felfedezése épp ez a felnőttvilág volt. Adrian szüleinek korába érve egyszeriben megsokszorozódtak a történet rétegei: Adrian apukája, George Mole már nem csupán egy topis lúzer, hanem kétségbeesett férfi, akinek a lába alól a világ összes szőnyegét kirántották. „Nem értem, hogy apa, aki csak negyvenéves, miért tűnik olyan öregnek a hetvenéves Reagan elnökhöz képest. Apának se munkája, se gondja, és mégis marhára nyúzott.
Szegény Reagan elnöknek meg a világ biztonsága nyomja a vállát, mégis mindig mosolyog és jókedvűnek látszik.
Teljesen érthetetlen.”
Pauline-ról, Adrian anyukájáról pedig kiderült, hogy csapodársága mellett egy igazi feminista aktivista, aki nem elégszik meg a hagyományos feleség- és anya-szerepkörrel. „Anya »önmegvalósító tanfolyamra« ment egy nőklubba. Férfiaknak tilos a bemenet! Megkérdeztem apát, mi az, hogy »önmegvalósító tanfolyam«. Azt felelte: - A jó ég tudja, de bármi legyen is, nekem nem sok jót jelent.” Pauline és George rapszódikus párosa egy az egyben hozza a diszfunkcionális család definícióját. Mégis, az egykor bosszantónak tűnő elhajlásaik vagy épp konformistának látszó megoldásaik ma már a kétségbeesett túlélni akarásról is szólnak - ugyanis nemcsak kamasznak, felnőttnek lenni sem olyan könnyű.
Adrian Mole stílusának, humorának frissessége 40 év után sem változott, de igazából a világ sem sokat, csak már jobban értjük: jó pár, a ‘80-as évek elején megírt jelenségre mára szavunk is lett (diszfunkcionális család, iskolai bullying) és nem egy, akkoriban itthon még kevésbé elterjedt kifejezésnek tapasztaltuk meg azóta a jelentését (munkanélküli segély, sztrájkjog, felfüggesztés).
A kaotikus mindennapok fényében nem csoda, hogy Adrian legfőbb vágya - Pandora iránti szerelmének beteljesülésén túl - mindent másként csinálni, mint a szülei, kitűnni innen, és képességei dacára értelmiséginek, állatorvosnak vagy írónak lenni. „Most már biztos, hogy intellektuel vagyok. Tegnap este láttam Malcolm Muggeridge-et a rétegműsorban, és majd minden szavát értettem.
Minden stimmel: rossz otthoni körülmények, alultápláltság, meg a punkokat is utálom.”
Bármennyire nevetségesnek is tűnik ez a mondvacsinált intellektuel attitűd, Adrian elszántsága, próbálkozásai, könyvtári önművelése igazából tiszteletreméltó. Bár maga sincs vele tisztában, de egy igazi kis lázadó - és egyáltalán nem a piros zoknis akció miatt, hanem mert folyamatosan rendszert, figyelmet és gondoskodást igyekszik vinni egy olyan világba, ami mikro- és makroszinten is épp ezeket a gesztusokat vagdossa vissza.
A 40. évfordulós „találkozónknak” igazából ez lett a legfőbb tanulsága számomra: a próbálkozás, az akarás, kamaszos elszántsággal beleállni abba, hogy a dolgok mehetnek másként is. Újévi fogadalmat persze nem csinálok belőle, mert remélem, hogy 2-3 hétnél tovább is velem marad ez a felismerés. Meg különben is, a szakértők azt tanácsolják, hogy könnyen teljesíthető elvárásokkal, kis lépésekben haladva közelítsünk a nagyobb célok felé. Szerencsére Adrian Mole-nak erre is vannak tippjei:
„Újévi elhatározásaim:
- Átkísérem a vakokat az úttesten.
- Minden este fellógatom a nadrágomat.
- Visszateszem a borítót a lemezeimre.
- Az idén sem fogok dohányozni.
- Soha többé nem nyomogatom a pattanásaimat.
- Kedves leszek a kutyához.
- Segítem a szegényeket és a tudatlanokat.
- Mivel tegnap hallottam azokat a gusztustalan hangokat odalentről, azt is megfogadom, hogy soha nem iszom alkoholt.”
