Lassan 21 éve, hogy szövetséget kötöttem Stendhallal. Szóbeli érettségim napja volt, épp sétáltam be az iskolámba és az esélyeimet latolgattam. Igazából az utolsó két év tananyagából bárminek nagyon örültem volna, de úgy éreztem, ha sikerülne kihúznom a Vörös és feketét, az olyan lenne, mint egy égi jel, isteni hátbaveregetés vagy valami hasonló – 18 évesen még bármi elképzelhető.
A Vörös és feketét húztam.
Egyáltalán nem emlékszem már, hogy miket mondtam róla – címszavakba szedve valószínűleg olyanokat, hogy realista mű, karrierregény, Napóleon, Bourbon-restauráció, egyházi és katonai pálya, felemelkedés, bukás stb. És azt sem tudom, miért szerettem annyira a regényt, pláne, hogy az elejétől kezdve hihetetlenül irritált Julien Sorel képmutatása, de Rênalné vallásossága és Mathilde kegyetlen játszmái is. Hiába írta le a tankönyv, mennyi mindent szimbolizál történetük, bár értettem a lényegét, képtelen voltam együttérezni velük, megérteni, min mehetnek keresztül. Sőt, határozottan felbosszantottak, de talán pont emiatt kötődtem hozzájuk, meg aztán jött ugye az „égi jel”. Bíztam benne, hogy egyszer majd megfejtem őket.
Ha kicsit érettebben térek vissza Stendhal világába, nemcsak a karaktereit fogom más színben látni, de bizonyára a történetnek is lesznek még meglepetései.
20 évvel később, a mostani kerek évforduló apropóján vettem elő újra a regényt. Némi előítélettel kezdtem neki, félve attól, hogy esetleg csalódás lesz. És valóban, hatalmas csalódás lett. De nem a regény, hanem a társadalom, aminek tükröt tart, mert bár lassan 200 évvel ezelőtti események krónikása Stendhal, mégis annyira ismerős a világa.
Jelenetkép az 1997-es Vörös és fekete-filmből (Forrás)
„A legromantikusabb realista és a legrealistább romantikus” – vallotta kortársa, Honoré de Balzac Stendhalról, akinek 1830-ban kiadott regénye a realista irodalom egyik nyitó darabja lett. A Vörös és fekete cselekményének ötletét egy 1827-es újsághír, a Bírósági Közlönyben (La Gazette des tribunaux) olvasott Berthet-ügy adta: a 25 éves Antoine Berthet egy vidéki patkolókovács fiaként egyházi pályára készült, de gyenge egészségi állapota miatt abba kellett hagynia szemináriumi tanulmányait és házitanítónak állt. Élete egészen jól alakult, mígnem egy szép napon fogta magát, és a templomban, mise közben lelőtt egy előkelő hölgyet. A nőről kiderült, hogy az első családnál, ahol Berthet tanítóként állást vállalt, a fiú szeretője volt, majd miután Antoine továbbállt és új kapcsolata lett, régi szerelme leleplezte őt, aki ezért bosszúból rálőtt, és aztán magával is végezni akart. Mindketten túlélték, de Berthet végül börtönbe került és halálra ítélték.
Elindult a tanév, visszatérnek a kötelező olvasmányok. A tudás átadása vagy az olvasás megszerettetése a cél? Az biztos, hogy az olvasóvá válás, az irodalomhoz való viszonyunk az érettségiig eldől. Mi a viszonyunk a kötelezőkhöz? 
Pontról pontra ezt a sorsot szánta Stendhal is a Vörös és fekete főhősének, a verrières-i ács legkisebb fiának, Julien Sorelnek.
Csakhogy a fiú viszontagságai mellett saját korának tragédiáját, sőt, igazából az emberi kicsinyesség, a hatalom lélekrajzát is megírta.
„A XIX. század törvénye tiszta és világos: ha egy hatalmas nemesúr bátor emberrel akad össze, megöli, száműzi, börtönbe juttatja, vagy annyira megalázza, hogy a másik ostobaságban belepusztul a szenvedésbe.”
Az 1820-as évek végének Franciaországában, a Napóleon bukása után felállított új rendszerben, a Bourbon-restauráció korában járunk. A forradalomban elűzött régi arisztokrácia végre visszatérhetett az őket (szerintük) megillető pozíciókba, de már megismerve a nép erejét és haragját, hatalmát féltve folyamatos rettegésben élt. Royalisták és liberálisok, jezsuiták és janzenisták – a világi és egyházi arisztokrácia tagjai komoly csatákat vívtak egymással és saját berkeiken belül is. „Voltaire, majd a kétkamarás kormányzás bevezetése óta a francia egyház megértette, hogy igazi ellensége a könyv. Az új szellemiség lényege a kételkedni tudás és az egyéni vizsgálódás – ez oltotta bele az emberekbe a kételkedés bűnös szokását. Az egyház az alázatos szíveket helyezte mindenek elébe. Mindenki gyanússá vált, aki tanulmányaiban kivált, még ha egyházi tárgyakat tanulmányozott is, s méltán lett gyanús! Mert ki akadályozhatja meg az ilyen felsőbbrendű szellemeket, hogy végül ne álljanak a túlsó oldalra…”
A bizalmatlanság és az unalom lettek a társas együttlétek legfőbb jellemzői. Mivel nem lehetett tudni, hogy a francia forradalom eszméje mikor kap megint lángra és hirdet újfent szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, ezért mindenki saját hatalmának és vagyonának maximalizálására törekedett. Közben persze vigyázva és úgy játszva játékát, hogy ha netán fordul a szél, akkor se essen komolyabb bántódása, biztonságban tudja és nyugodtan élvezhesse később is gazdagságát.
„Annak a kormánynak az erkölcse szerint kell élnem, amelyik kitüntetett!”
Kaotikus időszak volt ez bonyolultnak tűnő szabályrendszerrel, holott a lényeg egyszerű: „Tegye mindig az ellenkezőjét annak, amit magától várnak! Becsületemre, ez századunk egyetlen hittétele!”
Ebben a világban próbált meg karriert építeni a fiatal és tapasztalatlan Julien, akinek „húszévesen a világ és a világban való érvényesülés mindennél fontosabb” volt. Az Újszövetségen és Napóleon történetein kívül különösebb műveltséggel nem nagyon büszkélkedhetett, de indulásnak ez is éppen elég volt: Napóleon példája az erőt és elszántságot, a Biblia ismerete pedig a muníciót jelentette ahhoz, hogy belépjen a játékba. Ráadásul „...szabatos volt, elővigyázatos, okosan képmutató. Az ő korában mindez szép eredmény.”
Julien legfőbb tehetsége fantasztikus memóriája volt: bármit olvasott, szinte elsőre és szó szerint visszamondta. Ennek járt csodájára kisvárosa, Verrières és később Párizs is. Ezt a képességét szerette volna Julien saját magára is kiterjeszteni és úgy formálni jellemét, hogy az tökéletesen visszaadja a környezete által elvártakat. „Mennyit fáradt, hogy megtanulja a lángoló és vak hit kifejezéést, a készséget a hitre és a szenvedésre.” De mind a szemináriumban, mind pedig később, a párizsi szalonok világában, kudarcot vallott, mert az arca, a tekintete folyton elárulta: “...rábizonyult a rettenetes bűn: önállóan gondolkodott és ítélt, ahelyett hogy vakon fejet hajtott volna a tekintély és a példa előtt.”
De igyekezett, és ahogy a munkájában a másolás volt a legfőbb feladata, ezzel a módszerrel igyekezett fejleszteni jellemét és érzelmeit is. Csak akkor billent ki szerepéből – igaz olyankor is elővigyázatosan, némi gyanakvással –, ha őszinte érzésekkel, gesztusokkal, kedvességgel találkozott. Hogy végül képes lett volna tökéletes hipokratát faragni magából, ha nem történik meg a nagy leleplezés, majd a merénylet, a börtön és halál? Ki tudja.
Én kudarcának drukkoltam volna,
de nem azért, hogy a mélybe rántsam, hanem hogy megerősítse hitem a józanságban, az észben. Az önálló gondolatok adta szabadság erejében. Amivel igazából Julien is mindvégig tisztában volt. „Nagyravágyó voltam, nem ítélem el magam érte; csak a kor szellem hajtott.”
