Országomat egy nőért [zsebró]

Sok kislányhoz hasonlóan nekem is volt pár olyan év az életemben, amikor királylánynak készültem. Ebben nagy szerepet játszhatott az is, hogy ovisként számtalan délutánt és hétvégét rohangáltam át a keszthelyi Festetics-kastély kertjében, csúszkáltam végig a selyemtapétás termeken, tanulmányoztam a régi családi portrékat, drága porcelánokat, kecses bútorokat, csodáltam a hatalmas könyvtárat, a csupatükör báltermet és az impozáns lépcsőházat. Így aztán, amikor az Angliából rendszeresen hazalátogató rokonoktól megtudtam, hogy náluk kint még királynő is van, ráadásul trónörökös unokája csak pár hónappal idősebb nálam, nem volt kérdés, hogy ez az én országom! Még konkrét tervem is volt arra, hogyan lesz majd belőlem királylány: 1. kiválóan megtanulok angolul 2. abba az iskolába járok majd, ahova Vilmos is 3. aki aztán teljesen magától értetődő módon belém szeret, és polgári származásommal mit sem törődve sutba vágja a protokollt, hogy egy szép napon feleségül vegyen. A ruhámat is megterveztem: Grace Kelly esküvői ruhája ihlette fehér csodát képzeltem. (A rajza még ma is megvan.) 

"Mindketten a királyi család szégyenfoltjai" - Bevezetés Harry és Meghan meneküléstörténetébe

Mint egy tévésorozatot, úgy nézem Harry és Meghan Markle történetét, ami pont olyan fordulatos, mintha a Crown egyik évada lenne. A királyi családdal szakító pár történetét a 21. század kiadónál most megjelenő, A szabadság nyomában. Harry és Meghan – egy modern királyi család című könyvből ismerhetjük meg, ami az év biztosan egyik nagy bestsellere lesz. Omid Scobie és Carolyn Durand szerzők régóta az udvar körül mozognak: előbbi író és az udvari sajtómegjelenések szerkesztője, utóbbi Emmy-díjas producer és író, aki közel két évtizedet töltött a Buckingham Palotában, egy sor interjút készített a királyi család tagjaival. A bevezetést kizárólag nálunk olvashatjátok.

Tovább olvasok

Idővel aztán más terveim is lettek, a trónról, mondhatni, lemondtam, de azért rosszul esett, mikor kiderült, hogy Vilmos oltár elé vezeti polgári(!) származású szerelmét, akivel még az egyetemen(!) ismerkedett meg. Hab a tortán, hogy őt is Katalinnak hívják, de  az igazi arculcsapás az volt, mikor a ceremóniára menet a menyasszony kiszállt a kocsiból, és az egész világ megcsodálhatta nagy titokban megtervezett toalettjét: a Grace Kelly esküvői ruhája ihlette fehér csodát…

Mára megbékéltem a helyzettel. Sőt, szerintem ezerszer jobban is jártam így, mert sanszos bár, hogy sosem fogok huzamosabb ideig kastélyokban élni, rendszeresen drága cipőkben és földig érő ruhákban pompázni gyémánt tiarával a fejemen, ellenben szabadon jöhetek-mehetek, nem kell egy egész országnak (világnak) elszámolnom azzal, illetve kérik rajtam számon azt, ahogyan gondolkodom, beszélek, viselkedek, teszem a dolgom, és még fokhagymát is ehetek. Kedvemre tobzódhatok a hétköznapok egyszerűségében – semmi felhajtás, semmi flanc.

OMID SCOBIE, CAROLYN DURAND

A szabadság nyomában - Harry és Meghan - egy modern királyi család

21. Század Kiadó, 2020, 384 oldal

Megveszem

 

Azt, hogy királyi fenségnek lenni nem fenékig tejfel, sőt, olykor életveszély, a történelem számtalanszor igazolta. Régen, mikor még tényleges hatalmuk is volt, akármikor rájuk szakadhatott a trón, megfojtódhattak álmukban, nekik szaladhatott egy sebzett vadkan stb. De ügyesen szőtt intrikákkal is bárkit sikerrel lehetett likvidálni, tömlöcbe vetni, fejét venni, elüldözni – férfit, nőt egyaránt. A mesékben erről nem sok szó esik, pedig Gizella, Beatrix, Boleyn Anna vagy Marie Antoinette „karrierjének” ismeretében máris kevésbé vonzó a királylányos életpálya. De az állandó életveszély csak a jéghegy csúcsa. Arról, hogy mennyi kötelességgel, elvárással és protokollal jár az uralkodói lét, szintén kevésbé szól a fáma. 

A tavaszi karanténos időszak egyik hozadéka volt háztartásunkban a Netflix, és vele a sorozatok. Szerencsére sikerült nem rájuk kattani, és amolyan Dallas-ritmusban heti egy, max. 2 alkalommal nézni. Most épp a The Crown (A korona) van soron és vezet be a királyi mindennapokba – némi kárpótlás azért, hogy anno lemondtam a Buckhingam-palotáról. És egyben visszaigazolás is, hogy mennyire, de mennyire jó döntés volt!

Még csak az elején vagyok a II. Erzsébetről és családjáról szóló történetnek, ami ugyan sok új fordulatot nem tartogat, mert azért képben voltam életük és az akkori világ fontosabb eseményeivel eddig is, viszont izgalmas belelátni abba, milyen sokrétű felelősséggel és mennyi meghasonlással, lemondással jár az, ha valaki egyszer tagja lesz a Cégnek (Fülöp hercegtől származó terminus technicus a királyi családra). Szívás, amiben a legbosszantóbb az, hogy ha jól akarod csinálni és a lehető legtökéletesebben, méltósággal végezni feladatod, akkor még csendben is kell maradnod. És szívás azért is, mert Erzsébet egyáltalán nem ilyen szerepre született, csak miután nagybátyja, VIII. Edward, 1936. december 11-én lemondott a trónról, hogy az alkotmányos válságot elkerülve feleségül vehesse többszörösen elvált amerikai szerelmét, Wallis Simpsont, megváltozott az öröklési sorrend. Utólag persze sok szempontból jobb is így, ki tudja, miként alakult volna Nagy-Britannia II. világháborús szereplése és vele a világ rendje, ha a náci Németországgal szimpatizáló Edward marad az uralkodó. Erzsébet apját, Bertie-t, VI. Györgyként koronázták királlyá, akinek ezzel, illetve dadogásával kapcsolatos kálváriája A király beszéde című filmből is ismerős lehet.

Felesége állítólag azért mondott neki igent a lánykéréskor, mert biztos volt benne, hogy ennyire dadogosan úgysem lesz belőle sosem király, élhetnek nyugodtan és békében, távol a felhajtástól. Még Bertie-ként, hogy úrrá legyen beszédhibáján, és meg tudjon szólalni nagyobb nyilvánosság előtt is, orvosai a cigarettát javasolták – ettől persze a helyzet nem javult, ellenben láncdohányos lett, ami egészségének korai megromlásához és 56 éves korában bekövetkezett halálához vezetett. Erzsébet nem egészen  26 évesen lépett a trónra, és volt kénytelen a nő, feleség, anya, lány és testvér szerepkörből átkapcsolni intézmény üzemmódra, valamint hozzászokni ahhoz, hogy az élete és vele valamennyi döntése alárendelődik annak, hogy mostantól ő A KIRÁLYNŐ.

„Ha, mint oly sokan imádkoznak érte, II. Erzsébet trónra jutása csakugyan eltávolítja az utolsó előítéletet is, amit sokan éreznek a magasra törekvő nők iránt, úgy csakugyan megkezdődött a nők új korszaka.”

 – írta egy újságban az Erzsébettel egyidős, fiatal konzervatív politikus, Margaret Thatcher, a későbbi Vaslady, az Egyesült Királyság első női miniszterelnöke. A november közepén érkező negyedik évad épp ezt az időszakot, a Thatcher-kormány regnálását, valamint Diana színre lépését és Károllyal való viharos házasságát meséli el.

A párválasztások és szerelmi viszonyok minden monarchia esetében fontos és kényes kérdések. A nőügyek Angliát is nehéz helyzetbe hozták párszor, például az Erzsébetet közvetve trónra juttató Wallis Simpson-románc (amiből végül holtomiglan-holtodiglan házasság lett), de szintén egy ilyennek volt a hozadéka a saját anglikán egyház megteremtése is, csak mert Róma nem egyezett bele abba, hogy VIII. Henrik elváljon első feleségétől, Aragóniai Katalintól (amit azért szeretett volna, mert nem született a frigyből fiú örökös, csak Mária, a későbbi Bloody Mary, de a pápa felé persze nem ez volt a kérelem indoklása), vagy VIII. Henrik Boleyn Annától született lányának, I. Erzsébetnek a csökönyössége a férjhezmenést illetően. Régen a diplomáciai kapcsolatok építése miatt volt fontos egy jól megtervezett és -szervezett frigy, majd pedig a protokoll, illetve mára a társadalmi elvárások okán.

Egyszerű alattvalóként/halandóként a királyi családok életének ez a legizgalmasabb része, talán mert egyben a legemberibb is, olyan egyszer fent, egyszer lent érzelmi állapotok sorozata, amiben valamennyiünknek volt már része. II. Erzsébet családja bőven és folyamatosan szolgáltat sztorikat a témában, amit kezdetben még mértéktartással, később viszont egyre nagyobb elszántsággal adott és ad hírül a sajtó a szaftos történetekre mindig éhes olvasóknak. Mint egy szappanopera, hús-vér szereplőkkel, akiknek minden egyes lépését árgus szemekkel figyeli és kéretlenül is dokumentálja a bulvármédia. Arra, hogy ez milyen tragédiákat szülhet, Diana 1997-es halála és annak körülményei a legdrámaibb példa. A The Crown a szenzációhajhász szalagcímek és a sokszor elferdített hírek mögé, a pletykák hátterébe, az intézményt működtető szabályok és ok-okozati összefüggések komplexitásába enged bepillantást. És bár izgalmasak a szerelmi szálak is, ugyanennyire érdekesek a politikai és emberi játszmák, pláne akkor, ha a két, egymásnak ellentmondó fél igazából egy és ugyanaz a személy.

Januárban jelentette be a Netflix, hogy a hamarosan induló negyediket követően már csak egy évadot terveznek. Még nem tudni, hogy időben ez mit is ölel majd fel, de az biztos, hogy a sussexi hercegi pár kilépése a királyi családból már nem lesz benne. Harry és Meghan kapcsolatát a kezdetektől fogva nagy elánnal követi és kommentálja a brit sajtó, szinte mindent és annak ellenkezőjét is megírták már róluk. Ugyan a sorozatban maximum csak futólag lesznek benne, de az augusztus közepén megjelent, A szabadság nyomában című könyvben (itt bele is olvashatsz) minden olyan benne van, ami segíthet a The Crown képzeletbeli folytatásában. 

A tanulság ezúttal sem nagyon változik: koronás főnek lenni nem annyira jó. Ha bárkinek is voltak ilyen vágyai gyerekként, egy percig se bánja, hogy nem vált valóra. Egy beteljesületlen álommal ugyan több, de egy hamis illúzióval legalább kevesebb.