Az Ószövetség első mondata: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Az Újszövetségé pedig: „Kezdetben volt az Ige.” De mi ez a „kezdetben”? Az ember(i)ség nagy, közös története kezdődik itt? Jézus története vagy az Isten és az ember története? Mi is történt valójában „kezdetben”? És utána? Minden kérdésre nem adhat választ egy cikk, főleg nem egy olyan témában, amiről a teológiatörténet és a kortörténet évtizedek, évszázadok óta gondolkodik, de talán felvillanthat valamit mindabból, amit ez a könyv jelent - vagy, ahogyan érdemes fordulni felé.
Természetesen a Biblia sem úgy keletkezett, hogy az angyalok betették a fa alá, vagy az embereket megvezetni akaró, gonosz egyházi elöljárók összedugták a fejüket, hogy kitalálják, mivel is butítsák a népet mostantól. A kánon talán az egyik legfontosabb kifejezés, amit a Biblia végleges formájának elnyerése folyamatából (mi maradt része a Szentírásnak, és mi esett ki belőle?) az irodalom átvett, ezért a Könyves olvasói is pontosan érthetik és használhatják. Ebben az összefüggésben leginkább azt jelenti: mi az, amiről beszélünk, és mi az, amiről nem - ami valamiért nem illik bele, nem felel meg a korszellemnek és a kánont alakító szereplők értékeinek vagy érdekeinek. A Biblia mai formája is egy hosszú kanonizációs folyamat ereményeképpen jött létre.
A bibliai kánon kialakulásakor is hasonló tényezők játszottak szerepet, mint az irodalmi kánon esetén, ám előbbinél nem elhanyagolható tényező az inspiráció, a sugalmazottság kérdése:
az a meggyőződés, hogy az adott szöveg valamilyen módon Istentől származik,
közvetlen vagy közvetett módon a szöveget lejegyző személy számára sugalmazta üzenetét. Ebből kövekezően a lejegyző személye sem közömbös: egy irat kanonikussága egyszerre jelenti a benne foglalt hagyomány és a szerkesztői, szerzői közreműködés sugalmazottságát is. A kánon megkívánja, hogy az abba bekerülő szöveg kellően régi legyen, az általa képviselt tanítás illeszkedjen a vallási közösség hitértelmezéséhez, és a szöveghasználat kérdése is legalább ennyire fontos. Ahogyan azt is, hogy széles körben használt, tisztelettel övezett, elfogadott mű legyen, amelynek tekintélyét régi és jeles szerzők, vallási hagyományból jól ismert személyek neve szavatolja. (Mindez feminista olvasattal kiegészülve azt is megmagyarázza, miért csak elvétve vannak nők és női szerzők a Bibliában.)
Kanonizáció szempontjából ugyanezek az elvek érvényesek az Ó- és Újszövetségre, mivel azonban cikkünk apropóját a kereszténység (egyik) legnagyobb ünnepe adja, inkább az újszövetségi kánon kérdéseire térnék rá. Mai ismereteink szerint az újszövetségi iratok nagy részét az 1. század harmadában, a legkésőbbieket pedig Kr.u. 130 körül szövegezték és zárták le. Eleinte nagyon fontos volt a szemtanúság kérdése:
az első két-három nemzedék életében még töretlen lehetett a szemtanúk visszaemlékezéseinek és az azokra épülő hagyománynak a hitele és a tekintélye,
ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy az emlékezet (így a szöveg) nem lehetett egységes, zárt, normatív és végleges, és vélhetőleg a terjedelme is meghaladta azt az anyagot, amit ma a Biblia szövegeként ismerünk.
A Kr.u. 2. században juthatott el a keresztény közösség olyan távolságra a Jézus-történettől, hogy az élőszót és a személyes beszámolókat az írás bizonyító ereje váltotta fel, és ez a folyamat egybeesett az egyház mint egységes és hierarchikus szervezet alapjainak kialakulásával is.
A különböző - görög, latin és héber - szöveghagyományok, valamint a kortörténeti távolság miatt már Luther is magyarázatokkal látta el bibliafordítását, sőt, az első magyar teljes Biblia (a Károli-féle) is magyarázó jegyzetekkel jelent meg. Magyarországon mégis viszonylag későn, az 1990-es években elevenítette fel újra a Magyar Bibliatársulat a „magyarázatos” Biblia műfaját, amikor - német mintára - kiadta az első magyarázó jegyzetekkel ellátott szöveget. Mindezt már az előszóban azzal indokolták, hogy a 20. században világszerte tapasztalható egyfajta eltávolodás a Bibliától, és ez tette szükségessé, hogy felelevenítsék a magyarázatos Bibliák régi-új hagyományát. A szerkesztők úgy vélték, hogy szükség van a legalapvetőbb bibliai fogalmakat, kortörténeti és földrajzi ismereteket közlő magyar nyelvű Bibliára. A „magyarázatos” Biblia mindenképpen jó szolgálatot tehet, ha nemcsak olvasni, de érteni is szeretnénk a Bibliát, a keletkezési körülményeit, a belső rendszerét és a kortörténeti hátterét.
Luther Márton pontosan 500 évvel ezelőtt, 1522-ben fordította le a Bibliát németre, és ezzel megalapozta a német irodalmi nyelvet. Ezután anyanyelvi bibliafordítások és anyanyelven olvasható, nyomtatott (!) könyvek sora hozta lázba egész Európát. Mi mindent köszönhet a reformáció a könyvnyomtatásnak és Európa a reformációnak? Cikkünkben ennek járunk utána.
A fordításokra visszatérve: habár manapság sokaknak érthetetlen, poros, veretes nyelvezet juthat eszükbe a Bibliáról vagy az igehirdetésekről, a történelem során nem egy olyan példát ismerhetünk, amelyek azt bizonyítják, hogy a Szentírás újrafordítása és alkalmazása az aktuális közegre - ha és amennyiben a szöveghez és a hagyományokhoz tisztelettel, alázattal és ismerettel történik - elkerülhetetlen az üzenet fennmaradását tekintve. (Sőt, valójában nagyon is jézusi példa, hiszen ő is mindig azon volt, hogy az adott ember az adott szituációban megértse őt.) Ennek egy nagyon kedves klasszikus példája, hogy az eszkimóknál járó misszionáriusok az „Isten bárányát” „Isten fókájaként” fordították, mert a bárányt arrafelé nem ismerték, de a fóka-hasonlat működött.
Hasonló jelenségről ír Visky András is Kitelepítés című regényében, melynek alaphelyzete, hogy egy magyar református lelkész feleségét hét gyerekével együtt (köztük az akkor néhány éves szerzővel) kitelepítik a román gulágra és család egyetlen könyve a száműzetésben egy Károli-féle Biblia. A beszélt és a bibliai nyelv közötti különbség aztán fontos szerzői erőforrás lett a könyv megírásakor, erről Visky András így beszélt a vele készített interjúnkban: „Próbáltam belehelyezkedni abba, hogy a gyermekek hogyan hallgatják ebben a többnyelvű közegben anyám Biblia-felolvasásait. A Károli Biblia 1908-as revíziója szerint olvassa a szöveget, ami egy régies nyelv.
Ha az Isten ezt a régi magyart beszéli, hogyan is érthetné meg, hogy mi itt miben vagyunk, mert ez már egy egészen más nyelv.
Az anyám ezt felismeri és kijavítja. Úgy olvassa fel a szöveget, hogy folyamatosan cenzúrázza ezt a nyelvet. Újraalkotja nekünk, és felolvasás közben még kommentálja is.” (A Kitelepítés lett az év könyve idén a Könyvesen.)
Visky András Kitelepítés című könyve egyrészt családtörténet egy kisfiú szemszögéből, akit kétévesen édesanyjával, Visky Júliával és hét testvérével kitelepítenek a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe, miután a református lelkész édesapát, Visky Ferencet bebörtönzik. Másrészt „az Istennel való megjegyzettség története” – ahogyan azt a szerző vele készített interjúnkban megfogalmazta. Leginkább azonban egy elemi – zsigeri – példázat hitről, szeretetről és szabadságról, szétszóratásról és egybegyűjtésről, csupa olyan fogalomról, ami egyben érzet is, és amit elmagyarázni hívőként a nem hívőnek tulajdonképpen lehetetlen. De ha bárki mostantól megkérdezné, mit jelent hinni, azt válaszolhatjuk, olvassa el a Kitelepítést, ami most a hét könyve.
Visszatérve a Biblia korára: a kor történeti eseményei, az adott területen megjelenő politikai formákból adódó társadalmi sajátosságok és az ezekhez szorosan kapcsolódó filozófiai és vallási jellegzetességek egyaránt formálták a kereszténység kezdeti szakaszát is. A kereszténység bölcsője című vaskos kézikönyv ennek a korszaknak ezt a három fontos aspektusát vizsgálja. A szerző, Everett Ferguson a térséget meghatározó görög-római történelem menetére, társadalom- és kultúrtörténetére koncentrál benne. A judaizmus elemzése során nagy hangsúlyt fektet a korabeli zsidó irodalom, a bibliafordítások, az úgynevezett apokrif (vagyis a kánonból kikerült) írások mellett a holt-tengeri tekercsek, a görög nyelvű zsidó filozófusok és történetírók, valamint a rabbinikus irodalom tárgyalására, az utolsó fejezetben pedig a korai kereszténységet, annak tárgyi és irodalmi emlékeit, vallási és jogi helyzetét és sajátosságait vizsgálja.
Ford. Szabó Csaba, Kálvin Kiadó, 2008, 576
A korai kereszténységet tekintve érdekes megközelítést alkalmaz Gerd Theissen Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái című könyvében. Szerinte a kereszténység keletkezésének kérdése a történetírás egyik legizgalmasabb problémája. Az intenzív kutatómunka ellenére ma sem értjük pontosan, hogy mi volt az, ami a Kr. u. 1. században történelmünk kulturális alapinformációjává és egy új vallás létrejöttének alapjává lett. Az őskereszténység pszichológiájának feladata, hogy az első keresztények vallásos magatartását és élményvilágát leírja, rendszerezze és magyarázza. Theissen nem tagadja, hogy vállalkozása sokféle nehézséggel jár együtt, mégis érdekes kísérlet. Hiszen amellett, hogy csak kevés információnk van az első keresztények életéről és nem egyértelmű, hogy milyen lehetőségei vannak a pszichológia alkalmazásának a történelmi múlt feltárásában, ez a szokatlan új nézőpont lehetőséget teremt arra, hogy egy vallásra a pszichológia eszközeivel is rápillantsunk. Theissen korábbi könyve, A Jézus-mozgalom - az értékek forradalmának társadalomtörténete, pedig a társadalomtudományok eszközével kísérletezik és azt veti fel: hogyan lehetett egy (zsidó) ébredési mozgalomból (keresztény) világvallás? Arra a következtetésre jut, hogy mindez a Jézus, a vándorkarizmatikus tanító értékforradalmának következménye lehetett, akinek földi tevékenységét társadalmi feszültségek sora előzött meg és övezett.
