„Tudom, hogy amikor meghalok, valaki majd eladja a húsomat a feketepiacon, az egyik távoli és borzalmas rokonom. Ezért dohányzom és iszom, hogy keserű legyen a húsom, és senki se lelje élvezetét a halálomban” – írja az argentin Agustina María Bazterrica Pecsenyehús című könyvében, amiben az emberekből tömegesen lesznek kannibálok. A szerző első regénye, a Matar la niña (Megölni a lányt) 2013-ban jelent meg, majd további három követte. Ezek közül magyarul csak a 2017-es Pecsenyehús érhető el, mely kiadásának évében a Clarín-díjat, 2020-ban pedig
a Ladies of Horror Fiction legjobb regényének járó elismerését nyerte el.
A könyv olyan disztópikus világot mutat be, ahol az állatokat egy ismeretlen, az emberekre halálos vírus fertőzte meg, emiatt többé nem biztonságos elfogyasztani őket. A történet talán Argentínában játszódik – ez pontosan soha nem derül ki, csak feltételezhető –, a kormány mindenesetre módszeresen kiirtja az összes gerincest, majd legálissá teszi a kannibalizmust. Megindul az emberek ipari tenyésztése, melynek során felhasználják a húsukat, a bőrüket, a szőrüket, sőt még a hajukat is. Ezt a világot Marcos Tejo szemszögéből ismerjük meg, aki húsgyári ügyintézőként dolgozik, és egy nap ajándékba kap egy élő, fogyasztásra szánt nőstényt.
A kannibál Hannibal Lecter és Swift szerény javaslata
A kannibalizmus a legtöbb kultúrában a tabuk közül is az egyik legnagyobbnak számít, írók és rendezők sora viszont – talán éppen ezért – előszeretettel foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Mi vehet rá egy embert a kannibalizmusra? Meddig vagyunk képesek engedelmeskedni a belénk nevelt morális gátnak?
Ha előbb a filmek között nézünk körül, azt találjunk, hogy az 1970-80-as években több olyan horror készült, többnyire olasz rendezőktől, amit a „kannibál boom” nevű alzsánerbe sorolunk.
Az elsők között volt a Ruggero Deodato rendezte áldokumentumfilm, a Cannibal Holocaust, ami a gyilkosságot, az erőszakot a filmes világra addig nem jellemző, nyílt brutalitással vitte vászonra. Az amazóniai esőerdőben játszódó filmben a szereplők halála olyan hitelesre sikerült, hogy Deodato tíz napra börtönbe került gyilkosságért – miután tisztázta magát, természetesen kiengedték. Később több országban betiltották a filmet, csak 2005-ben vált mindenhol elérhetővé.
Vitathatatlanul az egyik legismertebb alkotás ezen a téren Frank Marshall 1993-as, Életben maradtak című darabja. Ez egy valós eseten alapuló katasztrófafilm, amelyben egy rögbicsapat gépe lezuhan az Andokban, ahol csapdába esnek. Ahogy lassan elfogy az élelmük, nehéz döntésre szánják el magukat: a holtakba is beleesznek. Az Életben maradtak adaptáció, Piers Paul Read 1974-ben jelentette meg azonos című könyvét, amelyben elmeséli a súlyos katasztrófa sokkoló történetét.
Míg Deodato filmje ellentmondásos társadalomkritika, addig Marshall az emberi esendőséget, a végletekig való küzdést ábrázolja.
A rendezők mellett persze az írók fantáziáját is régóta megmozgatja a kannibalizmus. Jonathan Swift például Szerény javaslat című rövid, szatirikus és groteszk röpiratában a csecsemők fogyasztását veti fel megoldásként az élelemhiányra és a túlnépesedésre. A Pecsenyehúshoz hasonlóan még cserzést és vágóhidakat is javasol. Szintén közismert Thomas Harris teremtménye, Dr. Hannibal Lecter – a pszichopata sorozatgyilkos, aki megette áldozatait, sőt, mindezt gasztronómiai élvezettel tette:
„Egy népszámlálóbiztos egyszer megpróbált beskatulyázni. Babbal elkészítve ettem meg a máját, és egy nagy korsó sört ittam rá.”
Nem hagyhatjuk ki a sorból az amerikai próza tavaly elhunyt mesterét, Cormac McCarthyt és Az út című regényét (olvass bele), melyben egy olyan posztapokaliptikus világot tár elénk, ahol mindenki a túlélésért küzd, ezért még az emberevéstől sem riadnak vissza.
Illetve említésre méltó Raphael Montestól a Titkos vacsorák is, ami egészen más oldalról közelíti meg a témát. Négy fiatal adósságba keveredik, ezért az az ötletük támad, hogy dúsgazdag, elit ügyfeleknek különleges lakomát rendeznek, különleges alapanyagokból. A vállalkozás szárnyalni kezd, úgy tűnik, néhányan elképesztő összegeket fizetnek azért, hogy emberhúst ehessenek.
És mit tud mindehhez hozzátenni a Pecsenyehús?
A narrátor, Marcos még fiatal volt, amikor megtörtént az Átmenet – így nevezték el az időszakot, amikor az emberek átálltak az emberhúsra. Akkor is húsgyárban dolgozott, de amit előtte állatokkal tett meg, azt most emberekkel folytatja. Olvasóként nem sokat tudunk az Átmenet előtti életéről: emlékeiben felidézi a vírus megjelenését követő pánikot és káoszt, de személyes viszonyulását nem ismerjük meg mélyebben. Marcos más szereplőkkel való beszélgetéseiből tudjuk összerakni, ki hogyan adaptálódott az új világrendhez.
A múlt elmesélése helyett Bazterrica azonnal a közepébe csap, az első pár oldalon megismerjük a társadalom hozzáállását a jelenlegi helyzethez: a tenyésztett embereket termékeknek tekintik. Nincs nevük, egyszerűen egyedeknek hívják őket, illetve nősténynek/hímnek. Ezek a tenyésztett emberek nem tudnak írni, olvasni, számolni, nincsenek hangszálaik – eltávolítják őket, hogy ne kiáltozzanak. Hormonokkal felgyorsítják a növekedésüket, mesterségesen termékenyítik meg, sőt, meg is fejik őket. A homlokukon egy odaégetett billog díszeleg, ami jelzi, hogy levágásra szánják őket.
Ismerős?
Bazterrica tehát azt a kérdést feszegeti: mi választja el az embert és az állatot? Jogunk van megenni egy embert, ha soha nem élt emberként? Az állati körülmények naturalista leírásával kényszeríti az olvasót, hogy beleképzelje magát ebbe a helyzetbe, lehetetlen döntés elé állítva: enne-e emberhúst, ha nincs más lehetőség.
Az is jelzi, hogy ez a disztópikus társadalom már egyáltalán nem veszi emberszámba a tenyésztett egyedeket, hogy megjelenik egy új sport, az embervadászat. A rajongói jó erőben lévő termékeket rendelnek, amiket szabadon engednek egy bizonyos területen, majd levadásszák őket. Hogy érdekesebbé tegyék, néha terhes nőstényeket kérnek, mert azok vadabbul harcolnak.
„Olyat is akarok, amiben már kifejlődött a magzat, hogy azt is meg tudjuk enni utána.”
Legálissá váltak az emberkísérletek, Marcos egy laboratóriumba is szállít egyedeket, ahol például a nikotinfüggőséget vizsgálják, illetve biztonságosabb autókat próbálnak fejleszteni. A kormány szabályzatot dolgoz ki a házi egyedekre is: lehet őket otthon tartani, de csak meghatározott körülmények között, tilos velük „fajtalankodni”, illetve rabszolgaként használni őket stb. Aki megszegi ezeket az előírásokat, azt szintén vágóhídra küldik és feldolgozzák.
Az argentin Mariana Enríquez novelláiban a horrort a társadalomkritikával keverve mesél a diktatúra átható örökségéről és az erőszak sokféle, mindennapos arcáról. A tűz martaléka a hét könyve.
A szerző még a hitnek is szentel néhány mondatot. Az Átmenet után új, a többitől merőben különböző vallások jelennek meg, amiknek a kormány kénytelen legitimitást adni. Meggyőződésük szerint testükkel a népet kell szolgálniuk, ezért önkénetesen feláldozzák magukat, azaz besétálnak a vágóhídra, hogy feldolgozzák őket. Kezdetben a kormány ezt nem akarja engedélyezni, azonban a társadalmi nyomás egyre erősebb (vonakodásukat a vallás elleni diszkriminációnak tudják be), aminek végül engednek, a gyáraknak pedig fogadni kell az önkénteseket. Csakhogy az öregek húsa (márpedig mindenféle korú hívő van) nem finom, a húsgyár pedig nem adhat ki „vezetéknévvel és keresztnévvel” rendelkező húst, ezért kidobják őket. Egy nagy társadalmi hazugság tanúi leszünk tehát, a hívőkkel ellentétben olvasóként tudjuk, hogy az áldozatuk teljesen felesleges.
Több, mint a húsfogyasztás kritikája
Az eddigiek alapján adja magát a következtetés, hogy a könyv a vegán életmód mellett kardoskodik, szerintem viszont ennél többről van itt szó. A húsipar, a húsfogyasztás direkt kritikája egy ponton valóban megfogalmazódik: Marcos egy családi trauma után egy ideig nem hajlandó húst enni. Néhányan elvből elutasítják, hogy embert egyenek, és olyan is akad, aki egyenesen beleőrül a gondolatba. A húsfeldolgozás leírása pedig annyira aprólékos, hogy
az olvasóban óhatatlanul megkérdőjeleződik, valóban akar-e a továbbiakban bármilyen húst enni.
Bazterrica azonban ravasz: nem egyszerűen a húsevést kritizálja, hanem felteszi a kérdést, vajon miért nem etikus embert ennünk, ha állatot igen? A regényben pedig olyan szintre redukálja a fogyasztásra szánt egyedeket, hogy szinte legitimálja a kérdést, és gondolkodásra késztet.
Az író szerint, ha az állatok nem lennének elérhetőek, nem tudna az egész bolygó azonnal vegetáriánus lenni – amiben lássuk be, van némi igazság, igaz nem esik szó sem a szintetikus hús lehetőségéről, sem például a rovarok hasznosításáról.
A hamburgered ára bepillantást enged a nagyüzemi húsipar működésébe, Péntek Csaba pedig interjúnkban beszélt a növényi alapú étkezést övező sztereotípiákról, az élelmiszerellátás etikus racionalizásáról, a hús előállításának etikai kérdéseiről és a felelős fogyasztóról is.
Azon túl, hogy megkérdőjelezi az állatkísérletek és a sportvadászat etikusságát, erős politikakritikát is megfogalmaz: például amióta a kormány kiirtotta a madarakat, az emberek rögeszmésen félnek a fennmaradt néhánytól és mindenhova esernyővel járnak. Úgy hiszik ugyanis, hogy a madárürülék mérgező, bár erre semmilyen bizonyíték nincs. Az író tehát
tükröt tart elénk abban is, milyen könnyen elhiszünk bármit a propagandának.
Szintén etikai problémák sora jelenik meg az ajándék nő helyzetében: amikor Marcos megkapja a nőstényt, nem örül neki – igaz, jó minőségű, de tehernek érzi, foglalkoznia kell vele, etetnie, figyelnie rá. Gyorsan megleli azonban a választ a benne dúló viharra: nem képes levágni a terméket.
Az író sejteti, hogy ugyan Marcos közvetetten vágással foglalkozik, saját kezűleg jó ideje nem tette. Az engedélye megvan, a férfi mégsem tudja rávenni magát arra, hogy megölje a nőt – eleinte maga sem tudja, miért. Ha eladja, a nő ugyanúgy meghal, valaki más le fogja vágni. Beviszi hát a házba, mint egy otthoni egyedet, azonban hamarosan még jobban meglágyul felé a szíve. Elnevezi, majd napjait a gondoskodása köré kezdi el szervezni, ami egyre több bonyodalom forrása lesz.
A tabudöntögetés nem fedi el a hibákat
Bazterrica regényének talán legnagyobb hibája, hogy túl rövid. Van néhány érdektelen mellékszál, amit az olvasó néha nem is tud, hova tegyen, mintha semmihez sem lenne köze. Például kapunk egy elejtett, azonban sok potenciállal rendelkező felvetést arról, hogy talán az egész vírust a kormány találta ki, csak azért, hogy legyen oka legalizálni a kannibalizmust – így akarják ugyanis kontrollálni a túlnépesedést.
„A legnagyobb nevű zoológust, aki arról cikkezett, hogy a vírus puszta koholmány, igencsak hamar baleset érte.”
Az emberek kétfelé oszlanak, akik hisznek ennek az elméletnek, és akik nem – Marcos az előbbi csoportot erősíti, így az olvasó is hajlik arra, hogy egyetértsen vele. A szerző azonban nem fejti ki mélyebben, nem ad igazat egyik oldalnak sem, csak lebegtet.
Zavaró az is, hogy semmit sem tudunk a világ többi részéről. Mindenhol így reagáltak a kormányok? Mindenhol lehet emberhúst enni? A vírus minden földrészt érint? Mi lett az ökoszisztémával az állatok nélkül? Utóbbi olvasható reflektálásként a jelenlegi ökológiai krízisre is: ha nincsenek állatok, és felborult a természet egyensúlya, akkor mind halálra vagyunk ítélve?
Az ember vége, a természet esélye című új könyve apropóján Jordán Ferencet népességcsökkentésről, az ember rendmániájáról, visszavadításról, hibás fókuszról és a kötet zavarba ejtő címéről is kérdeztük. Interjú.
Persze, az információhiány lehet szándékos írói fogás is – érdekesebb elgondolkodni ezeken a kérdéseken, mint választ kapni rájuk. Bazterrica mindenesetre nem akar minket megnyugtatni, azonban talán túl sok kérdést hagyott nyitva, és
az olvasóban marad egy kevés „csak ennyi?” érzés.
Szintén rontja kicsit az olvasmányélményt, hogy a fordítás helyenként nem gördülékeny, ami nehezíti a megértést.
A Pecsenyehús összességében abszolút tabudöntögető könyv, viszont csak annak való, aki bírja az ilyen fokú naturalizmust. A disztópia-rajongók biztosan értékelni fogják a világépítést, nem beszélve az etikai problémákról, melyeket felvet. Bazterrica a világunk brutalitását a maga kegyetlen egyszerűségében tárja elénk, a húsfogyasztás tárgyalása pedig inkább eszköz számára, hogy feszegethesse a legősibb kérdéseket. Mi tesz minket emberré? És mit vagyunk hajlandóak feláldozni saját magunkból az igényeink kielégítéséért?
