Eva Meijer holland filozófus és író. Regényében Hollandiát lassan elönti a tenger, a víz minden nap egy kilométerrel többet követel magának a szárazföldből. A király elhagyja az országot, a miniszterelnök napi sajtótájékoztatót tart, a katonák megjelennek a gátakon, Németország pedig megnyitja sportcsarnokait az evakuált hollandok előtt. Egy diákot, egy klímaaktivistát és egy oceanográfust követhetünk az új tengeren, útjuk során pedig kiderül, hogyan változtatja meg a víz alapvetően a világról alkotott képünket. A könyv a természet erejéről és az emberiségről szól, amelynek a klímaváltozás miatt újra fel kell találnia önmagát. Olvass bele!
Eva Meijer: Tenger Most
Fordította: Réthelyi Orsolya
A Nagy Willem, Arie Mak és az államtitkár között rendezett vita első tíz percét annak a kérdésnek szentelték, hogy vajon a tenger valóban betört-e a szárazföldre. Az államtitkárnak – egy kifejezetten fiatal férfinak, aki még nem törődött bele, hogy a világ olyan, amilyen – egy kis időbe tellett, amíg belerázódott a szerepébe. Nem számított ennyi szkepticizmusra. Filozófia szakon végzett az Amszterdami Egyetemen, és tanulmányai alatt magát nyíltan szkeptikusnak nevezte: a kijelentéseket és az ítéleteket nem tekintette magától értetődőnek, higgadtan érvelt és gondolkodott akkor is, ha másokat elragadott a vita heve. Az egyetemi évei alatt kifejlesztett gyakorlatot a mai napig használható életstratégiának tartotta.
De egészen más az a szkepticizmus, amikor a szemmel látható valóságot vonják kétségbe.
A beszélgetés kefebajszú moderátora, aki ugyan már beletörődött, hogy a világ olyan, amilyen, és meg is békélt az emberekben lakozó bizalmatlansággal, de egy balhé lehetősége azért mindig örömmel töltötte el, így most lelkesen öntött olajat a tűzre azzal, hogy eleinte kétségbe vonta a krízishelyzetet, majd rámutatott a múltbéli és más országokban működő diktatórikus kormányzatok manipulációs módszereire, majd nevetségessé tette a maradókat.
Arie hallgatott mindaddig, amíg az államtitkár tekintete el nem kapta az övét. Segíts, jelezte szemével a fiatal férfi. Tegyük csak fel, mondta Arie. Tegyük fel, hogy a tenger az egész országot elárasztja. Akkor mi van? Tegyük fel, hogy a természet bosszújáról van szó, vagy épp a közönyéről. Mihez kezdünk akkor? Az embereket menekítjük? Az országot is menekíteni próbáljuk, vagy egyszerűen feladjuk? Holnap már nyolc kilométerről beszélünk: gátak, legelők, dűnék, kertek, parkok, házak. Ezt a sávot már a maradók is elhagyták.
Elmennek vagy megfulladnak, ez a választás.
Tegyük fel, mondta a moderátor. Willem?
Ez esetben természetesen MINDENT fel kell tennünk egy lapra, kezdte Willem, és miközben a szavakat formálta, eldöntötte, hogy saját szemével kell majd meggyőződnie a helyzetről, a maradók közül is tényleg sokan elhagyták a parti sávot. MINDEN egy lapra.
Hárommillió holland nézte egyenes adásban a vitát, pedig a nap közepén közvetítették. A keleti és déli részekben még sokan rendesen munkába jártak, de a legtöbben szabadságot vettek ki, vagy hazaküldte őket a munkáltató, vagy már nem is volt munkájuk. Vagy házuk. Viszont, akiknek még volt házuk, azok nézték a műsort, és a tenger beáramlott a gondolataik közé:
majd biztosan itt is hamarosan minden víz alatt lesz (hogy néz ki már az előkert, vajon érdemes-e még visszanyesnem a sövényt)
biztos megoldódik, ez képtelenség
ez túl nagyszabású
ez túl furcsa
el kell innen mennem, de hova
nem akarok elmenni
mikor érkezik már a tavasz (megérkezik-e egyáltalán)?
felhívom a gyerekemet/szüleimet/nagyszüleimet/barátomat/nincs kit felhívnom
hiányzik az anyukám
ne legyél már hülye
komolyan mondom, viselkedj már normálisan
nem lehet megbízni bennük
engem ez már nem érint
munkára fel, elég a tépelődésből, mondom, munkára fel
még tizenkét kilométer, tizenkét nap
még tizenegy
még tíz
még kilenc
stb.
Az idősebbek aggódtak, és a fiatalok is, a part közelében és a belföldön lakók, a gyöngék és az erősek, a szegények és a gazdagok is, az aggodalmak beköltöztek a gondolatokba és a testekbe.
Sokak fejében az életükben először fordult meg igazán, hogy vajon boldogok-e egyáltalán.
A leélhető életek sokaságából épp ez az élet lett a sajátjuk. A tenger emelkedésével együtt érkezett sokak számára a megbánás, az örökös megbánás érzése, amely mindig új szíveket képes megszállni.
Az aggodalmak és mérlegelések összecsomósodott sokaságából pedig egy nagy gondterheltség állt össze, ami folyamatosan nőtt. Még a maradók is érezték a testükben. Még hangosabban kell kiabálni. SEMMI sem igaz az egészből.
Nyitókép: Flickr / Eva Meijer
