A Buenos Airesben élő Enríquez 2022-ben mutatkozott be magyarul, Az ágyban dohányozni veszélyes meglepő és megrázó, gyakran pimasz kötet volt: a hét könyve lett nálunk, az év végi listánkon pedig a 31. helyen végzett. Akkor azt írtuk róla, „(a) határokat feszegeti a kötet, hiszen éppen azt a határsértést helyezi a középpontba, ahol a normális elválik az abnormálistól, a betegestől, de mégsem kizárólag ezért érdekes. Aki csak a horrorisztikus, sokszor visszataszító, félelmetes eseményeket látja, az nem látja az egész kötetet. Ezek mögött az elfajzások, megmagyarázhatatlan megőrülések, hallucinációk, beteges vágyak mögött mégiscsak ott áll az ember, aki a maga törékenységében talán fontosabb dimenziója a könyvnek, mint a horrorisztikus vagy gyomorforgató elemek.”
Enríquez A tűz martalékában ismét tizenkét novellában (a fordító szintén Pávai Patak Márta) vezet az argentin valóság látható és láthatatlan bugyraiba, és azonnal felismerhetőek a szerző markáns írói jegyei, mint például, hogy mennyire szenvtelenül számol be sokkoló, gyakran a természetfelettibe átúszó eseményekről. Enríqueznél a helyi hiedelmekből vagy a horrorhagyomány motívumaiból táplálkozó csoda
belépése a hétköznapiba továbbra sem pozitív előjelű, hanem mindig borzalmas, kéz a kézben jár a torzzal, az abszurddal.
Történetei nyugtalanító hangulatát a témaválasztás és a fordulatok mellett azzal is fokozza, hogy szövegei gyakran keltik a befejezetlenség hatását. A novellák nyitottsága nála egyszerre fosztja meg az olvasót a megismerhetőség jelentette megnyugvástól, de rámutat arra is, hogy ezek azért sem válhatnak lezárt történetekké, mert az oldalakon nevesített problémák szervesen és aggasztóan átszövik az argentin jelent.
Enríquez fókusza egyértelműen szűkült az első kötet óta: leginkább az országot fizikailag és mentálisan megnyomorító diktatúra közvetlen következményeiről beszél, az emberekkel élő, elhallgatott és temetetlen múlt pedig nemcsak átvitt, hanem kézzelfogható formában is megmutatkozik. A Semmi hús nem lesz rajtunk narrátora például hazaviszi az utcán talált koponyát, felöltözteti és barátságszerű kapcsolatot építget vele. Az Adela házában a címszereplő lány nyomtalanul eltűnik, amiben felfedezhető a diktatúra alatti tömeges eltűnések és az abba való beleőrülés emléke (erről az argentin-spanyol Andrés Neuman is mesélt nekünk, amikor interjúztunk vele). A Fogadóban szereplő épület falai között az évtizedekkel korábbi hatósági atrocitások visszhangja kísért és úgy megrémít egy kamaszlányt, hogy összepisili magát a félelemtől. Az évtizedek szennyezésétől mérgezett, holtan hömpölygő folyó pedig misztikus módon kilöki magából egy fiú tetemét, akit korábban rendőrök gyilkoltak meg szórakozásból (A fekete víz mélyén).
Az argentin író szövegei valóság és fikció határán egyensúlyoznak, bomlott elméjű hősök és kísértetek népesítik be a kötet lapjait. Hátborzongató, horrorisztikus, nagyon furcsa, éppen ezért nehezen felejthető olvasmány: az Ágyban dohányozni veszélyes a hét könyve.
A test Enríquez egyik központi metaforája, legyen élő, holt vagy a halálból visszatérően élő-rothadó, a szerzőt pedig az foglalkoztatja, hányféle módon jelentkezik az erőszak a beszélők mindennapjaiban.
A diktatúrát nemcsak az ország teste ellen elkövetett agresszióként értelmezi, hanem öncsonkításként is.
A fogak és a körmök elvesztése, sőt, amikor a szereplők saját maguknak tépik ki őket (pl. Tanév végén), már csak azért is erőteljes visszatérő motívum, mert ezek azok a testrészeink, amik segítségével a legelemibb, legösztönösebb módon védekezhetünk, ha megtámadnak minket.
Az öncsonkítás ugyanakkor a nők elleni erőszak egyik kritikus metaforája is. A címadó novellában (A tűz martaléka) a különböző életkorú lányok, asszonyok tömegesen vetik máglyára magukat, hogy saját arcukat, testüket elcsúfítva megelőzzék és tiltakozzanak az ellen, hogy a férfiak bántalmazzák őket. „Ez a férfiak műve, picinyem. Mindig is megégettek bennünket. Most pedig mi égetjük meg magunkat. De nem fogunk meghalni, hanem mutogatjuk majd a sebhelyeinket.” Több novellában megjelenik továbbá az a nehezen megragadható, de univerzálisan ismerős jelenség, hogy az öncsonkítás sugalmazott, azaz voltaképp valaki/mi más (személy, kultúra, szörny stb.) által kikényszerített: legyen szó a betegesen sovány testképről vagy arról, hogy a szereplő
nem is érzi az öncsonkítással okozott seb fájdalmát, annyira elvesztette az önazonosságát a saját testével.
Ahogy az előző kötetben, a novellák elbeszélői vagy főszereplői többségében nők, a férfiak gyakran kellemetlen, esetleg egyenesen bántalmazó mellékszereplők (Pókháló), akik képtelenek partnerek lenni. A kötet egyik kiemelkedő (és iszonyú) novellájának narrátora ugyanakkor pont férfi: a Pablito kalapácsa koppan, avagy a Lapátfülű Törpe újra felbukkan egy néhai sorozatgyilkos és az újszülött gyerekére féltékennyé váló apa történetét szövi egybe. Enríquez egyértelmű, határozott és kritikus feminizmusa ugyanakkor elég intelligens ahhoz, hogy a női szereplőket se olyannak ábrázolja, akikkel olvasóként könnyű azonosulni, vagy hogy ne helyezze őket az olcsó együttérzés kiváltása céljából áldozati pozícióba: a beszélők sokféle személyiségek, akár kifejezetten szemét módon is viselkedhetnek másokkal (Mérgező évek), vagy a bizonytalan mentális állapotuk miatt válnak megbízhatatlan elbeszélővé (A szomszéd udvar).
A nők elleni erőszak mellett az előző kötethez hasonlóan itt is folyamatos a nyomor jelenléte.
A kilátástalanságban vergődők éles szemmel felskiccelt portréi Enríqueznél elkerülik a nyomorpornó giccs-csapdáit:
az emberek és jelenetek felkavaró ábrázolása szinte szociografikus pontosságú, ennélfogva összetett – miközben irodalmi oldalról magas színvonalon helyezi elbeszélői keretbe. A középosztály önfelmentésre is kiválóan alkalmazható bűntudatát pedig mindjárt az első novellában nevesíti és túl is lép rajta (A piszkos kisfiú).
A piszkos kisfiú egyébként jól kiválasztott nyitótörténet, kapu Enríquez írói univerzumába, amiben már megtaláljuk a babonákban testet öltő emberi kíméletlenségek ördögi köreit is, a kötet (egyik) csúcspontja viszont mégis csak A fekete víz mélyén, amiben egy ügyésznő próbálja felgöngyölíteni a gyerekgyilkos rendőrök ügyét, hogy aztán valami, az ő cselekvési lehetőségeinél sokkal hatalmasabbat találjon. Enríquez ezekben a történeteiben ismét bizonyítja, hogy ugyan a nyomor, a történelmi és társadalmi igazságtalanságok, valamint kényszerpályák ábrázolásához abszolút nincs szükség a horrorra, a természetfölöttire, azért nagyon jót tesz neki, mert megragadhatóvá teszi a felfoghatatlant.
