„Ráborítottuk a társasjáték tábláját a többi játékosra, és egyre nehezebben látjuk, hogyan tudnánk rendezni a viszonyunkat a természet más szereplőivel” ‒ véli Jordán Ferenc hálózatkutató biológus, akit Az ember vége, a természet esélye – Helyünk a földi ökoszisztémában című kötetéről kérdeztük. Lendületesen érvel, miközben a tudományos alapokat is érthetően elmagyarázza, hogy megértsük, miket rontott el az emberiség ahhoz, hogy a saját számára is élhető maradjon a bolygó. Jordán szerint nem egy korábbi természeti állapothoz kell visszatérnünk, hanem megtanulnunk egyensúlyban élni, rendszerben gondolkodni és rugalmasan alkalmazkodni. Népességcsökkentésről, az ember rendmániájáról, visszavadításról, hibás fókuszról és a kötet zavarba ejtő címéről is kérdeztük. Interjú.
Fotók: Valuska Gábor
Mennyire vagy dühös?
Attól függ, éppen a híreket olvasom-e vagy sem. De ez inkább bosszankodás, nem annyira düh. Látom, hogy mennyi mindent lehetne tenni, és hogy helyette mennyi mindennel foglalkozunk, aminek nincs értelme. Teremtettünk egy elég rossz helyzetet, és nem az eszünket használjuk, hanem csak megyünk tovább a kitaposott ösvényen.
A könyv engem kicsit egy pamfletre emlékeztet . Rengeteg a hasznos információ, jó a felépítése, de sok benne az indulat is. Arról van közvetlen tapasztalatod, hogy a laikusoknál milyen típusú érvelés működik jól?
Ez semmiképpen sem egy agyonérlelt szöveg, egy olyan megírására nem lennék alkalmas, de szerintem a téma sem ezt kívánja. A műfaja? Talán vulkánkitörés. Van ilyen? Sokat gondolkodtam, hogy ki a célközönség. Egyik nap úgy írtam a könyvet, mintha érdeklődő gimnazisták olvasnák. Másnap úgy, mintha a döntéshozók, harmadnap, mintha a szakma. A végén rájöttem, hogy nem akarok senkinek sem megfelelni, viszont kompromisszum nélkül ki akarom írni magamból, amit gondolok. A végeredményt is inkább szenvedélyesnek mondanám, mint dühösnek, hiszen azért vannak benne pozitív üzenetek is bőven. Ám ha mégis meg kellene mondani, kinek szól, akkor talán leginkább azoknak, akiknek lassan elegük van a sok „zöld szövegből”, de azért mégis szeretnék megérteni, hogy mi a fő probléma. Az is célom volt, hogy felrázzam az olvasóközönséget, mert a környezeti gondok megoldása nem ötperces vagy egyéves projekt. Szeretünk felkapni divatirányzatokat, aztán elfelejtjük őket – a természethez fűződő viszonyunk témájába viszont nem szabad beleunnunk. Ez egy rohadt hosszú folyamat lesz, ha egyáltalán történik valami, így éberen kell tartani az embereket. Néha oda kell menni és jól megrázni őket: ugye tudod, hogy még semmit sem oldottál meg?
Már Darwin beszélt arról, hogy a versengés mellett az együttműködés is mennyire fontos az élővilágban. Ám a 19. században, a kapitalizmus felpörgésének és az intenzív polgári fejlődésnek az időszakában inkább csak a versengést hallották meg belőle, de annyira, hogy a mai napig ezt kapcsoljuk hozzá. Szerinted van ennek analógiája napjainkban? Mennyit hallunk meg most a tudósok mondandójából? Mi az, amire fókuszálunk, miközben lenne más is, amit tudatosítani kellene?
Amit most meghallunk, az a szén-dioxid-kibocsátás, a karbonlábnyom. Ez nyilván nagyon fontos, csak most meg azt emeljük ki, amit könnyű adminisztrálni, megmérni, törvénybe vagy rendeletbe foglalni, amit egy bürokrata is megért. Egyszerűnek és követhetőnek kell lennie, hiszen prezentálni kell majd a döntéshozóknak – csakhogy a lényeg általában nem egyszerű és nem könnyen jelenthető, mert a nagy egészet kellene együtt látni. Nem valamilyen karbonkrízis korát éljük, hanem a természet és a társadalom viszonyának mélypontját, sőt, a mélypontok sorozatát. Ez így összetettebb. És durvább.
Itt részben arról is beszélünk, hogy kategóriákban gondolkodunk. Az iskolában is különálló fajokat és csoportokat kezdünk tanulni, és mire felnőttek leszünk, mintha annyira a kategorizálásra lenne huzalozva a gondolkodásunk, hogy küszködünk azzal, hogy rendszerekben lássuk a világot, és nem tudunk mit kezdeni az egymásra ható és együttműködő kapcsolatokkal. Szerinted ezt meg lehet előzni valahogyan?
A sokat emlegetett finn oktatási rendszer például pont arra tesz kísérletet, hogy ne atomizált, szétválasztott tudományterületeket ismertessenek meg a gyerekekkel. Ezzel is óvatosan kell bánni, hiszen azért nyilván alaposan meg kell tanulni számolni vagy a nyelvtan alapjait. Viszont ők próbálják összekapcsolni a nálunk „klasszikusnak” számító tudományterületeket. Ha, mondjuk, előkerül témaként a réz, akkor meg lehet nézni, hogy kémiailag mi jellemzi ezt a fémet, hogy az orvostudományban vagy a mezőgazdaságban miért és hogyan használják a rezet, hogy a történelem során mikor volt fontos, hogy milyen néprajzi vonatkozásai vannak, és így tovább. Nálunk ezek soha a büdös életben nem érnek össze, hacsak nincs egy önállóan gondolkodó tanár, aki nem pusztán a tananyagot adja le. Én vért izzadtam, de élveztem, amikor történelemből horizontálisan kellett gondolkodni: ki volt Amerikában vagy Ázsiában Mátyás király kortársa? A gimnáziumban egyébként nem szerettem az ökológiát, szerintem az elég gyenge volt a biológia tankönyvben. Nem emlékszem senkire, aki szerette volna például a „hazai fátlan társulások” fejezetet.
Ilyen alapokkal miért várjuk el, hogy az emberek komplex módon, összefüggésekben gondolkodjanak a bolygóról?
Mit tehet ehhez hozzá a tudománykommunikáció?
Keveseket érdekel, ha arról „tájékoztatjuk” az embereket, hogy tegnap délelőtt kutatóink felfedeztek Indonéziában egy új rovarfajt. Ez is érdekes, de ez csak egy adat. A tudományos gondolkodás alapjait kellene elsajátítani: a fegyelmezett gondolkodást, a nyitottságot a kritikára. Hogyan értelmezzük a statisztikákat, a valószínűségeket? Mit jelent logikusan gondolkodni és vitatkozni valakivel? Be tudjuk-e látni, ha nincs igazunk? Például, ha meg vagy róla győződve, hogy péntek 13. szerencsétlen nap, mert már nagyanyád is így gondolta, számold össze, hogy tíz egymást követő péntek 13-án mi történt veled, melyik nap volt peches és melyik nem. És ha az jön ki, hogy fele-fele, akkor ennyit erről.
Csak értelmes társadalom fog olyan értelmes döntéshozókat választani, akik képesek globális szinten gondolkodni és összefogni. A primitív társadalom által megválasztott populista emberek nem fognak szóba állni egymással, és a globális problémák megoldását is elfelejthetjük.
Itt megint arról van szó, hogy a versengés, a másik legyőzése önmagában nem a túlélés kulcsa, szükség van az együttműködés képességére.
Lehet versenyezni és kooperálni is, a lényeg, hogyan tudod ezt a kettőt jól összeilleszteni egymással. Ezt meg lehet tanulni: ha összeállunk tízen, és együttműködünk, hogy egy másik tízes csapatot legyőzzük, ott van verseny és kooperáció is, és mindkettő nagyon jól működhet, mindkettőnek megvan a szerepe. A verseny segít abban is, hogy a csalók vagy a potyautasok kihulljanak, tehát mindkettőre szükség van.
Rengeteg szó esik mostanában az ökológiai egyensúlyról, amihez vissza kell térni. De mikorra? Az ipari forradalom előtti időkhöz? A bronzkorihoz? Mi az az egyensúly, amit keresünk?
Egyensúlyi helyzet helyett szerintem jobb, ha harmóniáról vagy korrekt partnerségi viszonyról beszélünk, ahol adunk és kapunk, és holnap is tudunk adni és kapni. Ha egy stabilan működő, egészséges ökoszisztémában együtt él, mondjuk, 200 faj, ott minden mindent kiegyensúlyoz. Ha elszaporodnak a nyulak, a rókák megeszik őket, de ha túlszaporodnak a rókák, akkor éhen halnak.
A természet nem tűri, hogy valami kiszakadjon belőle.
Ha ez nagy ritkán mégis előfordul, akkor borul minden és lehet kezdeni elölről. Nekünk ez sikerült, bizonyos értelemben le a kalappal előttünk. Ráborítottuk a társasjáték tábláját a többi játékosra, és egyre nehezebben látjuk, hogyan tudnánk rendezni a viszonyunkat a természet más szereplőivel. Ha a Monopolyban a tiéd minden telek, a többiek meg a túlélésért küzdenek, egyre unalmasabb a játék. Na és persze, ami nekünk játék, az a többi szereplőnek pokol. Az, hogy közben öko- meg biotermékekkel nyugtatjuk a lelkiismeretünket, csak önbecsapás.
Miért olyan nehéz vizsgálni az ökológiai rendszereket?
Nem is vizsgálni nehéz, mert arra megvannak a módszerek, inkább felfogni, kiértékelni és alkalmazni az eredményeket. A vizsgálatnak az a része a legnagyobb kihívás, amikor különböző skálákon kellene gondolkodni, például ki akarunk lépni a lokális szintről a globálisra – vagy fordítva.
Amikor egy rohadt almán megjelenik tíz muslica, az már ökológia. De ökológia az is, amikor egy bálna leúszik az Északi-sarktól a Délihez. Viszont a muslica és a bálna is egy nagy közösség tagja: az egyik leéli az életét egy almán, a másik sokezer kilométert utazik. És nekünk borzalmasan nehéz összekapcsolni ezeket a skálákat. Ráadásul a megértés fő akadálya, hogy mit kezdünk azzal a rengeteg fajjal, amely nem olyan, mint mi, hanem például mélytengeri vagy a föld alatt él. Sok mikrobiológus azt mondja, hogy egy erdő egészsége a föld alatt dől el, a talajban élő gerincteleneken, a mikrobiótán, a gyökerekhez tapadó gombákon múlik – azaz nagyon fontos benne, amit nem látunk.
Ehhez képest annak, amit nem látunk, alulértékeljük a jelentőségét. A giliszta undorító, a cica, a maci, a kolibri aranyos. A földikutya meg határeset.
Az emberközpontúságunk kardinális kérdés itt. Amikor először találkoztam az ökoszisztéma-szolgáltatások megközelítésével, egyfelől örültem, hogy végre közgazdaságilag is megugorjuk, hogy összetettebben gondolkodjunk például egy erdőről. Másfelől tragikomikus, hogy képtelenek vagyunk valamit a saját jogán értéknek tartani, mindent magunkhoz mérünk.
Azt, hogy a természet sokat ad nekünk, minden indián gyerek tudja. Mi viszont kezdjük elfelejteni, ezért most számokkal próbáljuk ezt újra felfedezni. Egy dolog, hogy a méhecske aranyos, de akkor vesszük komolyan, amikor kiderül, hogy évente, mondjuk, 46 milliárd dollár hasznot hajt a növények beporzásával. Az egész onnan ered, hogy amikor a döntéshozók, a jogászok, a közgazdászok meghallgatják az ökológusokat, nem elég arról beszélni, hogy a természet gyönyörű, hanem számokat és prioritási sorrendeket várnak. Először hasznos megközelítésnek tűnt kiemelni mindennek az anyagi értékét, de – szokás szerint – megint átestünk a ló túloldalára. Ma már pénzben nem kifejezhető szolgáltatásokról is beszélünk. A lényeg, hogy minden arra van kihegyezve, hogy nekünk miért jó. És nem tudjuk felfogni azt, hogy a természet nélkülünk is nagyon jól működött, sőt nélkülünk működött csak igazán jól.
Tehát az ökológiai rendszernek nem azok az elemei fontosak, amelyek nekünk azok.
Trofikus kaszkád. Ez a fogalom elég gyakran felbukkan a könyvben, és szeretném, ha kicsit mesélnél róla, mert ide is kapcsolódik.
Alapelvem volt, hogy ne zsúfoljam tele szakkifejezésekkel a könyvet, viszont úgy gondoltam, nem baj, ha egy-két fontos fogalmat belecsempészek, hátha megjegyzik az emberek.
A trofikus kaszkád végtelenül egyszerű, azt jelenti, hogy ha róka vagyok, és elejtem a nyulat, akkor ezzel jót teszek a fűnek, mert kevesebb nyúl fogja enni. Az ellenségem ellensége a barátom elven, ha a ragadozó megeszi a növényevőt, akkor az a növénynek jó. Ez egy olyan alapvető, elegáns és megmérhető szervező elv az ökológiai hálózatok működésében, hogy attól még egy matematikus is megnyalhatná a szája szélét. Nekünk ebben az az érdekes, hogy ha meg akarom érteni a füvet, akkor nem elég csak a nyulat vizsgálni, hanem a nyúl ragadozójára is figyelni kell, sőt, annak a ragadozójára is. Érdemes kölcsönhatásokban, hálózatokban gondolkodni, ezzel viszont térben távoli élőlényeket is összefüggésbe hozunk, és már fel is merül, mi köze a kolibrinek a medúzához.
Akkor a környezetismereti tankönyvekből ismerős tápláléklánc körkörös ábráját tényleg ideje fejben is lecserélni a hálózatos rendszerekre.
Így van, főleg, hogy néha egészen meglepő irányból jön egy hatás. Legendás példa, amikor az alaszkai partoknál növelték a halászati kvótákat, és ennek hatására a kardszárnyú delfinek egy része kicsit délebbre húzódott, így pedig nőtt ott a nyomás a tengeri vidrákon. Ezek megritkultak, így elszaporodtak a tengeri sünök, amik egyes helyeken kiirtották a hínárerdőket. Úgy lenullázták, hogy sünsivatagok jöttek létre, a korábban a hínárerdőkben menedéket találó kishalak pedig költözni kényszerültek. A halkutató biológus ebből annyit lát, hogy nincsenek ott a kishalak, ezért fogja és felboncolja, amit még talál, hogy megmérgezték-e őket. A rendszerökológus pedig megnézi a kapcsolatrendszerüket, hogy honnan jöhet ez a hatás. Így derült ki, hogy egy alaszkai döntés miatt tűntek el a kaliforniai partoknál a kishalak. Ez egy több ezer kilométeres, sokszorosan indirekt kölcsönhatási rendszer, amely finoman mutatja a rendszerszemlélet fontosságát. Egyébként nemcsak az ökológiai, hanem a társadalmi folyamatok megértése érdekében is. Vegyük a migráció példáját, amely tekinthető a gyarmatosítás sokadik fejezetének is. Mi itt már azt mondjuk, hogy azt lezártuk, rég volt, ők meg azt mondják, hogy fenét zárult le, ti gazdagságban éltek, nekünk nincs mit enni, inni. Most mi jövünk.
A könyvben hangsúlyoztad, mennyire nem ismeri a természet az államhatárokat.
Erre mindig a Börzsönyben élő hiúzt hozom példának. Néha Szlovákiából átjön egy hiúz, és akkor iszonyú büszkék vagyunk, hogy gazdagabb lett vele a magyar fauna. Tegnap nem volt hiúzunk, de most már van. Viszont amikor másnap visszamegy, megint nincs hiúzunk. Ez persze már nem címlapsztori. Közben a hiúzt abszolút nem érdekli, hogy éppen hol van a szlovák-magyar határ, csak jön-megy. Ötven éve beszélünk a határok nélküli természetvédelemről, jó lenne felfogni, mit jelent.
Jordán Ferenc hálózatkutató biológus felvilágosítja az olvasót mindarról, amiről nem szívesen hall, miközben szakszerű marad, és a tudományos fontoskodást is elkerüli. Könyve összegzi a múlt bűneit, a jelen problémáit és a jövő kilátásait. Olvass bele!
Nem úgy tűnik, mintha a természetvédelemben működne a globális összefogás.
A bürokrácia szintjén igen. Eldöntjük, hogy a szárazföldi területek valahány százalékát védeni kell, és örülünk. De mi van a háttérben? Afrikában egy nemzeti park nem sokkal több, mint egy paca a térképen. Több száz kilométerenként áll egyetlen, alulfizetett vadőr a kerítésnél, és erre az egyetlen vadőrre jut több tucat orvvadász ‒ akik mindenekelőtt a vadőrre vadásznak ‒, és sok ezer helyi ember, akik bozóthúsért járnak be a parkba. A látogatóközpontban persze lehet szurikátás hűtőmágnest venni, de a „hátsó kijáraton” hordják ki az illegálisan szerzett vadhúst és a trófeákat. A vadőr pedig vagy az életéért retteg, vagy vastagon benne van az üzletben. Mindebből az ENSZ-ben a paca látszik csak a térképen és a valahány százaléknyi védett terület teljesített vállalása.
Kíváncsi voltam, hogy milyen típusú megoldásokat javasolsz a könyvben, és ha összegeznem kellene, akkor az alkalmazkodás a hívószó. Az egyik alaposan kifejtett irány a visszavadítás, amiről eszembe jutott egy Black Mirror-epizód. Ennek a végén kiderül, hogy az emberek olyan falanszterekben élnek, amiken túl a végtelen természet az úr, csakhogy oda nem szabad kimenni. A magas társadalmi státusszal viszont olyan szoba jár, aminek van ablaka a zöld lombokra. Ez nyilván egy extrém elképzelés, de mennyire megvalósítható a visszavadítás a gyakorlatban?
Nagyon sokan vagyunk, és nagyon sokat fogyasztunk. És amíg ez így marad, semmire sincs megoldás, csak a problémák szőnyeg alá söprése, maximum átmeneti megoldások. Így is érdemes csiszolgatni a dolgokon, de ne higgyük, hogy bármire megoldást találunk. Évi két földnyi erőforrást fogyasztunk el: ide a papír szívószál megoldásnak kevés. Lehet például azon gondolkodni, hogy horizontálisan összehúzzuk magunkat és vertikálisan növekszünk, aminek rengeteg hátránya van, de előnye is – itt kompromisszumokról van szó. A természet szempontjából nagyon jó lenne, ha kevesebb teret foglalnánk. Egy felhőkarcolónak is óriási lenne az ökológiai lábnyoma, viszont a természetnek sokkal nagyobb a helyigénye, és mára annyira beszűkítettük, hogy bizonyos folyamatok egyszerűen nem mennek végbe. Sok nagytestű ragadozónak a legtöbb helyen már nincs elég tere. Persze a vertikális terjeszkedésnek csak akkor lehet bármi értelme, ha cserébe horizontálisan valóban össze tudunk húzódni.
Az ökoszisztéma-szolgáltatás bonyolultnak tűnő kifejezés, pedig igazán logikus és egyszerű módja annak, hogy felmérjük a természeti kincseink valódi értékét.
Az első lépés az, hogy ne vegyünk el többet a természettől. Ne legyen több zöldmezős beruházás! Lehet a rozsdaövezetben építkezni, és üresen áll ötmillió ház, ezeket fel lehet újítani. A másik, hogy amit csak lehet, adjunk vissza, és itt nemcsak a településekre gondolok, hanem talán inkább az agrárterületekre. Ha lejönnénk kicsit a húsfogyasztásról, óriási földeket lehetne visszavadítani, például a folyók árterét, amiket régen azért csapoltunk le, hogy ott is takarmányt termesszünk. Ehelyett a folyó megint kanyaroghatna, diverzebb lenne az élővilága, stabilabban működne. Lehet, hogy kevesebb lenne a búzatábla, de cserébe például sokkal stabilabb ökoszisztémát kapnánk, aminek ezer és egy kedvező hatása lenne ránk is.
Az előbb említettél egy kulcskifejezést: magára hagyni. Ezt mennyire tudjuk megugrani, ha közben folyton mindent rendbe akarunk tenni magunk körül?
Rend- és kontrollmániás faj vagyunk, úgy akarunk segíteni a természetnek, hogy íróasztalon eldöntjük és megmondjuk neki, mit csináljon. Ez sokszor rosszabb, mint ha nem próbálnánk „segíteni”. Magára kell hagyni, békén kell hagyni a természetet. Indiában a legcsodálatosabb nemzeti parkok régen a maharadzsák vadászterületei voltak, így nem volt tízévente tulajdonosváltás, az erdők pedig élték a saját életüket, és ma csodálatosan buja dzsungelek, tele vadakkal, ragadozókkal. Nagy hősöm az a svéd milliárdos is, aki megvette az Amazonas-medence egy részét, majd úgy hagyta. Lehet, hogy az erdőnek kell majd 40 vagy 100 év a regenerálódáshoz, de a természetnek van ideje. Nekünk legyen annyi türelmünk, hogy visszafogjuk magunkat 100 évig.
Az is idetartozik, hogy bizonyos ökoszisztémákból a globális változás miatt egyes fajok már kipusztultak, mert ott nem érzik jól magukat, és mások jönnek a helyükre. A természetvédelem kivont karddal irtja az invazív fajokat, és próbálja visszatelepíti azt, amelyik már kihalt. Miközben lehet, hogy van egyensúly a kihalás és az invázió között, és az az ökoszisztéma így alkalmazkodik az új körülményekhez.
Fel kell fogni, hogy egy ökoszisztéma nem egy könyvespolc, ahonnan ha kiveszünk egy könyvet, ott marad a helye és bármikor visszatehetjük. Ha egy faj kihal, a többiek kapcsolatrendszere azonnal átalakul, minden faj próbál alkalmazkodni az új helyzethez. Senki sem várja vissza a kihalt fajt. Ha az ember visszateszi, mert azt gondolja, az úgy a jó, akkor akár nagyobb gondot is okozhat, mint amekkora maga a kihalás volt. Ha békén hagyjuk, könnyen begyógyul az ökológiai seb. Lehet, hogy egészen más lesz, mint amit elképzelünk, de az biztos, hogy ha mi mondjuk meg, milyen legyen, az rosszabbul fog működni. És ez megint csak nem a természetnek fog fájni, hanem nekünk. Nekünk lesz rossz, ha már nincs rovar, amely megporozza az almafát, a természet nem fog könnyeket hullatni, ha kihal egy faj.
Valójában a természet akkor sem ejtene könnycseppet, ha mi eltűnnénk.
Erre utalsz a könyv címével?
A legnehezebb a címadás volt, legalább tucatnyi cím felmerült. De igen, a végső cím erre is utal. Az viszont nem mindegy, hogy van-e benne vessző vagy nincs. A borítón nem látszik a vessző, de a gerincen van. Ez véletlenül alakult így, de nagyon örülök neki: mindenki eldöntheti, hogy a gerinc vagy a borító szerint értelmezi-e a címet.
Te melyiket választod?
Mindkettő provokatív és elgondolkodtató. Úgyhogy nem választok, mert mindkettőt szeretem végiggondolni. Ha úgy élünk és úgy folytatjuk, ahogyan ma, akkor amíg nekünk nincs végünk, addig a természetnek sincs esélye.
A népességcsökkentés a másik visszatérő témád a könyvben – egy olyan nép, illetve ország állampolgáraként, amely történelmi módon retteg a saját eltűnésétől, és ahol a köztársasági elnök szerint a nők ne akarjanak versenyezni a férfiakkal a karrierjükben, hiszen anyaként milyen gyönyörű hivatásra szólítja őket a természet.
Pontosabban a Jóisten.
Lebuktam. Mindenesetre azt kutatásokból már tudjuk, hogy minél magasabb a nők edukációja, annál kevesebb gyerek születik, viszont az a kevesebb jobb körülmények között és több lehetőséggel nő fel.
Ha a magyar kultúra és a magyar nyelv jövőjét nézzük, játsszunk el a gondolattal, hogy mi a jobb. Ha csak nyolcmillió magyar van, akik jólétben, a színvonalas oktatásnak köszönhetően intelligensen élnek és ápolják a kultúrájukat, vagy 12 millió analfabéta, paramilitáris lény? Az egyik oldalon: színvonalas oktatás, digitalizáció, tudomány, egészségügy, társadalmi érzékenység, szociális háló, fejlett nyugdíjrendszer, kiszámítható gazdasági környezet, lehetne sorolni. A másik oldalon: a nők szüljenek sokat, lehetőleg rögtön katonákat vagy jó munkásembereket.
Nagyon fontos üzenete a könyvnek, hogy
amikor nyolcmilliárdan vagyunk, nem biztos, hogy ugyanazok a szabályok jók, mint amikor egymilliárdan voltunk.
Volt olyan időszak, amikor az volt a jó stratégia, hogy mindenki szüljön, mert magas volt a gyerekhalandóság, és kellettek a harcosok, hogy a férfiak megvédjék a törzset – ám ezek az idők rég elmúltak. A háborúkat ma már nem a létszám dönti el, hanem a technológia, viszont a hagyományaink, a gondolkodásunk és a kultúránk sok helyen, Afrikában, Ázsiában és Magyarországon is még mindig azt sulykolja, hogy legyen sok gyerek.
A hagyománytisztelet régen, egy viszonylag állandó világban pozitív érték volt, mert kipróbált megoldásokról szólt. Egy iszonyú gyorsan változó világban viszont öngyilkos stratégia. Úgyhogy kritikusan végig kell gondolnunk azt is, hogy mi az a hagyomány, amit továbbra is meg kell tartanunk.
Láttunk már példát a radikális népességszabályozásra Kínában, az rengeteg emberi szenvedéssel járt, ráadásul mostanában kiderült, hogy gazdaságilag sem gondolták végig a következményeit.
Itt két válaszom van. Az egyik az, hogy igen, hirtelen jött, talán nem volt eléggé előkészítve, átgondolva. A másik, hogy őrületesen nagy kihívások előtt állunk, amiket csak úgy tudunk megoldani, hogy az a társadalmak nagy részének fájni fog.
Rengeteg kompromisszummal, lemondással, szenvedéssel jár majd.
Emberek fognak meghalni, elveszítik az állásukat, bedőlnek gazdasági rendszerek. Ám ha valakinek kiugrik a válla, azt nem simogatással és masszírozással gyógyítják, hanem visszarántják. A szakadék felé robogó vonaton ülünk és nem akarjuk meghúzni a vészféket, mert akkor kellemetlen, égettgumi-szag lesz.
A kínai példán az is látszik, hogy nem elég, ha egy ország dönt így. Globális, közös döntések alapján kellene visszavenni. Mindegy, hogy a létszámunkból vagy a fogyasztásunkból: a lábnyomunkból. Ha mindenki koordináltan visszavesz ugyanannyit, a versenyviszonyok maradnak, semmi sem torzul, de van egy globális csökkenés. Első lépésnek ez is megtenné. De nem látom, hogyan fog csökkenni a mérhetetlen fogyasztási kényszerünk és az energiaigényünk. Az elektromos autóktól biztosan nem:
eddig szén kellett Manchesterből, most lítium Bolíviából. Ez csak európai szemmel nézve haladás.
Ilyenkor szokta valaki felrúgni a játékszabályokat, amivel mindent megnyer.
Ilyen mindig van, de azért tartja a társadalom a közgazdászokat, hogy ezeket megoldják. Biológusként az én dolgom az, hogy elmondjam, hogyan működik ez a természetben, azaz, ha nincs élelem, akkor a fajok nem fognak önként jelentkezni, hogy ők majd kevesebbet esznek. Nem, akkor mindenki kevesebbet eszik. Amelyik nem, az ugyan tovább szaporodhat, de kicsit később éhen halnak az utódai. Annyira egyszerű a természet, de mi annyira túlbonyolítjuk.
Hogyan tudnának szerinted a tudósok közvetlenül segíteni a döntéshozóknak?
Amikor környezeti problémákról beszélünk, valójában ember és természet viszonyára gondolunk, ezt pedig meg lehet vizsgálni közelről és távolabbról is. A közeli, taktikai megközelítés azt boncolgatja, hogy milyen törvényt, szabályt hozzunk vagy változtassunk meg, hogyan alakítsuk a gazdaságot holnap. Én igyekszem távolabbról nézni, inkább stratégiai szemszögből, és választ találni arra, hova kellene eljutni. Mik ennek az ökológiai, elvi, kulturális vonzatai.
Szívesen segítek a döntéshozóknak megérteni a természet működését. Mert miközben zöldülésről és fenntarthatóságról beszélünk, jelenleg az ökológiai rendszerek alapvető logikájáról, folyamatairól nem veszünk tudomást. A tudósok például rengeteget tudnának segíteni abban, hogy a halászat fenntartható legyen, mert látják, hogy az adott körülmények között, az aktuális adatok alapján melyik halat fogjuk ki, és melyiket ne, hogy kisebb kárt okozzunk. Halat kell fogni, mert ennünk kell, de lehet, hogy ma inkább a szardíniára kéne koncentrálni és nem a tonhalra. Aztán lehet, hogy három hónap múlva már pont fordítva. Csakhogy ezt is akadályozza az iszonyú merev jogi, gazdasági és politikai környezet.
Egy dinamikus, állandóan változó, komplex rendszerbe nyúlunk bele, merev szabályozás szerint.
A hangsúlyt itt nem is arra helyezném, hogy mit csináljunk, hanem hogy hogyan tudjuk sokkal gyorsabban lekövetni a változásokat, mert ebben nagyon gyengék vagyunk. A klímaszcenáriókkal megpróbáljuk pontosan megjósolni a jövőt – engem viszont az érdekel, hogyan legyünk rugalmasak, mert akkor bármihez nagyobb eséllyel tudunk alkalmazkodni. Ha viszont rugalmatlanok maradunk, akkor hiába tudjuk pontosan megmondani, hogy mi lesz, még ahhoz sem tudunk majd adaptálódni.
Itt most nagy rendszerekről, tudományos hátterekről beszéltünk, de átlagemberként zavarba jöttem, hogy mi az, amit egyénként meg tudok tenni.
Oké, pár praktikus tanács. Ne szemetelj, a kertedet ne betonozd le, ne használj seprű helyett lombfúvót, ne használj kasza helyett robotfűnyírót, a gyerekeddel beszélgess, ne a fridzsidereddel, ne öblítsd ivóvízzel a vécédet, egyél kevesebb marhát, ne ragaszkodj ingatlanhoz és tárgyakhoz, inkább férjen bele a hátizsákodba és az agyadba minden, ami neked fontos. Maximális rugalmasság kell, ha jól akarsz kikerülni ebből a helyzetből.
És az igazi győzelem nem az egyén, hanem a közösség túlélése lenne.