Hogyan fér meg Romániában egyszerre több nemzetiség és kisebbség? Mit jelent felnőni egy olyan környezetben, ahol román és román között különbséget tesznek az emberek, a magyar bizonyos helyeken szitokszó, a székely pedig meghatározó jelentőségű? Andrei Dósa az először magyarul a Margó Könyvek sorozatban debütált román szerző legújabb könyve ezeknek a kérdéseknek a nyomába ered, miközben egy őszinte és kendőzetlen felnövéstörténetben tárja fel a saját életét. Az előző Füveskert című kötetéhez Totth Benedek írt utószót, a szerzővel interjút is készítettünk, iiletve egy podcastben Veiszer Alindával is beszélt a szerző.
Andrei Dósa: Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség (részlet)
Ford. Horváth Benji
Másnap reggel kurjantásokra és patadobogásra ébredtünk. Az ablakból megláttuk Attit egy jól megtermett, tarka lovon, amely ide-oda kapkodta a lábait, mintha elárulná a lovas izgatottságát. Atti odakiáltott Máriának, intett neki, hogy jöjjön ki. Mária sietve magára húzta narancsfoltos, terepszínű nadrágját és kapucnis pulcsiját, miközben magában motyogott, egyre sugárzóbban – bolond, bolond –, és kiviharzott az ajtón. Edittel a kapuhoz mentünk integetni nekik. Atti nyeregbe segítette Máriát.
– Szervusztok, Dósa! – kiáltotta Atti levegőbe emelt kézzel, majd megsarkantyúzta a lovát, amely alig várta, hogy nekiinduljon a hideg és tiszta novemberi reggelnek, ami aranyfelhőkké változtatta a ló és két lovasa leheletét.
Csak két órával később tértek vissza. Mária vörösebben, szerelmesebben, mint valaha, Atti félénk mosollyal, ami saját személyének szólt. Mindketten leszálltak az izzadt tarkáról, Atti pedig visszavezette a lovat a szomszédhoz, akitől kölcsönkérte. Elmesélte, hogy valamikor ő is volt csősz a szüret ünnepén.
Csősznek lenni annyit jelentett, hogy népviseletbe öltöztél, feldíszítetted a lovadat, és szavaltál valamit az ünnepség megnyitóján.
Valójában a szüreti ünnep remek alkalom volt a mulatozásra és italozásra. Muzsikusok, nyomukban helyi előkelőségek és lovas csőszök vonultak fel nagy lármával a falu egyik végétől a másikig, aztán elkezdődtek a színpadi műsorok: beszédek, néptáncok, többé-kevésbé hallgatható énekesek koncertjei. Aztán eljött az este, és a rendezvényteremmé alakított egykori művelődési házban gyűlt össze a nép enni, inni, és ami a lényeg, élő zenére táncolni másnap reggelig.
Miután megreggeliztünk – sok szalonna, főtt tojás, juhtúró, hagyma és csontvelővel megkent kenyér –, Atti előadta az aznapi programot. Két bérelt ATV-vel készültünk körbejárni a közeli falvakat.
Vicces volt látni, mennyire különbözőek vagyunk. Atti nagy sebességgel vezette az ATV-t, Mária kurjantott az ugratóknál és hátradőlt a kanyarokban, dús, vörösréz haja szinte söpörte az aszfaltot, míg én óvatos voltam és lassan vezettem, sőt még óvatosabbnak kellett lennem és még lassabban vezetnem, mint szerettem volna, mert Edit kétségbeesetten kapaszkodott belém, és ha volt egy kanyar, vagy rosszabb útszakaszhoz értünk, sikoltott, hogy lassítsunk. A két jármű közötti távolság egyre nőtt, mert Atti minél több adrenalinnal akarta megajándékozni Máriát. Végül megértették, mi történik, és úgy döntöttek, hogy bevárnak minket. Az út egy részén egymás mellett haladtunk, megtartva a tizenöt kilométer per órás sebességet. Nem jött semmi szemből, semmi hátulról. Fenyvesek és legelők mellett haladtunk el. A völgy szűkült. Ahogy Lövétébe értünk, Atti büszkén mutatott a domboldalon épült masszív házakra.
– Itt nem ment a kollektivizálás. Sem itt, sem Szentegyházán.
– Hogyhogy? – kiáltottam felé.
– Kaszával kergették el őket – nevetett.
– Őrültek – mondta Mária fejcsóválva.
– Azért mondom, a román tőkének nincs itt semmi keresnivalója.
– Mert kaszával kergetnék el – kiáltotta Edit.
Attinak fel kellett szabadítania a második sávot, mert egy pick-up Dacia jött szemből. Miután az autó elhaladt mellettünk, visszatért mellénk.
– Látod, milyen nagy házaik vannak? Sok közülük többszintes. Ezek már dolgoztak Magyarországon jóval azelőtt, hogy a románok odamentek volna.
Átmentünk egy hídon. Atti folytatta.
– A románok bemocskolták a jó hírünket Magyarországon. Csak az volt a fejükben, hogy meglopjanak és átverjenek másokat. A magyarok megutálták őket.
– Azért ez túlzás…
– Ha megkérdezték, honnan jössz, te meg azt mondtad, Romániából, az elég volt ahhoz, hogy ne akarjanak üzletelni veled többet.
– Azok cigányok voltak, nem románok.
– Román cigányok, de románok is.
Atti számára egyértelműen elkülönültek a román cigányok és a magyar cigányok. A magyarokat csodálta, emlékszem, egy adott ponton kezébe került egy kis cigány szótár, és próbálta megtanulni a nyelvüket. Szerette a cigányzenét, és az egyik nagy terve az volt, hogy nyáron elindul egy cigánykaravánnal, és csak ősszel tér vissza. A másik álma meg az volt, hogy elvonuljon pásztornak a hegyekbe. Gyűlölte a román cigányokat, azt mondta, eltávolodtak a gyökereiktől, szemétből és koldulásból élnek, míg a magyar cigányoknak van valamifajta méltósága, civilizáltabbak. Ez csak az ország bizonyos területein, Maros megyében és Székelyföldön volt érvényes. Voltak az országban romlott magyar cigányok is, ahogy Atti nevezte őket, de velük még nem akadt dolga.
A románokat gyűlölte úgy általában. Mint államot, mint nemzeti entitást. A nagyszülei lelkesedtek Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásáért. A szülei átélték a kommunizmus nacionalista irányzata által rájuk erőltetett románosítást. Atti mögött két, sőt talán három generáció volt, akik nem sok jót tudtak mondani a románokról és Romániáról.
Kilencven év telt el az egyesítés óta, és a székelyföldiek többsége ezt továbbra is igazságtalanságnak, területrablásnak tartotta. Az elmúlt húsz évben a román állam szinte semmit nem tett azért, hogy megmutassa, törődik velük.
Ráadásul az „anyaországi” magyarok is demonstrálták, hogy fütyülnek a külhoni magyarokra, amikor nem mentek el szavazni a 2004-es népszavazáson. Számukra a székelyek másodrendű magyarok voltak. Műveletlen parasztok, akikről hallani sem akartak. Mégis, a székelyek ezt hamar megbocsátottak a magyaroknak. Ha nem akarták is megadni nekik a kettős állampolgárságot, legalább egy nyelvet beszéltek.
Így álltak a dolgok a mintegy egymillió-kétszázezer erdélyi magyar lelkében, talán néhány nyitottabb értelmiségit kivéve.
Azokat a románokat, akiket közelebbről megismert, nem gyűlölte, de távolságtartóan viszonyult hozzájuk. Távol állt attól, hogy bármelyiküket is barátjának tekintse. Legfeljebb tisztelte őket, talán nem tudta elhinni, hogy ez a nép szülhet rendes embereket is. Ez volt az egyik oka annak, hogy Atti nem lett a része annak a román társaságnak, amelybe Peti és én végül belekerültünk.
Ha Attival akartunk találkozni, eleve ki kellett zárnunk a románokat. Ha azt akartuk, hogy Atti jól érezze magát, ügyelnünk kellett, hogy ne találkozzunk össze a román barátainkkal a városban. Ha pedig mégis összetalálkoztunk, a lehető legrövidebbre kellett fogni, mert Atti visszahúzódott valahova a csoport szélére, és csak állt ott, sötét pillantásokat vetve az ellenség irányába.
Én egyáltalán nem így láttam a románokat, semmiféle neheztelés nem volt bennem irántuk, mert a családomnak sikerült világos különbséget tennie az állam meg az azt képviselő és a nevében eljáró emberek között.
Dédapámtól a kollektivizálás során elvették az összes vagyonát, puskát rejtettek el a háza padlásán, és eljárást indítottak ellene. Nagyanyám nem tanulhatott tovább, mert egy kulák lánya volt. A családom múltja tele van ilyen történetekkel, kisajátításokkal, börtönnel, felültetésekkel, de mindezt nem feltétlenül a románok csinálták, hanem egy totalitárius rezsim, amely a vasfüggöny rossz oldalán felébredt összes nép nemzeti identitását megpróbálta szétzúzni.
Minden jóindulatú hozzáállásom ellenére nem tudtam nem észrevenni a körülöttem lévő csúsztatásokat. A székelyek felhúzták a magyar zászlót a Hargita csúcsára, Atti szerint jól tették, bravó. A székelyek nem akartak aszfaltozott utat építeni a csíkszentimrei Büdösfürdőhöz, hogy a bukarestiek ne tegyék tönkre az üdülőhelyüket. Bravó! A székelyek autonómiát követeltek. Bravó! Ők dolgoznak, és azok a bukaresti hájpacnik híznak a pénzükön. A székelyek decentralizációt követelnek. Bravó!
Hogy bebizonyítsa, hogy ő egy igazi székely, Atti felmászott a Királykőre, magával cipelt egy magnót, és amikor felért a csúcsra, betette kazettán a székely himnuszt, felhúzta maximumra a hangerőt, és elkezdte ordítani a szöveget.
Mindezek engem egyáltalán nem töltöttek el büszkeséggel, inkább aggodalommal, mivel tudtam, hogy mindkét táborban sokan vannak őrültek, akik alig várják, hogy kimutathassák a foguk fehérjét.
Az ATV-s túra igazán jól sikerült. Eljutottunk Szentegyházáig, ahol tettünk egy kört az egykori vasgyár mellett és lőttünk néhány képet, boldogan, hogy ilyen pompás ipari romra bukkantunk. Szentegyházáról visszatértünk Almásra, miközben nagyrészt figyelmen kívül hagytuk Atti helyi büszkeséggel teli szavait, ahogy mindig is tettük.
Fotó: Dirk Skiba
