Caroline jóképű és rátarti főnöke ezúttal nem kevesebbet vár el a bloggerből lett nyomozótól, mint hogy találja meg a legrövidebb utat a mennyországba... persze anélkül, hogy elhalálozna. A gazdag francia és brit turisták csinos kis összegeket hajlandók áldozni Brazília legnépszerűbb gurujának, akitől testben és lélekben is megfiatalodva térnek haza, de egyre furcsábban viselkednek, mintha agymosáson estek volna át. Persze akad olyan is, akinek a megváltó szeánsz az egzotikus dzsungelben nemcsak a vagyonába, de az életébe is kerül...
Carót is elküldi a főnöke, hogy egy ütős riporttal buktassa le a szélhámos gurut, mire a fekete mágus sötéten villogó tekintete megakad a csinos lányon, aki, ha nem vigyáz, hamar a hetedik mennyországban találja magát.
R. Kelényi Angelika: Rejtélyes Rio
Első fejezet
– Champs-Élysées, Champs-Élysées... – dúdolgattam félhangosan, miközben a dalban említett sugárúton sétáltam tánclépésben, és döbbent imádattal bámultam hol a híres üzletek kirakatait, hol a sietve közlekedő párizsiak keresetlen eleganciáját. Az utcazaj mögött bekúszott a fülembe a francia nyelv romantikus dallama, talpam alatt nedvesen csillogtak az utat szegélyező fákról lehullott virágszirmok, a lelkem is rózsaszínben pompázott, holott az idő borongós volt... Borongós, de szürkének egyáltalán nem nevezhető, a londoni tavaszhoz nem is hasonlított, vagy inkább csak én gondoltam így, hisz Párizsban jártam, Párizs tengelyén táncoltam, és úgy éreztem, itt még a vaskos esőfelhőkön is átsüt a nap. Egyébként a nap ki sem dugta az orrát, mégis olyan felszabadultan szívtam magamba a kipufogógáztól kissé terhelt levegőt, mintha a szabadság tiszta oxigénjét lélegezném be. A legutóbbi, Hollywood híres színésznőjéről készült cikkem nagy sikert aratott, világszerte átvették a lapok, és ez az út a francia fővárosba jutalomnak számított, még akkor is, ha valójában Pierre Duval, a főnököm, a londoni CBM magazin francia tulajdonosa tanulmányútnak nevezte. Meghívott, hogy pillantsak be párizsi médiabirodalmába, nézzem meg, hogyan csinálnak újságot, tévéműsort a franciák, és ha van időm, akár ki is pihenhetem a veszélyes amerikai kalandomat. Nem szóltam róla, hogy nekem tulajdonképpen a munka is pihenés, ha épp élvezem, amit csinálok.
Egész életemben erre vágytam...
Majdnem mindenem megvan, amit elterveztem... majdnem. Mert magánéletem az nincs, de pillanatnyilag nem is nagyon hiányzik, habár anyám szerint kellene, hogy hiányozzon, hisz benne vagyok a korban, és ideje lenne családot alapítanom, ahogy a húgom tette. Igaz ugyan, hogy azt is mondta, szerencsés az az ember, aki szereti a munkáját, mert a többség napi szinten szenved, amiért dolgoznia kell, csak kevesen mondhatják el magukról, hogy boldogan fognak hozzá a feladataikhoz. Én e kevesek közé tartozom, hát örüljek neki, de közben ne feledkezzek meg arról sem, hogy rendkívül pocsék érzés egyedül megöregedni, ő már csak tudja. Ez azért volt meglepő kinyilatkoztatás a részéről, mert nagyjából saját magának köszönheti, hogy egyedül maradt, ha leszámítjuk a húsz évvel ezelőtti válását, ami csúnya nyomot hagyott benne. Apám lelépett, új családot alapított, anyám pedig két kamaszlánnyal, illetve egy tátongó űrrel a lelkében maradt Chelsea-ben. A tátongó űr úgy tűnik, sosem forr össze, mert eddig akárhány kapcsolatba próbált is belekezdeni, mindig talált valami kifogást, miért nem megfelelő számára az aktuális férfi. Majd ötvenéves kora körül kijelentette, hogy soha többé nem megy férjhez, semmi szüksége egy koloncra, a korának megfelelő pasik egyébként is ápolónőt keresnek, házvezetőnői kvalitásokkal, nem pedig öntudatos feleséget. Ehhez már tíz éve tartja magát, engem mégis arra ambicionál, hogy házasodjak, sokasodjak és éljem azt a konvencionális életet, amiről ő már rég letett, és eszében sincs újrakezdeni.
Fene érti az anyákat!
Megvontam a vállam, és belestem a Louis Vuitton üzlet kirakatán, megcsodáltam a csillogó üveg mögött szinte nagyképűen ücsörgő luxustáskákat, majd nyeltem egy nagyot, mert siker ide, siker oda, ott még nem tartok, hogy itt vásárolgassak magamnak bőröndszettet. Aztán felnéztem a házszámokra, épp a tizennyolcas előtt álltam, melynek kapuján felfedeztem a Duval-Monroe táblát. Megnyomtam a megfelelő csengőt. A mikrofonba egy édes hangú nő szólt bele franciául, amiből ugyan egy szót sem értettem, de valószínűsítettem, hogy a nevemet tudakolja. Bemutatkoztam, és a jelzést meghallva belöktem az üvegablakos kaput, melynek cirádás kovácsoltvas rácsa abban a pillanatban beleakadt a barna hasítottbőr táskám pántjába, így a táskámnál fogva felakadtam az ajtóra, és a lendülettől be is estem az udvarba. Nem térdre, szerencsére, csak egy laza piruettet hajtottam végre. Leakasztottam magamat a kapuról, zavartan körülnéztem, de hálistennek senki sem tartózkodott a közelben. Megvizsgáltam a táskámat, egyben volt, megköszörültem a torkomat, kihúztam magamat és sokkal megfontoltabb léptekkel indultam el az udvar felé, mely teljes meglepetésemre egyáltalán nem úgy festett, mint ahogy a díszes kapu alapján számítottam rá. Azt gondoltam, egy romantikusan klasszicista épület belső terében találom magam, ehelyett egy letisztult, átlátható, ápolt kert fogadott, melyen keresztül egy térkővel kirakott utacska vezetett a hatalmas, modern, lesötétített üvegajtóig. Ahogy haladtam felé, láttam magamat az üveg tükrében, és megállapítottam, hogy rendben vagyok, összhangban magammal, az évszakkal és a helyszínnel. Szűk, kék farmert viseltem, a táskám színéhez illő vékony hasítottbőr csizmát, fehér inget és barna bőrdzsekit, melynek színe bár különbözött a többi kiegészítőmtől, mégis passzolt az öltözékemhez. Megigazítottam a fejem tetejére tornyozott szőke hajamból elszabadult tincset, és elégedetten elmosolyodtam.
Tisztára franciának éreztem magam.
Pont addig a másodpercig, míg szét nem nyílt előttem az ajtó, és meg nem láttam, hogy a márvánnyal burkolt, brutálisan nagy előcsarnokból premier plánban nézhették végig a recepciósok a kapunál végzett bénázásomat. Két nagyon csinos, fekete kiskosztümbe öltözött lány bámult rám, ikreknek látszottak, és mindkettő arcán egyforma, enyhén lekezelő félmosoly ült. A pult felett hatalmas tábla hirdette, hogy jó helyen járok. Ismét úgy éreztem magam, mint egy megszeppent kisiskolás a felelés előtt, pedig ez a két, húszév körüli lány valószínűleg nem sok mindent tett még le az asztalra, ellentétben velem, aki viszont világraszóló cikket írtam. Ezt nyilván nem tudhatták rólam, azért néztek rám úgy, mint egy darab kutyaszarra.
– Caroline Wood vagyok – szedtem össze maradék méltóságomat, majd odaléptem a pulthoz. – Monsieur Duval vár.
– Igen, Miss Wood, kérem, fáradjon a második emeletre, ott találja monsieur Duval irodáját – állt fel az ikerpár egyik fele, és hirtelen úgy tűnt, mintha a mosolya már nem is lenne lekezelő, inkább szívélyes volt... talán csak zavaromban képzeltem az iménti gunyoros arckifejezést...
Vagy egyszerűen csak ilyen az arcuk.
A lány, akit a névtáblája szerint Chantalnak hívtak balra mutatott, ahol észrevettem egy liftet.
– Köszönöm – mosolyogtam vissza és elindultam a lifthez.
