A kétgyermekes, frissen elvált Zsuzsi épp most múlt negyvenéves. Örül, hogy végre őszintén szembenézett magával és büszke rá, hogy kellően erős volt, és végre elérte a vágyott szabadságot. Ám a hétköznapjai a válás után sem változtak. Az élete a gyerekek és a munka körül forog, pörög a mókuskerék és ő még mindig nem találja magát, a lányt, a nőt, akit valahol, talán húsz éve elveszített. Nyugalomra vágyik, arra, hogy legyen ideje feldolgozni a negyvenedik születésnapot, és átgondolni a jövőt.
Amit akár máshol is elképzelhetne... Mondjuk, Olaszországban?
Ekkor akad a kezébe egy hirdetés, miszerint egy olasz városka még fizetni is hajlandó, ha valaki odaköltözik. Miért is ne vágna bele? Mit veszíthet, és mit nyerhet, ha mindent maga mögött hagy?
Papp Diána: A vasárnap délutánok lélektana
Alszik. Nézd, hogy tartja a kis kezét. Tisztára, mint te. És ez a szájbiggyesztés. Pont, mint a tied. Mennyit fog aludni, mit gondolsz? Nem, nem volt vele semmi probléma. Olyan nyugodtan szemlélődött, hogy közben rendet is raktam a szobában. Áthajtogattam a kis ruháit. Aztán meg olyan kellemesen besütött a nap, hogy a teraszajtó elé húztam a mózeskosarat, és ott napoztunk az üvegen keresztül. Hunyorgott a kis drága, de látszott, hogy élvezi a napsugár melegét. Rendesen evett, a pelenkában nem volt semmi, de azért cseréltem. Közben kapott ezer puszit a pocakjára.
Most belekezdhetünk? Ha szerinted nem alkalmas, akkor persze hagyjuk. Csak szeretném jelezni, hogy én készen állok rá. Nem biztos, hogy mindig készen álltam volna rá, de most már igen. És köszönöm, hogy megírtad azt a levelet. Hogy számonkértél újra. Mint nő a nőt. Felnőtt a felnőttet. És valóban szükségünk van erre a beszélgetésre. Jobb később, mint soha. Nem, még nem késő.
Szerintem csak később van.
Várj egy kicsit, mintha felébredt volna. Ja, nem. Nézd, hogy mosolyog. Biztos szépet álmodik. Boldog baba. És remélem, hamarosan az anyukája is újra az lesz. Idekucorodhatok melléd? Olyan jó az illatod, na, hagyjad, hadd szagolgassalak kicsit. Jaj, olyan jó itt melletted. Tisztára, mint kicsi korodban. Amikor még nem romlott el semmi.
Engem is szeretett szagolgatni az anyám. És ölelgetni úton-útfélen. És én is utáltam. Most pont úgy méltatlankodsz, mint gyerekként. Igen, nevetek!
Bár az én anyám teljesen más volt. Tulajdonképpen, az egész életét nekünk szentelte. Nekem és apámnak. De hisz tudod, már annyiszor elmondtam. Akkor lett értelme számára mindennek, amikor megszülettem. Amikor a lerobbant kórteremből hazaszállíthatott a dédszüleid házának számukra kiutalt szobájába. Új család, tizenöt négyzetméteren.
Ő a világot csak rajtam keresztül látta. Nem azért sírdogált, mert hóban-fagyban-sötétben biciklivel tekert a városka másik végén lévő téeszbe, hogy ott lélekölő munkát végezhessen, hanem mert ott kellett hagynia a gyerekét az óvodában, a ronda nagy narancssárga ajtó mögött, pedig ő annyira szomorúnak látott. És talán pont annyira tartott egyik-másik óvónénitől, mint én.
Nagyapád nem vetette meg az italt. Bár erről is hallottál már eleget. És nagyanyád mégis újra és újra megbocsátott és hitt neki. És miért? Hogy egyben tartsa a családot. Hogy óvja a gyerekét. Szerinted volt értelme? Bár bocsáss meg, szerintem erre még mindig nem tudhatod a választ. Vagyis lehet egyfajta válaszod, de elégséges ismereted csak akkor lesz, ha a te gyereked egyszer majd kirepül a fészekből. Ám az még sokára lesz.
És ne is siettessük az időt, hiszen így is rohan az élet, én már csak tudom.
Mondhatod, hogy elmenekültem. De kiabálhatod azt is, hogy egyszerűen csak elmentem. Semmivel és senkivel nem törődve. Hátra sem nézve. Én inkább úgy fogalmaznék, én nem az anyám útját választottam. Nem áldoztam fel magamat a családért. Nem áldoztam fel magam értetek, a gyerekeimért. Esküdözöl, hogy te nem így fogod csinálni. De közben rettegsz, hogy egy kisbaba elveszi az életedet. Miközben bármikor odaadnád érte. Ha egyszer is eszedbe jut, hogy levegőt akarsz a jelenlegi életedben, már attól tartasz, hogy olyan önző leszel, mint én. De persze nagyanyád sorsára sem akarsz jutni kimondva-kimondatlanul. Aki, amikor elkezdte volna élni az életét, a végzet úgy döntött, hogy ennyi volt, több nem jár neki.
Főzöl egy teát? Olyan hideg van, ha lemegy a nap. Két napja vagyunk itthon, de már megfáztam. Nyugi, semmi baja nem lesz a gyereknek. Minden a legnagyobb rendben lesz. A lelkeddel is.
1. Itáliai napok
Az egész repülőutat végigzokogtam. Először azért, mert a gyerekeket sajnáltam. Aztán azért, mert magamat sajnáltam. Aztán azért, mert nagyon nehézkes volt a landolás. Komolyan, azt hittem, hogy nem élem túl. A mellettem lévő orosz férfi, aki híján volt minden lágy vonásnak, rózsafüzérrel imádkozott. Ilyen rövid út, és mennyi minden megtörténhet. Voltak pillanatok, amikor a turbulencia akkorát dobott a gépen, hogy azt hittem, a karmám másként gondolja, rövidebbre zárja az életem kacskaringóra készülő útját.
Négykézláb szálltam le a repülőről. Teljesen ki voltam merülve idegileg és fizikailag. Az első utam a mosdóba vezetett. Amikor nagy nehezen rendbe raktam magamat, kimentem a friss levegőre, és elkezdtem keresni a sofőrt, akit még otthonról szerveztem. Nem tudom, mennyi idő telhetett el a leszállás és aközött, hogy kiléptem a nápolyi terminálból, de a taxim nem volt sehol.
Senki nem tartott olyan táblát, amelyen a nevem lett volna, pedig még a cirill betűket is kisilabizáltam, hátha. Mit lehet tudni.
Még mindig émelyegve próbáltam új sofőr után nézni, de olyan árakat kiáltoztak, hogy visszaszaladtam a reptér hűvösébe. Aztán sértődötten újra kimentem, mit kimentem, kivágtáztam, és átnéztem rajtuk, mind a száz hiénán. Hogy utáltam mindegyiket akkor. Azt hogy hangosak, hogy magabiztosak, hogy tolakodók, talán még gúnyosak is. És férfiak. Akkoriban gyűlöltem a férfiakat.
Meneteltem előre, még jó, hogy volt nálam papírtérkép, bár az tényleg csak arra volt elég, hogy ne menjek le róla. Arra gondoltam, majd csak felveszi a telefont végre az eredetileg rendelt taxis, és folytathatom tovább az utamat.
Hogy az idegeimet nyugtassam, beültem egy kávézóba. Vagyis a teraszára. Mert amikor bementem a bárba, ott is csak férfiak támasztották a pultot a sötétségben. Ha nem lettem volna egyedül, tetszett volna, amit látok. Hangulatos, kicsit koszos-foltos bársony bárszékek, gusztusos sütemények a pultban, a frissen darált kávé illata, és elképesztő színösszeállítású művirág csokrok. Halkan szólt a rádió, valami mai olasz sláger lehetett, mert a pultos minden tevékenységét a dalt ritmusára végezte. A marcona közönség láttán ínamba szállt a bátorság. Inkább egy kinti asztalkánál foglaltam helyet, a másik három széken ült a bőröndöm, a válltáskám és a retikülöm. Ez volt a poggyászom, ennyi pakkal indultam neki az új életnek. Egy ristrettót kértem, egy ujjnyi érkezett, pont úgy, ahogy az útikönyvekben tájékoztatnak. Minél délebbre mész, annál erősebb és annál kevesebb a kávéd a csészében. Próbáltam megnyugodni, nézelődni, lelassulni, de őszintén szólva, ez nem ment varázsütésre. Főként, hogy nem nyaralni érkeztem, hanem azt képzeltem, új életet fogok kezdeni Olaszországban annak minden kihívásával.
Nem volt ez egy teljesen átgondolt terv, inkább megszöktem az életemből.
Egy pillanatra megállt a világ velem, és én kiszálltam.
Annyi lélekjelenlétem volt, hogy ne nehezítsem azzal a dolgom, hogy hazaszólok, megérkeztem. És nem voltam minden erőmmel azon sem, hogy kávézgatás közben a telefonom képgalériáját lapozgatva drámai hangulatba kerüljek. Csak szimplán rosszul éreztem magam. Egyedül voltam, nulla önbizalommal. Kényszerítettem magamat, hogy ha már Nápolyban ülök egy kávézó teraszán, egy nyár eleji délutánon, akkor próbáljak csak a jelenre koncentrálni. Nem kell semmi plusz gondolat, a körülményekre most nem szabad tekintettel lennem.
