A Bridgerton család nyolc testvérből és özvegy édesanyjukból áll, szerető és szoros kapcsolatban élő nemesi család, akiket a brit társadalom tisztel és támogat. A sorozat nyolc könyvet tartalmaz, amelyekben a testvérek mindegyike megtalálja az igaz szerelmet. Bőven találkozunk változatos karakterekkel, intrikával, csalódással, szerelemmel, fájdalommal, amely felmelegíti lelkünket és szívünket, valamint kiszakít a mostani kevésbé kellemes hétköznapokból.
Julia Quinn írói álnév, amely Julie Pottinger amerikai írónőt takarja. A Harvard Egyetem művészettörténeti karán végzett, nem tudta mit kezdjen az életével, milyen irányba tanuljon tovább, majd meglepő módon az orvosi pályát tűzte ki célul, és a felvételire való felkészülés közben kezdett el írni. Első két kéziratáért már két kiadó versenyzett, ezért újabb regényeket írt, folyamatosan eltolva az orvosi felvételit. Így 1995 óta jelennek romantikus regényei, illetve könyvsorozatai és már egyértelműen eldőlt, hogy nem az orvosi pálya lesz az élete. Könyvei 19 alkalommal kerültek fel a New York Times bestsellerlistájára, regényeit 29 nyelvre fordították le.
Julia Quinn: Rossz kor – Bridgerton család-sorozat hatodik kötet (Francesca története)
1. fejezet - részlet
Nem nevezném nagyon vidám időtöltésnek, de nem is volt olyan rossz.
Hiszen vannak nők, és vannak férfiak. Elhatároztam, hogy szórakozom.
Michael Stirling levele unokabátyjának,
Johnnak, Kilmartin grófjának.
Postázva az 52. Gyalogezredből
a napóleoni háborúk idején.
Minden életben van egy fordulópont. Egy olyan hatalmas, olyan éles, tiszta pillanat, amikor az ember úgy érzi, mintha mellbe vágták volna, és tudja, teljes bizonyossággal, a kétség legkisebb árnyéka nélkül tudja, hogy élete már sosem lesz olyan, mint addig volt.
Michael Stirling életében ez a pillanat akkor jött el, amikor megpillantotta Francesca Bridgertont.
Egész addigi életében nők után kajtatott vagy kajánul mosolygott, ha a hölgyek üldözték, és hagyta magát utolérni, aztán fordított a helyzeten, hogy ő legyen a győztes és ölelte, csókolta őket, szeretkezett velük, de soha, egyetlenegyszer sem hagyta, hogy szívét is dédelgessék, csak a testét adta bele az efféle kapcsolatokba, és ő, éppen ő, egyetlen pillantást vetett Francesca Bridgertonra és olyan gyorsan, olyan nagyon szerelembe esett, hogy nagy csoda, hogy sikerült szilárdan megállnia a lábán.
Michael szerencsétlenségére azonban Francesca vezetékneve már csak harminchat óráig maradt Bridgerton; sajnálatos módon azon okból találkoztak, hogy együtt vegyenek részt egy vacsorán, melyen a hölgy és az ő unokaöccse hamarosan bekövetkező házasságát ünnepelték.
Az élet ilyen ironikus tud lenni, szokta gondolni Michael, amikor udvariasabb hangulatban van.
Kevésbé udvarias hangulatban teljesen más jelzőt használt.
És a hangulata, mivel súlyos szerelembe esett első unokatestvérének feleségével, illetve inkább iránta, tehát a hangulata nem volt mindig udvarias.
Ó, nagyon is jól titkolta ezt az érzést. Nem lett volna illendő, ha láthatóan rossz hangulata van. Hiszen valami bosszantóan figyelmes ember még észrevehetné és – isten ne adja – még jólléte és lelki állapota felől érdeklődne. És bár Michael Stirling egyáltalán nem alaptalanul volt büszke arra, hogy jól tud színlelni és másokat megtéveszteni (hiszen annyi nőt csábított el, hogy megszámlálni sem igen lehet, mindezt úgy, hogy egyszer sem hívták ki párbajra emiatt), nos, a keserű igazság az volt, hogy sosem volt még szerelmes, és ha van helyzet, amiben egy férfi közvetlen rákérdezés esetén elveszti megtévesztőképességét, az talán éppen a szerelmes állapot.
Így hát nevetett, nagyon vidám életet élt, és továbbra is sorra csábította el a nőket, és igyekezett észre sem venni, hogy amikor ágyban volt velük, többnyire behunyta a szemét, és már egyáltalán nem járt templomba, mert már annak sem találta értelmét, hogy imádkozni próbáljon saját lelki üdvösségéért. Ennek oka legfőképpen az volt, hogy Kilmartin plébániatemploma 1432-ben épült, és az épület málló kövei minden bizonnyal nem állnának ki egy nagy erejű, közvetlen villámcsapást.
És ha Isten valaha le akarna sújtani egy bűnösre, nem választhatna jobb áldozatot Michael Stirlingnél.
Michael Stirling, bűnös.
Akár névjegyre is írná. Ki is nyomtattatná, és úgy osztogatná ezt a névjegyet – mert ilyen fekete humora volt –, és meg is tenné, ha nem lenne meggyőződve arról, hogy anyja menten szörnyethalna, ha meglátná.
Lehet gazember, de semmi nem indokolja, hogy meggyötörje azt az asszonyt, aki életet adott neki.
Furcsa, hogy sosem tartotta bűnnek ezekkel a nőkkel való kapcsolatát. És ez az érzése semmit nem változott. Természetesen mindannyian akarták; nem lehet egy nőt elcsábítani, ha ő nem akarja, legalábbis akkor nem, ha a csábítást a szó eredeti értelmében értjük, és nem tévesztjük össze az erőszaktevéssel. Mindenképpen akarniuk kellett, ha pedig nem akarták, Michael azt azonnal, a legkisebb rezdülésből is megérezte; ilyenkor sarkon fordult és elsétált. Szenvedélye sosem uralkodott el rajta úgy, hogy ne sikerült volna gyors és határozott visszavonulót fújnia.
Ráadásul sosem csábított el szűz lányt, és sosem hált férjes asszonnyal. Ó, persze az ember legyen hű magához, akkor is, ha hazugságban él: hált férjes asszonnyal, sokkal, de csak olyanokkal, akiknek férje gazember volt, de az ilyen asszonyokkal is csak akkor, ha volt már legalább két fi úgyermekük, illetve ha az egyik beteges volt, akkor legalább három.
Az ember tartsa magát bizonyos elvekhez!
De ez… Ez elképzelhetetlen, ez szóba sem jöhet. Teljességgel elfogadhatatlan. Ez volt az egyetlen súlyos eltévelyedés (az eltévelyedés számos alapesete megvolt a praxisában), mely végül lelkét teljesen elfeketíti vagy legalábbis – feltéve, ha sikerül megtartania erejét, hogy vágya megvalósítása érdekében ne lépjen fel tevőlegesen – sötét grafitszürkére színezi.
Mert ez… ez…
Unokafivére feleségét kívánta.
John feleségét kívánta.
John.
John, aki, a fene az egészbe, inkább fi vére, mint saját édestestvére lehetett volna. John, akinek családja befogadta őt, amikor apja meghalt. John, akinek apja felnevelte őt és embert faragott belőle. John, akivel…
Ó, a kénköves pokolba! Tényleg muszáj ezt tennie magával? Egy hétig gyűjthetné és sorolhatná az okokat, hogy miért sodródott ebbe a pokolba, hogy éppen John feleségébe szeretett bele. És egyetlen ok és indok sem változtathatja meg az egyszerű tényt: John felesége sosem lehet az övé.
Sosem lehet az övé Francesca Bridgerton Stirling.
Nagy sóhajtással huppant a kanapéra, jobb bokáját bal térdére helyezte, figyelte, ahogy a házaspár a szoba másik végében nevet, mosolyog, évődve, szerelemmel néznek egymásra. A látványtól felfordult a gyomra. Megkívánt még egy italt.
– Miért is ne? – jelentette ki, és egy hajtársa kiitta poharát.
– Mi az, Michael? – kérdezte John. A fenébe is, a hallása, mint mindig, most is egészen kitűnő.
Michael kitűnően tudott önfeledt mosolyt színlelni; felemelte poharát.
– Csak szomjas voltam – felelte, a bon vivant tökéletes imázsát fenntartva.
Londonban voltak, a Kilmartin-házban, nem Kilmartinban (nem ház, nem kastély, csak Kilmartin), fent Skóciában, ahol a fiúk felnőttek, nem is a másik Kilmartin-házban, Edinburgh városában (Michael gyakran megjegyezte, hogy ősei közt egyetlen kreatív lélek sem volt); volt Kilmartin nyári lak (amennyiben egy huszonkét szobás házat egyszerű nyári laknak lehet nevezni), Kilmartin-apátság és persze Kilmartinkastély. Michaelnek fogalma sem volt, miért nem adták a vezetéknevüket legalább az egyik rezidenciának; az volt a véleménye, hogy a „Stirling-ház” is nagyon jól hangzik. Úgy vélte, hogy a régi ambiciózus és képzelőerőtlen Stirling család annyira el volt telve újonnan kapott grófi címével, hogy eszükbe sem jutott más nevet adni birtokaiknak és bárminek, ami az övék.
Whiskyspoharába horkant. Azon csodálkozott, hogy nem Kilmartin-teát iszik és nem Kilmartin stílusú székben ül. Ami azt illeti, ez valószínűleg így lenne, ha nagyanyjának sikerült volta ezt úgy megoldania, hogy a család valahogy elkerülje a kereskedelmi tevékenységbe bonyolódás vádját. A vén hárpia olyan öntelt volt, hogy az ember azt hihette volna, született Stirling, nem egyszerűen házassággal került a családba. Úgy vélekedett, hogy Kilmartin grófné (jómaga) ugyanolyan fontos, mint bármilyen főnemes, és gyakran horkant fel elégedetlenül, ha vacsoraestélyeken holmi felkapaszkodott márkinék vagy hercegnék után vezették be a terembe.
A királynő előtt nyilván letérdelt volna, gondolta Michael szenvtelenül.
El sem tudta képzelni, hogy a királynőn kívül más asszony előtt hódolna.
Francesca Bridgerton elnyerte volna a tetszését. Stirling nagymama nyilván felhúzta volna az orrát, ha megtudja, hogy Francesca apja egyszerű vikomt, de a Bridgertonok régi, nagyon népszerű és ennél fogva nagyhatalmú család. Ráadásul Francesca dereka egyenes, büszke, szellemes nő, humorérzéke kiváló. Ha ötven évvel idősebb volna, és nem lenne ennyire csinos, nagyon jó társaság lenne Stirling nagymama mellett.
És most Francesca lett Kilmartin grófné; feleségül ment Johnhoz, aki Michaelnél egy évvel fiatalabb, de a Stirlingházban mindenki a legidősebb fi únak kijáró tisztelettel övezte; hiszen ő az örökös. John és Michael apja ikrek voltak, de előbbi hét perccel korábban látta meg a napvilágot.
Hogyan ünnepeljük a második évfordulónkat? – kérdezte Francesca, miközben a szalon másik végébe ment és leült a zongora mellé.
– Ahogy akarod – felelte John.
Francesca ekkor Michaelhez fordult. Szeme a gyertyafényben is csodálatos kéken csillogott. Vagy Michael egyszerűen tudta, hogy Francesca szeme kék. Mintha ezekben a napokban csupa kék álmai lettek volna. Francesca-kéknek kéne hívni ezt a színt, gondolta.
Michael… – szólt hozzá.
– Bocsáss meg, elkalandozott a figyelmem – mondta Michael azzal a ferde mosollyal, ami oly gyakran jelent meg arcán. Senki sem vette komolyan, amikor így mosolygott, és persze éppen ez volt a lényeg.
– Van valami ötleted? – kérdezte a grófné.
– Mire?
– Az évfordulónkra.
Ha nyílvessző lett volna nála, azt sem nyomhatta volna fájóbban Michael szívébe.
Ám Michael csak vállat vont, mert rendkívül jól tudta színlelni érzelmeit.
– Nem az én évfordulóm – jegyezte meg.
– Tudom.
Michael nem nézett a hölgyre, de hangjából ítélve olyan érzése volt, mintha nem tetszene neki ez a válasz. Francesca arcán ebből semmi nem látszott, ebben Michael teljesen biztos volt. Az elmúlt két évben fájdalmasan jól megismerte John feleségét és tudta, hogy Francesca nem grimaszol. Ha gúnyos hangulatban van, ironikus vagy pajkos, csak a hangján hallatszik; legfeljebb szája széle görbül kicsit felfelé. Nem volt szükség grimaszra. Csak nézett az emberre, ajka kissé szélesebbre húzódott, és Michael feszengett, mely érzést azzal nyomta el, hogy italába kortyolt. Nem vetne jó fényt rá, ha túl sok időt töltene sógornője ajka ívének elemzésével.
– Biztosíthatlak – folytatta Francesca, tétován végig simítva, de le nem nyomva a zongora billentyűinek elefántcsontját –, pontosan tudom, kihez mentem feleségül.
– Ebben én is biztos vagyok – mormogta Michael.
– Tessék?
– Folytasd csak.
Francesca ajka durcásan rándult. Michael gyakran látta rajta ezt a kifejezést, többnyire akkor, ha fi véreivel érintkezett.
– A tanácsodat kértem. Mert te olyan gyakran vagy boldog.
– Gyakran lennék boldog? – ismételte; tudta, hogy a világ ilyennek látja. Ezt fejezték ki becenevével is: a Víg Szépfi ú. De ő maga nem mondta ezt ki.
Nem szerette. Frivolnak, felületesnek érezte tőle magát.
Sőt, még rosszabb érzése volt, mert ez az elnevezés a valóságnak valószínűleg megfelelt.
– Nem értesz ezzel egyet? – kérdezte a nő.
– Természetesen nem. Csak nem szoktam meg, hogy házassági
évfordulókkal kapcsolatban a véleményemet kérdezzék, hiszen egyáltalán nincs tehetségem a házassághoz.
– Azt sosem lehet tudni.
– Már megint kezditek – szólt John nevetve, azzal hátradőlt, és a Times aznap reggeli számát kezdte olvasni.
– Sosem próbáltad, milyen házasságban élni – mutatott rá Francesca. – Honnan tudnád, hogy nincs hozzá tehetséged?
Michael kínos mosolyra húzta száját.
– Azt hiszem, ez teljesen világos mindenkinek, aki ismer engem. Miért házasodnék, és miért jönne hozzám bárki feleségül?
Nincs címem, nincs vagyonom…
– Van vagyonod – szólt közbe John, demonstrálva, hogy az újság mögül is figyel.
– Csak egy kis vagyonom van – javította ki Michael –,amit boldogan hagyok a gyerekeimre, mivel úgyis John adományozta nekem.
Francesca a férjére nézett és Michael pontosan tudta, mire gondol. John azért adta neki azt a vagyonrészt, mert azt akarta, hogy legyen valamije, legfőképpen célja. Michael teljesen céltalanul élt a világban azóta, hogy évekkel korábban leszerelt a hadseregtől. És bár John ezt sosem mondta, Michael tudta, hogy John bűntudatot érez amiatt, hogy nem harcolt Angliáért a kontinensen, hogy otthon maradt, miközben Michael egyedül nézett szembe a veszéllyel.
De John a birtok örököse. Kötelessége megházasodni, gyerekeket nemzeni, gyarapodni.
Senki nem várta el tőle, hogy háborúba menjen.
Michael gyakran csodálkozott azon, vajon a vagyon – meg lehetősen szép és kényelmes udvarház húsz hold földdel – átadásával John nem vezekelni akart-e. Gyanította, hogy Francesca ugyanígy elgondolkodott ezen.
De Francesca ezt sosem kérdezhette meg. Ismerte a férfiakat, talán azért, mert fi véreivel nőtt fel. Pontosan tudta, mit nem szabad egy férfitól megkérdezni.
Emiatt Michael aggódott kicsit. Úgy gondolta, jól tudja leplezni érzelmeit. De mi van akkor, ha Francesca tudja? Természetesen soha egy szóval sem tenne említést róla, még csak nem is utalna rá. Gyanította, hogy akkor sem változna semmi, akkor is ugyanolyan viszonyban lennének, ha Francesca tudná, hogy szereti.
