Ez a szöveg arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, a liberális demokrácia mély belső ellentmondásai miként ágyaztak meg a legsúlyosabb fejleményeknek a Facebook médiaroncsolásától a fake news világhódító útjáig. A kötet ugyanakkor vidám disztópia: bár sötétre festi a nagy képet, egyúttal állítja, hogy a mindennapok valósága világos, mert az újságírás tartja magát. Még nem hitte el mindenki, hogy nincs igazság.
Pető Péter: Gyilkos lájkok (részlet)
Bevezetés
„A techiparban megalkottuk az eszközöket a társadalom szerkezetének destabilizálásához, szétrombolásához. Ha nem egyezünk meg az igazságban, vagy abban, hogy létezik ilyen, nekünk annyi” – mondja Tristan Harris a The Social Dilemma (Társadalmi dilemma) című dokumentumfilmben. A korábban a Google-nál dolgozó szakember később alapítója lett a Center for Humane Technology nevű nonprofit szervezetnek, amely azért alakult, hogy segítse a szabályozókat, illetve a nagy techcégeket abban, hogy a közösségi média ne növelje az internetfüggőséget és a politikai polarizációt, valamint ne támogassa a politikai szélsőségeket és a manipulációt. Hogy ezt jelenleg hányféle módon s milyen dermesztő erővel teszi, arról az említett filmben nagyon sokat megtudunk a meghatározó techvállalatok (Facebook, Google, Twitter) korábbi kollégáitól, akik rémületes képet festenek a kortárs nyilvánosság meghatározó intézményeiről.
Ám idehaza legelsősorban nem Mark Zuckerberg lájkszörnyetege, hanem sokkal inkább Orbán Viktor kerül fókuszba, ha a sajtószabadság elleni kíméletlen támadásokról, a nyilvánosság roncsolásáról, a hírekhez, a valóságról szóló beszédhez való hozzáférés szűkülő lehetőségeiről vagy a manipulációról esik szó. Annak ellenére is így van, hogy ha a magyar miniszterelnök minden energiáját, összes erőforrását és hatalmát arra fordítaná, hogy szűkítse a sajtószabadság terét és manipulálja a választópolgárokat, akkor sem lenne esélye még Magyarországon sem olyan radikális beavatkozásra, mint amelyet a Facebook jelenlegi üzleti modelljével és működésével végrehajt.
Elvégre a tartalomfogyasztási szokások változása nyomán mindinkább fogyatkozó számú sarki újságárusbódék demokratikusabb helyek, mint amilyen a Facebook üzenőfala.
Ennek pedig az az oka, hogy noha érdemi tőkeküszöb gátolja a belépést, hiszen pénzre van szükség a vásárláshoz, továbbá kell kulturális igény ahhoz, hogy egyáltalán információhoz, tartalomhoz akarjon jutni a polgár, az árusnál – fő szabály szerint – minden újság ki van pakolva a polcokra, a vevő kérhet, amit szeretne. Ehhez képest a Facebook kifürkészhetetlen algoritmusai optimalizálják az üzenőfalat, működésük lényege, hogy a felhasználó – viselkedése és a róla gyűjtött adatok alapján – feltételezett igényeire szabják a megjelenített tartalmat. Olyasmit tesznek elé, ami leginkább megfelel érdeklődésének, szokásainak, ízlésének, így jó eséllyel kattint rá. Ez ráadásul csak a médiában utazó nagy technológiai vállalatok okozta problémák egyike, hiszen egyébként állhatatosan zabálják fel a hagyományos média, a minőségi újságírás hirdetési bevételeit, miközben sem pénzügyi (nem költenek a tartalomra), sem jogi (nem médiumként határozzák meg magukat), sem erkölcsi (nincs közük a demokratikus rendszerek bizalmi válságához, a manipuláció új formáihoz) felelősséget nem vállalnak.
Hogy e szövegben eljussak majd idáig, azaz bemutassam a kortárs médiára nehezedő rettenetes technológiai, hatalmi, gazdasági, politikai nyomást, messziről kezdem ezt az elbeszélést, amely jórészt korábban megjelent cikkeim alapján készült, azokat fűzi össze egységes szöveggé. Onnan indulok, hogy a szabadpiaci kapitalizmuson építkező liberális demokrácia belső ellentmondásai és feszültségei, érdemben meg nem vitatott, lefojtott strukturális problémái hogyan ágyaztak meg a mostani, kezelhetetlennek látszó, disztópikus világot ígérő helyzetnek.
A nagy kép baloldali nézőpontból történő megrajzolásakor azt állítom, hogy a liberális demokrácia támogatói és fenntartói sohasem érvényesítették erejüket annak érdekében, hogy kiegyensúlyozzák a kulturális tőke eloszlásának brutális egyenlőtlenségeit. Ez szükségszerűen azt eredményezte, hogy a nagy eszmei viták közpolitikai megjelenésekor a piacok szabadsága rendre az egyenlőségpárti álláspontok fölé kerekedett, minek nyomán a piaci folyamatokba nem épültek elégséges mértékben korlátok, a lehető legszélesebb teret hagyva azoknak a szereplőknek, akik a legális eszközöket a liberális demokrácia felszámolása érdekében vethetik be. Ebben a szövegben amellett is érvelek majd, hogy amikor a szabadság nevében szabadjára engedték a gazdasági beszédet (például reklám), miközben még önként vállalt korlátokkal szűkítették a politikai beszédet (például politikai korrektség), akkor akaratukon kívül is az identitáspolitika felé tolták a közéleti viták fókuszát. Sőt a gazdasági beszéd kontrollálatlanságával egyenesen megteremtették a fake news alapjait. Tehát úgy vélem,
a liberális demokrácia saját önellentmondásai segítettek megteremteni a manipuláció új formáit, amelyek segítségével jelentősen módosulhatott a politikai rendszerek szerkezete, és demokratikus köntösben működtetett autokráciák jöhettek létre.
Témám ugyanakkor nem elsősorban a politikai struktúra változása, működésének elemzése, még csak nem is a tudatipar, a legalább részben megkerülhető kultúráért zajló harc, a soft power jelenléte a nyilvánosságban, hanem a média, szűkebb értelemben az újságírás kortárs helyzetének megértése, leírása. Azoknak a dilemmáknak a bemutatása, amelyek meghatározó elemei az újságírók munkájának, a médiacégek működésének, a nyilvánosság modelljének. Azoknak a fogalmaknak (függetlenség, objektivitás) az értelmezése, amelyek uralják a médiáról szóló politikai vitákat, és amelyeknek sajtószabadság-mentes újrafogalmazása lehetőséget kínál a politikai hatalomnak, hogy erősítse a manipulációt, megépítse médiabirodalmát, fölszámolja a szabadságot és az autonómiát.
Ez a szöveg szükségszerűen egy elbeszélés. Egyenlőségpárti nézőpontból elmondott narratíva, amelyet olyasvalaki mesél, aki komplett eddigi felnőtt életét a magyarországi média úgynevezett frontvonalában töltötte. Első munkahelye a Népszabadság volt, a kivégzéséig legnagyobb politikai napilap, második és a szöveg írásakor aktuális pedig a 24.hu, a legnagyobb látogatottságú hírsite-ok egyike. Ebből fakadóan a rendszer belső ismerete, a legközvetlenebb tapasztalat egészíti ki az elméleti tudást.
Ezek szintézise az alábbi történet. Kezdésként témám, rögzített nézőpontom és érvelésem szempontjából vázlatosan, csupán érvényesített logikám bemutatása érdekében ismertetem a liberális demokrácia releváns ellentmondásait. Ezután a nagy technológiai cégek okozta brutális, nehezen korrigálhatónak tetsző változások elemzése következik. Vagyis annak bemutatása, hogyan nehezíti el, kínozza a kortárs médiarendszerek szereplőit a Facebook és társai uralta új nyilvánosságszerkezet. Amiből nem szükségszerűen, de jó eséllyel következik az Orbán Viktorhoz hasonló politikusok uralta politikai rendszer, amihez kapcsolódik a médiára nehezedő nyomás, függetlenségének és autonómiájának tagadása.
Ennek kísérő jelensége a kultúráért, a nyelvért zajlóháború,
amelynek részletes elbeszélése szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, ám kitérőt azért teszek ezen a csatatéren is. Miután e mind szűkebb keretet felvázoltam, leírom, hogy ebben az országban szerintem miként működtethető független média, egyáltalán mit jelent a függetlenség, az objektivitás, a lapszerkesztés a Facebook és az Orbán Viktor uralta magyar nyilvánosságban.
Fontos kiemelnem, hogy nem véletlenül a magyar miniszterelnököt emlegetem a nagy technológiai cégek párjaként. Érvelésem ugyanis a magyar politikai és médiarendszer változásaira és realitásaira koncentrál. Nem gondolom ugyanis, hogy egyetemes tudások következnek abból, ami idehaza történt, még ha valószínűsíthető is, hogy az új nyilvánosság minden nemzet esetében jelentős hatást gyakorol a politikai rendszerre, a kultúrára, a manipuláció formáira. Még akkor is, ha rendszertani értelemben nem láthatók hasonló fejlemények minden országban, noha bizonyos tendenciák radikalizmusa között nincs nagy különbség, ahogyan a polarizáció megjelenési formái, erősödése is hasonló.
Ez az elbeszélés – műfajának megfelelően – sok szimbólummal dolgozik. Ahogyan Orbán Viktor jelképez minden olyan kortárs autoriter politikust, aki a demokratikus kereteket használja autoriter hatalomgyakorlásra, miközben – Török Gábor kifejezésével – hatalomipari gyára tökéletesen használja az új manipulációs stratégiákat, úgy a lájk a csúcsszimbóluma a technológiai vállalatok maskarás hatalomátvételének. Mégpedig azért, mert olyan cuki, szeretetreméltó játékként mutatkozott be, hogy eszébe sem jutott senkinek: egyszer még demokráciákat ölhet meg.
Mutatok tehát egy utat, amely a „tíz fogorvosból kilenc ezt ajánlja” típusú reklámoktól, az igazság határainak elmosásától a lájkokon, applikációkon és Orbán Viktoron át jut el a föl nem adható eszmékig, amelyeknek köszönhetően az újságírás túlélheti ezt a kihívásokkal teli korszakát is.
