L. Ritók Nóra könyvében rávilágít, hogy az oktatási rendszer miért képtelen a gyerekek sorsára hatással lenni, és miért tehetetlen a szociális ellátórendszer a mélyszegénységgel szemben. Személyes hangvételű, megrázó írásaiban nem hallgatja el saját kudarcait és vívódásait sem, melyeket az általa létrehozott, a gyerekeket és környezetüket sikeresen segítő civil szervezet és művészeti iskola működtetésekor nap mint nap átél.
L. Ritók Nóra: Láthatatlan Magyarország (részlet)
A szegénység
Napok óta nem hagyott nyugodni egy finom figyelmeztetés. Az egyik telephelyünkön a cserépkályha fűtéséhez tűzifát vásároltunk, és be akartuk tenni a kályha mellé, hogy kéznél legyen. Akire a fűtést bíztuk, figyelmeztetett: ne tegyük, tavaly ők is elöl hagyták, és a gyerekek elhordták haza. Mindig csak egyet-egyet, a táskájukban. Vitték haza. A tűzifát. Mert otthon nagyon kell, és nincs elég.
Ennyit változott a világ: a múlt század elején a gyerekeknek kellett vinni egy-egy kugli fát az iskolába. Ma onnan viszik haza.
Napjainkban félmillió ember él mélyszegénységben Magyarországon. Gyerekek is. Családok. És magukra maradt öregek.
Ki tartozik ma nálunk ebbe a csoportba? Talán azok, akiknél most voltam. Akik az uzsora elől menekülve jöttek, messziről, egy szál ruhában, négy gyerekkel, és most boldogok, mert beengedték őket egy komfort nélküli lakatlan házba. Ahol már délután félhomály van, áram nincsen. Bútor sem, csak a csupasz falak, szőnyeg sem, a hideg betonon álldogáló gyerekek önfeledten majszolják az almát, amit a kezükbe nyomok. Semmijük sincs.
Vagy a másik, aki szintén egy komfort nélküli házban megtűrtként él, egy keskeny ágyon alszik a nagyfiával és a másikkal, a picivel. Akit még szoptat, de már nem sok teje van, inkább csak azért, hogy megnyugodjon a kicsi. Ha éhes. Ma tápszert vittünk neki, és kiváltottuk a gyógyszert, amit az ótvar kezelésére kapott kisebesedett kis arcára és kezére a gyerek. Az asszonynak nem volt pénze rá. A házban laknak még mások, egy szobában mindannyian, mert egy kályha van, látom, a csökött kis kukoricacsövekkel fűtenek, amit a betakarítás után keresgéltek a földeken. A jövedelmük összesen nem tesz ki egy normális fizetést. A felnőttek csendben, fásultan ülnek a sötét szobában, már gyertya sincs. Teljesen esélytelenek egy kártyás villanyóra felszerelésére. Az most 80-100 ezerbe is belekerül.
Esetleg az, aki írt nekem a héten a Facebookon, hogy segítsek, mert megfullad a köhögéstől a kicsi, de képtelen kiváltani a felírt gyógyszert. És nem tud kölcsönadni senki, nem ad már, csak kamatra, akinek van, de a többségnek nincs. A 22 800 Ft-ból nem futja még segítségadásra is.
Aki két halmozottan fogyatékos gyermekével valaha házvásárlásra vett fel kölcsönt, svájci frank alapút, mert azt ajánlották nekik, és már rég nem bírva fizetni a részleteket várja a végét, az árverést, és nem tudja, hova megy majd, a két magatehetetlennel meg a többivel, már csak az imában hisz, hogy majd az segít.
A másik már túl van ezen, szerencsésnek érzi magát, hogy bérelheti a saját házát, ami már nem az övé, de örül, hogy maradhatott. Segítséget kér ő is, a középiskolás két nagylánynak nem bírja befizetni az ebédet, mire hazamennek, már szédelegnek az éhségtől, és otthon sincs mindig ebéd.
És ott vannak a kisebbek, akiknek mindig nézzük a lábbelijét, annak is, aki a hirtelen jött októberi hidegben még nyitott szandálban ment suliba, a méret kicsit nagy volt, és a fazon sem kisgyereknek való, kicsit billegett a magas sarkokon, de neki legalább van. A másik otthon maradt, mert elszakadt az is, ami volt.
Vagy azok, akiket mi viszünk először távolabbra a falutól, felnőttként is, akik közül sok úgy nőtt fel, hogy nem volt múzeumban, moziban, nem ült villamoson, nem lépett mozgólépcsőre, aki a színházban elhiszi, hogy tényleg víz van ott, és bálna úszik benne. Aki velünk van felnőttként is először a fővárosban vagy állatkertben, és élőben most látott még majmot, alig tudott betelni vele. Aki velünk eszik először banánt és lát angol WC-t. Aki sosem zuhanyozott. Nem volt uszodában, sosem viselt fürdőruhát, és nem ismeri a hajszárítót.
Akit bezárt a szegénység egy kultúrkörbe, ahol mások a természetességek, és soha meg nem érintheti őket olyasmi, ami a másik világhoz tartozik.
Aki sosem vesz csirkecombot, ő a csirkefarhátig ér el csupán meg a zsírnak valóig, vagy a húspépig, esetleg a gondosan fóliázott szalámivégekig, amit más a kutyájának vesz meg. Aki nem ismeri a salátákat, gyümölcsöt sem tud venni, és max. két tojásért küldi a gyereket el a boltba. Aki örül, ha más kidobott szemetében visszaváltható üveget, fémdobozt, még jobban, ha ehetőt talál. Oldalakon tudnám ezt sorolni, sorban jönnek fel bennem arcok, helyszínek, élethelyzetek, ami mind a szegénységhez kötődik. Ma, Magyarországon.
Mindenki azt viszi tovább, amit otthon kapott. Amit az élet, a közeg, az intézményrendszer a szülőknek megadott, azt adja tovább. A szegény a szegénységet. Vele a tehetetlenséget, a tanulatlanságot, a betegséget, a nyomorúságot. A lehetőségeket nem látja. Az akarat kiveszett belőle. És nem azért, mert így szereti. Hanem mert nem tud mást. És nem tud mást átörökíteni sem.
Muszáj segíteni.
Zavaros ügyek
A Hankiss Elemér felállította gondolatpárokon sokat gondolkodom, nemcsak mint pedagógus, de mint a szegregátumokban, cigány közösségekkel dolgozó is. Próbálom figyelni, hogy az általa felvetett hagyományos európai és a modern kor értékrendje közötti ellentmondások hogyan magyaráznak meg jelenségeket a többségi és a kisebbségi lét megélései és megítélései között.
Mert az világos, hogy ezekkel a problémákkal mi, a többségi csoportban élők is szembesülünk. Igaz, ezt a magunk körein belül nehezebben vesszük észre. Sokkal markánsabban látják viszont sokan bennük, a mélyszegénységben élőkben, pláne a cigányokban ezeket az ellentmondásokat. Az ítélet könnyen kimondatik: ők nem akarnak európai módon élni. Nem akarják azt, amit minden kulturált európai, hiszen nem akarnak takarékoskodni, beosztani, nem korlátozzák a vágyaikat, nem teljesítik a kötelességeiket stb.
Csak pár példa az említett gondolatpárokból, hogy érthetőbb legyek: a hagyományos értékrend szerint – amit az iskola is tanít, és ugye minden felelősséget vállaló ember ezt vallja –: élj takarékosan! Míg a világ ma arról szól, a számukra is elérhető információforrásokból és a többségi társadalomból is ez folyik: fogyassz! Tanítjuk, elvárjuk: becsüld meg, amid van! Ugyanakkor a kor szellemisége mondja: szerezz minél többet! (Erre emlékeztet a sokat emlegetett mondat is, „akinek semmije sincs, annyit is ér”.) A „légy becsületes!” és „légy sikeres!” ellentmondása pedig sajnálatos hozadéka lett a mai világnak. (A tisztes szegénység: erény! – A gazdagság az igazi siker!)
Lehet bogarászni az ellentétpárok között, és átgondolni saját életünket, és kimondott ítéleteinket. Én úgy érzékelem, hogy ezek az ellentmondások feszítik a mindennapokat, mindannyiunkét,
ám könnyen megfogalmazott vádként jelennek meg a mélyszegénységben élők felé, miközben azok, akik ezeket megfogalmazzák, éppúgy ennek a béklyójában vergődnek.
Persze ezek az elméleti fejtegetések csak a nap végén jutnak az eszembe. Napközben meg kellene érteni a történéseket, átlátni az információkat, bizalmat adni és kapni, hinni tudni.
Ami néha pokolian nehéz. Elhiggyem azt, hogy tényleg árulják a lányt, vagy sem, megértsem, miért a mobiltelefon a legfontosabb, ha pénzhez jutnak, miért kell szakadt cipőben engedni a gyereket az iskolába abból a családból is, ahol kocsi van, vagy mi van a hűtőben befagyasztott hat csomag hús és kötelezően megmutatott liszt és olaj mellett is csak krumplit evő gyerekekkel.
Mert ezeket a legnehezebb átlátni, megérteni, és ennek tükrében adekvát megoldásokat kitalálni.
Nemrég, amikor egy ház ledőlt, és fedél kellett volna sürgősen egy család feje fölé, a családfő elárulta nekem, hogy pár hónappal előtte nagy hülyeséget csinált. Mert hirtelen kellett 80 ezer Ft egy öreg autóra, és aláírt egy papírt, hogy három hónapra lemond a házáról, aztán majd visszakapja. De becsapták, és az állami gondozottként életkezdési támogatásból vett ház tulajdonjogát sosem kapta vissza. Aztán, ahogy elkezdtem érdeklődni, kiderült, nem egyedül van ezzel. Családok sokasága ment bele errefelé ebbe a „remek” üzletbe, amit az egyik falu Roma Kisebbségi Önkormányzatának vezetője hozott, azonnali kifizetéssel, ügyvéddel. Persze először nem értettem, mi ebben az üzlet. A szálak messzire vezetnek… talán kölcsönök felvétele? Spekuláció? Nyilván nem a házak valós értéke hozta ide őket. És a tömegesség jelzi, valakik nagy üzletet csináltak vele… miközben földönfutókká tették a felelőtlenül döntő családok sorát. Akik még ugyan a házaikban élnek, de már nem tulajdonosok.
A modern világ értékrendje jellemzően a pénzről szól. Ez szervezi azoknak az életét is, akiknek van, és azoknak is, akiknek nincs. Ebben egyformák vagyunk. Csak a megítéléseink különbözők.
Persze gondolkodom azon is, segíthet-e ezen az erkölcstan oktatás bevezetése? Az iskola, amelynek látens tanterve éppúgy zavaros, ellentmondásos… nem hiszem.
Fogalmam sincs, mi a megoldás. És attól tartok, ezzel nem vagyok egyedül. De vajon gondolkodunk-e rajta elegen?
