Miközben nyugaton bekövetkezett a Brexit, az Európai Unió súlyos problémákkal küzd, az Egyesült Államok pedig Trump alatt az izoláció politikáját választotta, keleten a selyemutak mentén egyre szorosabbá váló kapcsolatoknak és együttműködéseknek vagyunk a szemtanúi. Peter Frankopan briliáns éleslátással vizsgálja e kapcsolatok bonyolult rendszerét, próbálja felmérni a politikai erőközpontok folyamatos elmozdulásának következményeit. Fontos és végső soron reményt keltő könyve arra késztet, hogy újradefiniáljuk, voltaképpen kik vagyunk, és hol is a helyünk a világban. "Régen minden út Rómába vezetett. Ma Peking a cél."
Peter Frankopan (1971) az Oxfordi Egyetem professzora, 2019-ben az angol Prospect Magazine a világ 50 legkiemelkedőbb gondolkodója közé választotta. A The New Statesman szerint ő "napjaink történész rocksztárja". Selyemutak című könyve eddig több mint 30 nyelven jelent meg.
Peter Frankopan: Új selyemutak - Világunk jelene és jövője (részlet)
A nyugati országok elszigetelődése és egységük szétforgácsolódása éles ellentétben áll azzal, ami a selyemutak mentén 2015 óta végbemegy. A Csendes-óceántól a Földközi-tengerig húzódó régió hatalmas részein zajló történet a mind szorosabb egységről szól és arról, hogy az országok kidolgozzák az együttműködés hatékonyabb módjait; a feszültségek enyhítéséről és szövetségek megkötéséről – a viták pedig arról folynak, hogy miként találják meg a kölcsönösen kielégítő megoldásokat, illetve a hosszú távú közös tevékenység alapjait.
Mindezek elősegítésére intézmények egész hálózatát hozták létre, amelyek lehetővé teszik a párbeszédet, és gyakorlati lépéseket tesznek az államközi kapcsolatok erősítésére: multilaterális pénzügyi intézményeket, mint például az Ázsiai Fejlesztési Bank vagy az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank, a Sanghaji Együttműködési Szervezet (Shanghai Cooperation Organization), az Eurázsiai Gazdasági Unió, a BRICS-országok csúcstalálkozói, a Transz-csendes-óceáni Partnerség (az Egyesült Államok részvétele nélkül) és az Átfogó Regionális Gazdasági Partnerség (Regional Comprehensive Economic Partnership) – utóbbinak délkelet-ázsiai országok a tagjai, továbbá Kína, India, Dél-Korea, Japán, Ausztrália és Új-Zéland. Együttes GDP-jük csaknem harminctrillió dollár – a globális GDP 30%-a –, és összlakosságuk eléri a 3,5 milliárdot. A „modern, átfogó, magas színvonalú és kölcsönösen előnyös gazdasági partnerségi megállapodás” létrehozását célzó tárgyalások egyre nagyobb lendülettel folynak, és mind közelibbnek látszik annak megszületése, amit egy közgazdász a világtörténelem legnagyobb szabadkereskedelmi egyezményének nevezett.
Természetesen Ázsiában sem volt egyöntetű az együttműködés felé való elmozdulás. Nem lenne sportszerű, ha csekélységnek állítanánk be az egyes népek közötti, nagyon is jelentős nézetkülönbségeket, vitákat és vetélkedéseket, amelyek a regionális, sőt a globális stabilitást is veszélyeztethetik. Mindazonáltal szembetűnő, hogy a világ két fele ellentétes irányba sodródik:
az egységről való lekapcsolódás és az egyedül boldogulás, illetve a kapcsolatok erősítése és a közös munkával való próbálkozás felé.
Közép-Ázsia természeti erőforrásokban igen gazdag országai közül többen például már gyakorlati eredményekkel is járó együttműködést folytatnak. 2017 márciusában Türkmenisztán és Üzbegisztán elnökei felavatták az Amu-darja folyó új vasúti hídját Türkmenabat és Farab között. Az új létesítmény nemcsak a két ország kapcsolatát erősíti, hanem új távlatokat is nyit a nagy távolságú nemzetközi kereskedelem előtt. Említenünk kell még a közép-ázsiai köztársaságok együttműködését olyan kezdeményezésekkel, mint Tádzsikisztán déli, Afganisztánnal közös határának megerősítése és ezzel párhuzamosan a kábítószer-kereskedelem visszaszorítását célzó hadművelet, vagy 2017 második felében új ellenőrző pontok létesítése Kirgizisztán Os, Batken és Dzsalálábád körzeteiben annak érdekében, hogy gyorsabbá és biztonságosabbá tegyék az Üzbegisztán határán való átkelést.
A kapcsolatok javulása nyomán fellendül az áruforgalom. A Kazahsztán és Üzbegisztán közötti kétoldalú kereskedelem például csak 2017-ben 31,2%-kal növekedett, és ez a trend később sem állt meg. Kazahsztánban a 2018-as évet Üzbegisztán évének nyilvánították, és Üzbegisztán a 2019-es év hasonló kiemelésével viszonozza a lépést, bár kérdés, hogy ezek a gesztusok mennyiben befolyásolják a két ország hosszú távú gazdasági kapcsolatait. Az olyan kijelentések, hogy „a két testvérnép […] vállvetve halad a gazdasági fejlődés útján”, és kölcsönös előnyöket talál „az örök barátságban és stratégiai partnerségben”, csupán hangzatos szlogenek, amiket nem kell túlságosan komolyan venni, habár erősítik a formálódó nagy, közös narratívát, amely szerint a két országot a kölcsönös érdekek, a közös múlt és a közös jövő egyesíti.
Kézzelfoghatóbbak a kétoldalú áruforgalmat jelentősen fejlesztő lépések, például a 2019 áprilisában aláírt megállapodás, amelynek értelmében Kazahsztán évi kétmillió tonna olajat, vagyis a jelenlegi mennyiség tízszeresét szállítja közép-ázsiai szomszédjának – azzal a megjegyzéssel, hogy a közeljövőben ez is a duplájára emelkedhet.
Másutt is hasonló folyamatok javították az államközi kapcsolatokat, és serkentették a kereskedelmet. Az Üzbegisztán és Tádzsikisztán közötti áruforgalom például 2014 és 2018 között a hússzorosára növekedett. Eközben Iránban és Azerbajdzsánban, jelentette ki az iráni elnök vezérkari főnöke, Mahmud Vaezi 2018 kora nyarán egy Bakuban tartott megbeszélés után,
„minden szükséges előkészítő lépést megtettek a stratégiai programokban való együttműködéshez, például az energiaszektor területén”.
A tudományos együttműködésről szóló, valamint a csővezeték építésével kapcsolatos megállapodások azt jelzik, hogy szorosabb lesz az együttműködés Afganisztán és Tádzsikisztán között. Jóval fontosabb az azerbajdzsáni Şah Deniz II gázmezőt Délkelet-Európával összekötő transzanatóliai gázvezeték (Trans-Anatolian Natural Gas Pipeline, TANAP), amelyet 2018 júniusában adtak át – noha egyesek szerint Európa hosszú távú energiaellátásában betöltött szerepe egyelőre csak korlátozott lehet.
A TANAP csak egy a megvalósítás eltérő fázisában lévő, hasonló programok közül, amelyek összekapcsolják Ázsia szívének energiaforrásokban gazdag országait. Közép- és Dél-Ázsiát köti össze a CASA-1000 energiaprogram, amellyel a tádzsikisztáni és kirgizisztáni vízerőművek által termelt többletenergiát adnák át Pakisztánnak és Afganisztánnak. A rendszer építése 2020-ban kezdődött, és a tervek szerint 2023-ra készülhetne el. A kapcsolatok jelentős mértékben javulnak: Kirgizisztán pakisztáni nagykövete, Erik Bejsembijev a közelmúltban a biskeki és az iszlámábádi kormányok kétoldalú kapcsolatainak erősödéséről beszélt, „mert országaiknak közösek a történelmi gyökereik, azonos a vallásuk, hasonlóak a hagyományaik, és számos tekintetben egyezik a világszemléletük is”.
Az egybevágó érdekek ugyancsak elősegítették az Oroszország és az Eurázsiai Gazdasági Unió más tagországai (Kazahsztán, Kirgizisztán, Örményország és Belarusz), illetve Irán között folytatott tárgyalásokat egy szabadkereskedelmi zóna létrehozásáról, valamint közös befektetésekről és bankközi megállapodásokról (ez okozza a legtöbb nehézséget), amik Vjacseszlav Vologyin, az Állami Duma elnöke szerint minden részt vevő fél számára hasznosak lennének.
Mindez része egy szélesebb körű közép-ázsiai egység létrejöttének, amelyben Oroszország és Irán játszana kulcsszerepet.
A kereskedelem arányainak növelését, az államközi viszonyok javítását és a csempészet visszaszorítását nem csupán elméleti prioritásnak tekintik, hanem intézményi reformokkal és a nyilvánvaló kölcsönös érdekeket felügyelő és összehangoló szervezetek létrehozásával tevékenyen munkálkodnak a megvalósításukon. Ezek a szervezetek egyben a kötelékek erősítésére és a politikai kapcsolatok javítására irányuló törekvés mutatói is.
Annak, hogy a világ szívének országai egyre szorosabbra fűzik kapcsolataikat, jellemző példája volt a 2017 novemberében Szamarkandban megrendezett konferencia, amelyen a közép-ázsiai köztársaságok, valamint Afganisztán, Oroszország, Kína, Törökország, Irán, India és Pakisztán magas rangú képviselői vitatták meg a terrorizmussal, a vallási szélsőségekkel, a nemzetközi szervezett bűnözéssel és a kábítószer-kereskedelemmel való szembeszállás lehetőségeit. A találkozó mottója ez volt: „Közép-Ázsia – közös múlt és közös jövő, együttműködés a fenntartható fejlődés és a közös boldogulás érdekében.”
Az effajta konferenciák – és a selyemutak mentén élő népek közötti szolidaritásról tett hangzatos, semmitmondó kijelentések – kétségkívül jóakaratról és a nehézségek megoldásának szándékáról tanúskodnak, de nem feltétlenül hoznak valódi eredményeket. Közép-Ázsiában azonban komoly haladás is történt a határviták kényes kérdésében, noha a történelmi és etnikai feszültségek láttán egyes megfigyelők katonai konfliktusok lehetőségére is figyelmeztettek. Mindenesetre történtek kezdeményezések az ilyen természetű nézetkülönbségek elsimítására is. A rendezés felé tett, talán legfontosabb lépés a Kaszpi-tenger jogi helyzetének tisztázása; ennek vitatottsága igen sokáig akadályozta – kivált az energiaszektorban – Oroszország, Törökország, Irán, Türkmenisztán, Kazahsztán és Azerbajdzsán együttműködését. Az átfogó, minden fél számára elfogadható feltételek kidolgozása évtizedekig tartott, de a végső megállapodás a part menti országok földjében és a Kaszpi-tenger alatt rejlő szénhidrogén-készletek hallatlan gazdagsága révén nemcsak a régió ellátását, de az egész világ olaj- és gázpiacát is átformálhatja. Mindazonáltal akadnak megfigyelők, akik szerint a 2018 augusztusában aláírt megállapodás jelentős lépés, de számos mozzanat megoldatlan maradt, és teljességgel bizonytalan, hogy mikor sikerül megválaszolni az összes kérdést – ha sikerül egyáltalán.
