Pető Péter Margó-díjra jelölt első prózakötete, a Leshatár nagy kedvencem volt, a láthatatlan, leszakadt Magyarország történetét ugyanúgy elmesélte, ahogy a játékvezetővé váláson és kiégésen keresztül a főszereplő felnövéstörténetét is. Az új regény, a #halálka a mikrotörténetekben lévő drámákat, a gyorsan, ám részletekkel bemutatott kolorlokálokat, a megtört szereplők megértését, a lendületes elbeszélést is viszi tovább a Leshatárból, viszont emeli a tétet: Pető dupla vagy semmit játszik. Dupláz, mert két újsághírből két életutat mutat be, amelyek át-átszövik egymást, sőt azért is dupláz, mert a regény szereplőinek társadalmi beágyazottsága sokkal szélesebb fesztávú történet elmesélését teszi lehetővé.
A regénybeli Gárdonyi Patrik egy Andrássy úti szórakozóhely erkélyéről veti le magát, miután gondosan hashtagelve megosztotta az Instagram-csatornáján, hogy ez az utolsó posztja. Egy autóalkatrész-gyártó nagyvállalat termékfejlesztési igazgatójaként ismerjük meg az elején, aki egy seggmodellel érkezett a buliba, és elmondása szerint azért végez az életével, mert mindent elért. A minden mindenki számára mást jelent, nála a pénzt, az említett seggmodellt és a szűken értelmezett hatalmat. A gyári munkás, szakszervezetis Tószegi Gábor vonat alá veti magát.
Mindketten mezőkövesdiek, így történeteik sok ponton keresztezik egymást, és pont ezért önmagukon túlmutatva mesélnek arról, hogy mit jelent ma a Megáll az időben megfogalmazott mondat: Jó, hát akkor itt fogunk élni.
A végéről, a halál felől lehet csak közelíteni egy élet megértéséhez, mert a tragédia felől egésznek tűnik az élet. Pető a címlapon is látható elrugaszkodástól elindulva pörgeti le a szereplők életeinek a filmjeit, visszafelé haladunk 12-től 1-ig, ráadásul az első fejezeten kívül mindegyik duplázva mesél, párhuzamosan fut egymás mellett, ahogy a regény valóságában a két öngyilkos, Patrik és Gábor története. Nick Hornby Hosszú út lefelé című regényében egy háztetőn gyűlnek össze az öngyilkos-jelöltek, és onnan érthetjük meg, ki miért van fent. Ez az elbeszélői trükk izgalmas, hiszen a sokkoló tragédiák mögött mindig színes és problémákkal terhelt életek rejtőznek. Nemcsak a regényben, hanem mindig, mert az élet ilyen összetett, ezért kell a sokféle utakat bemutatva kísérletet tenni az elbeszélésükre, hátha a tragédia felől jobban láthatóvá válik, hol romlottak el az életek.
Tavasszal többször foglalkoztunk a Könyves Magazinon Gabriel Gárcía Márquezzel, aki újságíróként nem választott soha csoda és valóság között, és aki azt vallotta, hogy könyvei újságíró munkái. Pető könyvében nincsen csoda vagy mágikus realizmus, ahogy egyébként Márquez sem így gondolt a Száz év magányra. Nem a Nobel-díjas Márquez és Pető prózája, hanem nézőpontjaik közötti párhuzamot szeretném érzékeltetni: a fülszövegben teszik fel a kérdést, hogy lehet-e két újsághírből regényt írni. Az ügyes marketingszövegre mindenki tudja a választ, hogy lehet, és bár úgy tűnhet ez alapján, mintha egy ilyen cirkuszi truváj lenne Pető könyvének a tétje, de ez ne vezessen meg senkit. A helyes válasz a kérdésre az, hogy lehet, mert ahogy egy hírben, úgy egy regényben is benne van az élet, kérdés, hogy az író vagy újságíró el tudja-e mesélni azt. Az nem mindegy, milyen mélységben mutatja meg a hírekből kiindulva a szerző a sorsokat.
Pető Péter: A játékvezető élete kozmikus magányban zajlik - Könyves magazin
Fotó: Valuska Gábor A magyar fociirodalom gazdag, de arra még nem volt példa, hogy egy bíró írja meg az élményeit. A Leshatárban, Pető Péter első regényében ráadásul erős társadalomrajzot is kapunk egy olyan világról, amit teljesen magára hagyott az állam. Miközben minden bokorban stadionok nőnek, Északkelet-Magyarországon az élet megállt, nincs remény, és már a foci sem jelenti azt, mint régen.
A #halálka végig két tragikus életútra koncentrálva rajzol társadalmi tablót arról a korról, amiben senki sem lehet boldog, mert az életnek nincs értéke.
A topmenedzser nem a munkabírásával, a tudásával jut fel a csúcsra, ahogy a gyári munkás identitását képező munka is lecserélhetővé válik olcsóbb munkaerőre vagy robotokra. A fogyasztói kultúra találkozik a munkaalapú társadalommal, majd a frontális ütközés után még törmelék sem marad, csak két újsághír.
Lehet, hogy ebből a cikkből az derül ki, hogy egy végtelenül szomorú, lehúzó regény, pedig nem az, a monológok stílusa minden alkalommal a dráma mellett megmutatja azokat a szórakoztató elemeket, amelyek pont ahhoz kellenek, hogy itt tudjunk élni. A hétvégi jelmezes riogatást, a nagy szerelem szinte megalázó indulását, mutyivilágot, a salföldi megváltátst, a fosós jelenetet, a fogszabályozós smárolást, és minden monológ helyzetkomikumot is hordoz. Akármilyen életeket is éljünk, azt mindig egyéni módon próbáljuk feldobni, mert a #halálka azt is bizonyítja, hogy minden életnek van saját nézőpontja, ami különleges, épp ezért szórakoztató is.
A regény elbeszélői szerkezete az öngyilkosságoktól fejti vissza magát, hogy utána idősíkokon és tereken ugrálva, különböző nézőpontokat bevonva próbálják elmesélni a két életutat. Egy életet sem lehet a maga teljességében elmesélni, nemhogy kettőt, és ezt Pető is tudja, ezért teljesen szétírja az elbeszélését: beszél a HR-igazgató, Patrik és Gábor, a barátok, Gábor fia, a kocsmában a pultos, a szerető, a feleség, Patrik gyerekkori szerelme is. Mindenki beszél, még akkor is, ha egymás monológjait is sokszor átírják. Mindenki beszél, mert ebben a társadalomban, ahol se a politikai, se a gazdasági hatalom nem kíváncsi az egyénre, ráadásul a közösségi média kultúrájában nem a valós, hanem a fikcionalizált életekkel lehet sikereket, pozitív visszacsatolásokat elérni,
senkinek nincs hangja, senkinek nem lehet története, ezért óriási igénye van mindenkinek arra, hogy egyszer elmondhassa a saját életét.
Így válik társadalmi regénnyé a #halálka.
Említsük meg, hogy a #halálka a Kalligram Kiadónál jelent meg, ami sokféle árnyalata mellett a társadalmi érzékenységet és kritikusságot mutató szerzők otthonává vált. Jászberényi Sándor, Kerékgyártó István, Kötter Tamás és Pető is egyéni, személyes sorsokon keresztül mindig a történő világot beszéli el. Valakinek ez a világ a Közel-Keletet jelenti, valakinek Kelet-Magyarországot, valakinek a fővárost.
Mert mindenkinek pont akkora a világa, amekkorát be tud mozogni.
A Kalligram műhelyében kiforrnak ezek a történetek, soha nem lesznek programszerűek, hiszen a szerzőknek nincs közös ideológiai nézőpontja, viszont van társadalmi érzékenysége. Ha elképzelem, hogy a 2010-es évek megértéséhez milyen könyveket kell megmutatnom a még el sem képzelt unokámnak, akkor bőven elég lesz a Kalligram könyveire mutatni.
Lendületes, szórakoztató, olvasmányos, de dühös a #halálka. Vagy én vagyok dühös azért, ami ebben a társadalomban zajlik, ezt nem tudom. Mindenki iszik, mindenki hordozza a családi traumáit, mindenki beleragad a megalkuvó döntéseibe, mindenki a saját álmai keserű rabja, mert egyszer mindenkit megtörtek, a bányászt, a gyári munkást, az újságírót, a topmenedzsert. Pető ezeket az életeket humorral és szeretettel mutatja be. Képzeljük el, hogy Bret Easton Ellis és Michel Houllebecq találkozik, és elérzékenyülve arról beszélnek, hogy a kapitalizmus hogyan tette tönkre az embert, a pénz hogyan váltotta le a lelket, hogy a férfiak miként roppantak bele a nők felemelkedésébe, kedvenc karaktereikről szeretettel, odafigyeléssel és megértéssel beszélnek. Cinikus, elnyomó, az embert mindenképp felfaló kapitalista világot ábrázol Pető, de a szereplőkről tragédiájukat megértve elfogadással vagy szeretettel beszél. A #halálka különös hangját ez a kettősség adja: a távolságtartás és a megértés találkozása.
A 24. hu főszerkesztőjeként, vagy korábban a Népszabadság főszerkesztő-helyetteseként Pető hosszú évek óta a magyar társadalom történeteit meséli el. A hírek, riportok, interjúk mind-mind a saját környezetünk, és így önmagunk megértéséhez vezetnek közelebb. Újságíróként nem lehet mindent elmesélni, mert mindent forrásokkal kell alátámasztani. Prózaíróként Pető szintén tényekből indul ki, két újsághírt vesz alapul, hogy utána kitöltse az üres helyeket. A #halálka első ránézésre két élettörténetet mesél el, de az elbeszélője egy újságíró, aki csak a regény legvégén, illetve a monológokból álló fejezetek között kiválasztott híreivel jelenik meg. A hírek között sok a kitaláció, de szerepel közöttük például Pető Ubergáz című cikke a Népszabadságból.
Ez az ő története is, azé az újságíróé, aki belátja, hogy mindent nem lehet elmesélni, a maga egészében egy élet sem bemutatható vagy megérthető, és aki a saját felelősségével is tisztában van.
Az újságíró elbeszélő regény végi monológjából derül ki, amikor a két párhuzamosan számozott fejezetek találkoznak, hogy mindent nem lehet elmesélni, viszont mindent meg kell próbálni.
A történet szerint fél tizenegykor futott be a hír, hogy egy budapesti szórakozóhelyen öngyilkos lett egy menedzser. Az újságíró a fenti hírhez lapzártakor egy másik hírt keres, hogy ne essen szét az oldal, és megtalálja Tószegi Gábor öngyilkosságát, aki vonat elé vetette magát. A hírek hatnak egymásra, kontextualizálnak, nyilván a budapesti menedzser insta-öngyilkossága volt az érdekesebb. Az újságíró utánament a két történetnek, kutatott, nyomozott, interjúzott: "Olyan felfoghatatlan tragédiákat ismertem meg, olyan tényleg hihetetlen, borzongató drámák sejlettek fel, amilyenekre egyszerűen nem voltam felkészülve."
Pető Péter #halálka című regényével megtette az írók legnehezebb lépését: egy remek első könyv után tudott másodikat írni, sőt bizonyos szempontból erősebbet, bátrabbat és jobbat. A #halálka címet egyáltalán nem tartom szerencsésnek, mert leegyszerűsíti és ironizálja azokat a tragédiákat, amik a történetekben rejlenek, illetve azt a nagyszabást, amit elmesél a két öngyilkos férfi történetének bemutatásával. A borítót izgalmasnak tartom, mert finoman mutatja, hogy egy elrugaszkodásról soha nem lehet tudni, hogy nagyszerű vagy végzetes lesz, de valahogy mégis meg kell próbálni. Pető újra elrugaszkodott és főszereplőivel ellentétben remekül tette.
