A délelőtti program után a ház délután elegánsan eklektikus berendezésű, kellemesen fényezett, de ha kell, kellemesen árnyas is. Tehát árnyékolástechnikailag megfelelő. Csendes és élénk. Élénk és nyugodt. A jövevény eleinte zavarban van. Mégiscsak begurult ide a melankólia sötét golyója a folytatásnak hitt irányból. Aztán nagyítólencsén át láthattunk egy ölelkezést egy távoli ház emeleti lakásában. Közben meg elszabadult az ajándékpokol: sorjáznak a jobbnál jobb versek, mégsem árt meg a jóból a sok. Láng Orsolya új kötetében bizalmasának fogadja az olvasót, és megmutatja, milyen, amikor apró balladák képei keverednek emberközi kapcsolatok jeleneteivel, ahogy az anyanyelvünk között az idegen szavak. Olyan természetesen, hogy ha valaki mögöttünk kellően lágy akcentussal ejti ki egy sziget fővárosának a nevét, közel kerülünk a nagybetűs Költészethez. Mi a siker titka, ha nem ez? (Mohácsi Balázs)
Előbbi az életműdíjat, utóbbi a kisdíjat érdemelte ki.
Tovább olvasokLáng Orsolya: Ház, délután (részletek)
illúziók tárháza
amikor a nagyszüleim csomagot küldtek
az mindig szenzáció volt
akár a kerti alma nedvességétől átitatott kartondoboz
akár valami konzisztensebb érkezett
kötött holmik, disznóságok
egyszer nagyanyám – az egykor parasztlányként is
„szépreményű hölgy” – tervei szerint
az úrifiúnak indult, de rátermettsége miatt
gazdálkodóvá lett nagyapám készítette
szerzemény jött: egy kaleidoszkóp
három összeillesztett üveglapsáv
közöttük egy csipetnyi színes flitter
(megmaradt az általuk dresszírozott
tornászlányok dresszeinek dekorációjából)
bevonva a méterárupult alól beszerzett
ritka mintázatú anyaggal (virágos!)
elszigeteltek a való világtól
egy spektákulumot
az ingerszegény játékboltpolcok
és az ingergazdag katasztrófaturizmus
kulisszái közt
a nyaranta konyhafalra vetített
árnyjáték mellett
az ujjak közé szúrt gyufafejszemek
és a harisnyából varrt babák
a patakra járó libacsorda tollaiból faragott
bababútor mellett
maga volt a hiánygazdaság megillatosult csodája
a természetközeli embertől karnyújtásnyira
lévő okkult tudomány közvetítője
a létező világok egyik legjobbika
amelyből fél szemünket lehunyva
részesülhettünk
a véletlen szabályossága
a magábanvaló perspektívája
az esetlegesség következetessége
az egymásmelletiség geometriája
az eleve elrendelés játékossága
a disszonancia összhangzattana –
szóval
az elérhetetlen Van
és a megleshető Nincs
és akkor még halvány fogalmunk sem volt
a forradalomról
sem arról, hogy az is meghal, aki lát
és az is, aki megmutat
Visszaépítés
A hold akkor is világít, ha elsötétített
ablakaink mögött alszunk.
Milyen egyedül érezheted magad
abban az idegen városban,
ahol hideg van, esik az eső,
unatkozol, mert nincs ott senki,
aki rád figyelne.
Hogylétem felől érdeklődsz.
Pedig most egy pár napig
tápászkodni kellene, mindenkinek
a maga térfelén, szükségünk volna
csendre, mert a szavak mindent
összekuszálnak, főként az arc nélküli,
hangsúly nélküli szavak,
beledobva a köztesbe, hogy
átvergődjenek a roppant, jeges űrön,
fel a műholdig és vissza,
mint a maratoni futó,
lógó nyelvvel közvetíteni,
mielőtt kilehelnék a lelküket.
Mióta elmentél, folyton visszatérsz.
Elkezdődött a romeltakarítás,
a hosszas vonszolódás utáni
leválásban szerzett horzsolások
oly sokáig hanyagolt kezelése.
Most szakítsam ki magamból
a távolból belém akasztott horgot?
Igennel felelek, jó lenne együtt
beülni valahová, kakaót inni,
összehasonlítani ízét az itthoniéval.
Az ottani esőt az ittenivel.
Megnyitom a város térképét, nézegetem,
bezárom a többi ablakot. Semmi nem sürgős.
Közben szóba elegyedtél a pincérnővel –
magyarázod a megnyúlt válaszidőt.
Kérdezte, honnan vagy, mi járatban,
és megfogadta, hogy majd megkeres.
A kakaó pedig sokkal finomabb, de lehet,
hogy csak hidegebb van, mint itt,
te pedig magányosabb vagy.
Ide nyávogsz, oda dorombolsz.
Én, macskabolond.
Még mindig meghatódom,
ha felbukkan egy-egy szőrszál
régen eltűnt cicánk után.
Oda-vissza
Amikor azt kérdik tőle, hogy tud ott élni,
abban a kiábrándultságnak és gyanakvásnak
megágyazó fojtott közhangulatban,
arra gondol: máshol se tud.
Pedig most is éppen máshol van,
és most is éppen él, ráadásul jól.
„Érezze jól magát, használja ki”,
mondták búcsúzáskor, mint valakinek,
aki ritka lehetőséghez jutott.
És valóban. Ritkán utazik, mintha
lehetséges útiterveit lefedné, hogy
eleve idegenben él – onnan nézvést
külföldre távozik akkor is, amikor hazamegy.
Egy kisebbségi mindig kisebbségi marad,
de az ismerős diszkomfortérzettel
az otthona nem körülírható,
kapcsolataira nem terjed át.
A színes faházak tövében éri utol
az eddig ismeretlen hiányérzet.
A gyakorlati és szépérzékről
tanúskodó házsorok között, a virágba borult
vadgesztenyesoron uralkodik el rajta
a nem ide tartozás felismerése,
megérkezés valami jóba, ami nem az övé.
A tenger felől érkező rothadt algaszag,
a hajókürtök hangja, az ellenszélben
lebegő sirályok felkavarják,
ilyesmit érezhetnek az árva lányok, akik
a módos alapítványi árvaházakból
hálátlanul visszaszöknek a putriba,
kiállnak strichelni az utcára, mint egykor
csupán rossz hírből ismert anyjuk.
Nem, nem a fásultság, az elgyötört
arcok, a görcsös szemérmességgel
takargatott testek, palástolt érzékenység
hiányzik neki. Nem az előítéletekre épülő
nevelés, a gátlásokból kovácsolt elvek,
ítélkezéssel gyakorolt vallás, nacionalizmussá
gyúrt hagyomány. Nem a
feloldódástól való félelem.
Itt az otthonos jót láthatja maga körül
magától értetődő természetességgel,
megtapasztalhatja, milyen, amikor
okafogyottá válik a belső emigráció.
Kiszolgáltatottnak érzi magát így,
kifordítva, mintha lelepleződtek volna
képzelgései, haza akar menni valahová,
ahol újra magába zárkózhat, titkos közösséget
teremtve a nehezen felkutatható hasonlókkal.
Kénytelen beismerni, hogy honvágya van.
Kognitív disszonanciába keveredett,
„visszatérek”, nyugtat mindenkit, aki marasztalja.
De magában már visszaszámol.
