„Tragikus időkben nehéz az oroszoknak az orosz irodalomról beszélni” – kezdte Szorokin, majd hozzátette: „Amikor háború van, nemcsak a fegyverek segíthetnek túlélni, hanem a kultúra is.” M. Nagy Miklós kérdésére válaszolva azt is elmondta, hogy jelenleg Berlinben él, és, hogy feleségével már az elmúlt tíz évet is Európa és Moszkva melletti otthonuk közötti ingázással töltötték. „A háború előtt két nappal repültünk Berlinbe.
Nem hittem abban, hogy ez a háború elkezdődhet, alulértékeltem Putyin őrültségét.”
A szerző szerint ez a háború azt is bizonyítja, hogy „az élet keményebb, mint az irodalom. Még a legkeményebb irodalom is tehetetlen a világ realitásával szemben”. Elmondta, hogy bár hiányoznak neki a barátai és bizonyos tájak és helyszínek, nem akar hazatérni, ahogy azt is, hogy várja Ukrajna győzelmét. Utóbbi mondatára a közönség tapssal válaszolt.
Mérgezett természet és háborús irodalom
Szorokin nem tartja magát büszke emigráns orosz írónak, úgy véli, hogy ez a jelenlegi helyzetben inkább tragikus, semmint büszke állapot. „Az emigráció kényszerhelyzet, egy irányba szóló jegy. Ez most nem olyan, mint mikor Turgenyev, Dosztojevszkij vagy Gogol utazott Európába. A kortárs orosz írók kénytelenek voltak ezt az egyirányú jegyet megvenni. Az óhaj, hogy visszatérjünk, mindünkben ott van, mert hiányzik az a környezet.
De a világ nemcsak tavakból és nyírfákból áll, a nyírfák mögül emberek jönnek ki, akikben adott esetben ott a rossz is. Ezért ez egy mérgezett természet már.”
M. Nagy Miklós kérdésére válaszolva a szerző elmondta, hogy két hónapja megjelent elbeszéléskötetét jelenleg is lehet kapni az orosz üzletekben, „de eljöhet az az idő, amikor nem fogunk könyvekről beszélgetni”. M. Nagy Miklós ezután azt firtatta, hogyan lehet írni háborús időkben, lehet-e a háborúról már irodalmat írni. Szorokin szerint háború idején nem születik irodalom, általában utána írják. Háború alatt cikkeket és tanulmányokat írnak az írók, mivel ahhoz, hogy irodalom szülessen, egy írónak alaposan meg kell vizsgálnia az objektumot. Amikor a megfigyelés tárgya „minden nap változik, vér fröcsög és emberek szenvednek, akkor ez nem lehetséges. A próza most nem megy.”
Az elmúlt napokban lehullott Vlagyimir Putyin álarca – szögezi le a Guardianben megjelent cikkében Vlagyimir Szorokin. Az orosz író történelmi példákat hoz, leírja, mit tart Oroszország legnagyobb tragédiájának, és kifejti, szerinte miért van bukásra ítélve a jelenlegi orosz vezetés.
Tovább olvasokSzorokin maga is írt egy cikket a Guardianben a háború kitörésekor, melyben az orosz politikai berendezkedésből vezeti le Putyin birodalmi törekvéseit és kemény szavakkal illeti saját nemzetét is, amikor a háború kirobbanásával kapcsolatos felelősséget firtatja. M. Nagy Miklós arra kérte a cikk tartalmának ismertetése után a szerzőt, hogy ezt fejtse ki kicsit bővebben, mivel „itt sokan azt hiszik, hogy Amerika a hibás”.
„As usual” – felelte a szerző (azaz szokás szerint - a szerk.), majd hozzátette: „Ezt a mesét már sokszor hallottuk.
De ha az ukrán háborúról beszélünk, akkor mi, oroszok vagyunk a hibásak. Ez nem kemény kijelentés, ez az igazság.
A ’90-es években lett volna lehetőség arra, hogy megváltoztassuk az országunkat, de nem tettük meg. A 16. század óta egy piramis-szerű konstrukció létezett, amelynek a tetején ült egy ember, aki teljhatalmú volt. Korábban fejedelemnek, cárnak, párttitkárnak utána pedig elnöknek nevezték, de a konstrukció maga nem változott meg. Ennek a berendezkedésnek a középkori lényege megmaradt.”
A 21. századi, komforthoz szokott ember számára érthetetlen lehet, hogy ilyen „vad és kegyetlen” háború zajlik a szomszédunkban, de a szerző szerint ez annak a következménye, hogy ezt a piramist „nem döntöttük romba. Mi, a jelcini demokráciát támogató polgárok.”
Gázhelyzet: jövőbe látás vagy intuíció?
M. Nagy Miklós utalt néhány olyan kritikára, amelyek Szorokint egyfajta jövőbelátó szerzőként láttatják – ezt az állítást alátámasztandó Katona László olvasott fel Szorokin Az opricsnyik egy napja című könyvéből, amelyet 2006-ban írt (magyarul 2008-ban jelent meg). Az esten felolvasott részletben egy színpadi jelenet próbafolyamata zajlik, a jelenet pedig arról szól, hogyan folytatnak ádáz küzdelmet az orosz határőrök azért, hogy megakadályozzák a gáz nyugatra jutását, végül pedig az a döntés születik, hogy beleszellentenek a nyugat felé tekergő gázvezetékbe. A jelenet nyilvánvalóan nagyon ül a hűvös őszi napok és az első, rezsicsökkentés utáni gázszámlák közeledtével, a közönség jól rezonál a szövegre, ám Szorokin óva int:
„az íróknak intuícióik vannak, de ne higgyék el, hogy a jövőbe látnak”.
A diktátorok kihasználják a szabad piacot
M. Nagy Miklós ezután felelevenített egy botrányt, amikor 2002-ben egy putyinista ifjúsági szervezet performansza keretében egy orosz színház előtt felállított papírmasé WC-be dobálták az író széttépett könyveit, ráadásul mindehhez a zenei aláfestést a Hattyúk tava adta.
„Ez Putyin groteszk időszakának az elején volt, azok még puha idők voltak” – felelte a szerző, majd bővebben is kifejtette: „Putyin fokozatosan rombolta le a dolgokat. Kezdte a szabad televíziózással, a bíróságokkal, a nyomtatott sajtóval, de ez a rombolás nagyon messzire ment. Európai városok dőlnek romba, de megérkezett Oroszországba is, hiszen az orosz fiatalok álmai is romba dőlnek. Sokan azt hitték, hogy ő egy olyan ember, aki egy kicsit ugyan autoriter, de megőrzi a ’90-es évek vívmányait, például a szabad piacot. Volt egy olyan illúzió, hogy a szabad piac megneveli az embereket, és ez igaz is, de nem a diktátorokra, mert ők kihasználják a szabad piacot.”
Puskin a kukában
Szorokin szerint az is érthető, hogy az orosz irodalomnak is lesz egy hitelvesztése a háború következtében, maga is látott kukában Puskin portrét, ez azonban szerinte azért majd helyre fog állni. Az orosz birodalmi szemléletet sokan az irodalommal azonosítják, ahogyan a második világháború idején sokan Goethe-köteteket dobtak ki, úgy elképzelhető hogy az orosz irodalom is hasonló sorsra jut, ám „a háborúk elmúlnak, az irodalom pedig visszatérhet, hiszen az irodalom nem a háborút, hanem a békét hozza el. Hiába mondják, hogy vannak írók, akik háborút hoznak – például Nietzschére mondták sokan ezt –, ez marhaság. Az irodalom szabad.”
A négyek szíve a legújabb, magyarul megjelent könyve Szorokinnak, ami azért nagyon érdekes, mert a Szovjetunió összeomlása utáni időben keletkezett, mégis húsbavágó aktualitása van a szövegeknek. A szerző maga is úgy ítéli meg, hogy ez a legkeményebb szövege, ami után hét évig nem is tudott regényt írni. Az USA-ban is most jelent meg ez a könyv és az ottani interpretációk párhuzamot látnak benne a 2022. márciusi bucsai mészárlással. A szerző szerint ez a szöveg magyaráz valamit „az oroszokról, posztszovjet emberekről, rólunk.”
A Szovjetunió a folyamatos emberiség ellenes bűncselekmények állapota volt
„Mi volt a 20. század Oroszország és Európa számára? Csupa erőszak. Hetven évig genocídiumban, emberiség elleni bűncselekmények közepette éltünk. Ezek az ember mint homo sapiens-jelenség ellen elkövetett bűnök voltak.
Az emberre úgy tekintettek, mint ami egy tank, egy gép részévé tehető, hogy megfoszthatják minden választási lehetőségétől.”
Ezután gyerekkori emlékeiről mesélt a szerző, aki, mint mondja polgári jólétben nevelkedett, de „mindent átitatott az erőszak. Ez a társadalom, ez az állam csak az erőszak miatt létezett.” Szorokin szerint a sztálinizmus a félelemmel volt egyenlő, és ez „genetikailag belekódolódott” az orosz emberekbe, és az ukrajnai háború mutatta meg, hogy „mennyire mélyen bennünk van az erőszakra, az önmegsemmisítésre való törekvés”. Mivel az erőszak szerinte nemcsak kifelé irányul, hanem befelé is, erre Putyin az egyik legjobb példa. „A négyek szíve egy intuitív kísérlet arra, hogy irodalmi eszközökkel mutassam be ezt a szomorú jelenséget.”
Miért tették ezt fiatal orosz katonák Bucsában?
Ebből a könyvből az esten Péterfy Bori olvasott fel egy részletet, melyben egy orosz börtönöket és lágert megjárt idős hölgyet az életéről faggatnak látszólag bizalmas családi, baráti körben 1990 szilveszterének éjjelén, majd miután elmesélte, riasztó magától értetődőséggel megfojtják.
Az est hallgatói kérdésekkel zárult, az egyik az erőszak kérdését firtatta. „Bármit mondunk, vannak objektív tények.
Mindenki látta, mi zajlik Bucsában és más városokban. A 21. században. Ezek nem Sztálin szakemberei voltak, hanem fiatal fiúk. Miért tették ezt?
Ez egy ontológiai kérdés” – felelte a szerző, majd hozzátette: bízik abban, hogy Oroszország is elindul a múlttal való szembenézésnek egy olyan útján, amelyet Németország már bejárt. „Hiszek abban, hogy ez az oroszokkal is meg fog történni.”
A szeptember 23. és október 1. között zajló PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál további programját ITT találjátok.
Kép forrása: A PesText Facebook-oldala
