Fotó: Valuska Gábor
Az egyszerre rendkívül szomorú és kegyetlen orosz valóságot Vlagyimir Szorokin tundrai mágikus realista regényeiből ismerhetjük és érthetjük meg jobban: ő meséli el azt, ami a Putyin-híradóból kimarad. A jég tette világszerte ismertté és népszerűvé, itthon Mundruczó Kornél adaptálta színpadra a történetet, amelyben pusztító meteorit csapódik be Tunguzföldön, miközben egy vallási szekta megtisztítaná az emberiséget és visszaállítaná a kozmikus harmóniát. Céljaikat úgy érnék el, hogy jégkalapáccsal felébresztik az emberek szívét. Szorokin mindig a jövőt írja, de közben a jelenről beszél, és a fikciója valahogy rendszeresen valósággá válik. A 2028-ban játszódó könyvében, Az opricsnyik egy napjában már megszokottak a hatalmi túlkapások, az újratermelődő erőszak, a bizalom és a hűség kötelékét az opricsnyikok orgiáinak közös megélése erősíti. A totalitárius rendszer bemutatása történik meg a Cukor-Kremlben, amiben a karácsonykor szétkapkodott, cukorból készült Kreml-tornyokat szopogatják közösen. Szorokin augusztusban Magyarországon járt, mi a kifosztott Oroszországról kérdeztük, ami hatékonyan működő feudalista rendszerével újabb középkorhoz közelít.
Könyveiben Oroszországot és Moszkvát kicsi, összetöpörödött, kifosztott asszonynak írja le. Tényleg ilyennek látja az országot?
Különféle Oroszországokat látok. De én a jövőről gondolkodom, és úgy látom, hogy nemcsak Oroszország, de a világ jövője is megjósolhatatlan. Éppen ezért, hogy milyen és mekkora lesz Oroszország, senki nem tudhatja.
Könyves Magazin 2016/4.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Oroszország-anyácska ábrázolása mellett mindig megjelenik az agresszió öröme is, mely becézgetve közelít, belopja magát a mindennapokba. Hogyan lehet olyan világban élni, ahol ennyire mindennapivá válik az agresszió?
Olyan országban nőttem fel, ahol az építőkövek közé az erőszak habarcsát keverték. Az agresszió végigkísérte a gyerekkoromat, és később is azt láttam, hogy az egész életünket átitatja. De ezt az államot nem a huszadik században hozták létre, hanem a 16. században, Rettegett Iván az opricsnyikjai segítségével tette ilyenné. Éppen ezért az agresszió, az erőszak, Oroszország működésének szerves eleme. Mégis mindenki arról beszél, hogy én tíz évvel ezelőtt Az opricsnyik egy napjában nem a jövőről írtam könyvet, hanem a jelenről.
A regényt a mostani viszonyok megjelenítéseként lehet olvasni: az állampolgár nem adekvát fogalom, a barát vagy az ellenség annál inkább. A barát és ellenség fogalmai mentén szerveződő viszonyrendszerek mennyire dominánsak ma Oroszországban?
Ezzel sok a gond. Oroszország nagyon közel áll egy újabb középkorhoz. Feudális rendszer van, piramishoz hasonló hierarchiába rendeződő viszonyokkal, melynek csúcsán az uralkodó trónol. A cári Oroszországban nem állampolgárok voltak, hanem hű alattvalók. A társadalomban most az állampolgárok és a hű alattvalók közötti dulakodás folyik: egyelőre a hű alattvalók vannak többen, ami engem, demokrataként, elkeserít. Remélem, ez Magyarországon másképp van. Amit viszont itt is, ott is egyformának látok, azok a reptéri sorok. A nyugati országokban ez a sor gyorsan halad, az autoriter országokban nagyon lassan. Lehet, hogy ilyen értelemben az országaink hasonlóak.
A Kékháj egyik jelenetében Sztálin és Hruscsov hologramjai szexuális aktust létesítenek, ami miatt a hatalomhű csoportok elsőszámú ellenségévé lépett elő. Az opricsnyik egy napjának végén leírt homoerotikus tömegjelenetnek milyen visszhangja volt?
Amikor megírtam a könyvet, egy történész barátom elküldött nekem egy rézkarcot, amin az látható, hogy a janicsárok így szórakoztak. Erről a rézkarcról számos fénykép hozzáférhető, én nem találtam ki semmi újat. Minden zárt közösség, az SS is, a janicsárok is, homoerotikus kapcsolatokat tartottak fenn, a visszhangról pedig csak annyit tudok elmondani, hogy a buta emberek jajgattak, mások pedig nagyon pontosnak találták.
Cukor-Kremlben azt látjuk, hogy a cukorból készült torony másait szétszopogatják, vagyis a nemzeti szimbólum agyonkoptatása, abúzus történik. Hogyan lehet ma Oroszországban a nemzeti szimbólumokhoz viszonyulni?
Oroszországban most az újbirodalmi hisztéria korát éljük, ami sok csinovnyik és átlagember esetében az újbirodalmi paranoia határát súrolja. A kisembernek nehéz tájékozódnia és kiszűrnie, megértenie, hogy a szimbólumok közül melyik igaz, hiszen az elmúlt 16 év tett arról, hogy a fejében fogalmi zavar legyen. A Vörös téri Kreml minden tornyán ott a vörös csillag, ott van mellette a Lenin-mauzóleum, amellett pedig a szovjet vezetők temetője. Ők azok, akik a cári családot megölték. De megtaláljuk a cári hatalom attribútumait is, a régi templomokat, bennük a kommunisták szobraival, amint ott állnak gyertyával a kezükben és a cári Oroszországot dicsőítik. Az egyik moszkvai templomban van egy ikon, ami Sztálint ábrázolja. Nehéz megérteni, hogy melyek az állam fontos szimbólumai. Jól jelzi ez, mi történik akkor, ha egy ország nem temeti el a múltját.
A mai Oroszországban nincs helye a hőstetteknek, a Hóviharban a reményvesztettség uralkodik, egyedül képtelenség bármit is tenni, változtatni. Ennyire reménytelennek látja a mostani helyzetet?
Ez a reményvesztettség úgy általában elmondható Oroszországról. Az orosz metafizikáról árulkodik, arról, hogy itt a tér mindent elnyel és idővé változik. Ha valaki az orosz télben a városból egy faluba tart, időutazáson találja magát és anélkül, hogy észrevenné, hirtelen úgy kezd el beszélni, ahogy azt a 19. században tették. Azon, ami e térhez fűződik, képtelenség túllépni, ez az, ami állandó Oroszország esetében. Bár 19. századi regényként kezdtem el írni, elég hamar kiderült, hogy a 21. században vagyunk, de ez mégsem töri meg az elbeszélést, hiszen a 21. század minden reáliáját bekebelezi a vihar és ez a végtelen tér. Oroszországgal nem lehet nem összekapcsolni a reményvesztettséget. A 19. században két költő, Konsztantyin Nyikolajevics Batyuskov és Alekszandr Ivanovics Odojevszkij beszélgettek erről egymással, és arra voltak kíváncsiak, hogy mi ebben a jó. Oroszország metafizikáját a méretei hozzák létre, ez nem egy emberi léptékű ország és ez a legnagyobb problémája.
A reménytelenség kapcsán volt már szó arról, hogy egyedül lehetetlen bármit is elérni. Önnek mégis sikerült Az opricsnyik egy napja bemutatóját Jekatyerinburgba és nem Moszkvába szerveznie és azt is elérte, hogy a könyv egy hónapig csak ott legyen megvásárolható. Úgy tűnik, mégiscsak lehet tenni valamit.
Danyiil Harms, egy kiváló orosz szerző, aki abszurd műveket jegyez, azt írta, hogy az élet győzött, a tudomány számára teljesen ismeretlen eszközökkel. Ez néha Oroszországban is előfordul, és ez az, ami éltet bennünket. Az orosz kultúra minden időben, csodálatos módon élte túl a nehézségeket. Nabokov szerint Oroszország kegyetlen rendőrállam, ahol egzotikus gombákként ütik fel fejüket a csodák.
Szerző: Tamás-Balha Etelka
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.
