„Az iszlám fanatizmusról azt kell tudni, hogy akiket a leginkább elnyom, az a többi muszlim”
– ezt Rushdie mondta egy korábbi interjúban, majd az újságíró kérdésére válaszolva hozzátette: „A megoldás az, hogy a fanatikusoktól el kell fordulni a muszlim világ többi része felé, amely valójában egyáltalán nem ilyen.” Ez a fajta érzékenysége nyilvánult meg a Charlie Hebdo-ügyben is, akkor ezzel kapcsolatban így nyilatkozott: „Az én esetemben blaszfémia vádjáról volt szó, a Charlie Hebdo esetében viszont a magazin feltételezhető rasszizmusáról a muszlim kisebbséggel szemben".
Rushdie A sátáni versek megjelenése után sem visszakozott, hanem amellett érvelt, hogy a vallási szövegeket lehet a vallási hagyományon kívül is értelmezni. „Miért ne vitatkozhatnánk az iszlám vallásról?” – vetette fel egy 2015-ös interjúban. Ugyanitt így fogalmazott: „Lehetséges tisztelni az egyéneket, megvédeni őket az intoleranciától, miközben szkeptikusak vagyunk az általuk vallott eszmékkel kapcsolatban, sőt, akár hevesen kritizáljuk azokat.”
Aki azonban a szent szövegeket szabadon értelmezi, elkerülhetetlenül szembetalálja magát azokkal, akik az adott szöveget Isten szó szerinti kinyilatkoztatásának és szavának tekintik, ez a feszültség az, ami a leginkább feloldhatatlannak tűnik. És bár a Rushdie-t ért támadás ennek egy hátborzongató és szélsőséges példája – ha úgy tetszik, szimbóluma – lett, korántsem csak a muszlim világra jellemző. Bármilyen vallási fundamentalizmus magában rejti a veszélyt, hogy a másik ember másmilyenségét nem bírja el; hogy a spirituális minőség (ti. hogy az ember hívő vagy nem hívő) emberi minőségbeli különbséget is jelentsen a „kiválasztottak” szemében.
Salman Rushdie-t pénteken támadták meg a New York állambeli Chautauqua Intézetben. Már a színpadon volt, és épp a szólásszabadságról beszélt volna egy száműzetésben élő művészeknek szervezett rendezvényen. A Booker-díjas író elleni támadás az egész irodalmi életet sokkolta.
Tovább olvasokA fatva nem halálos ítéletet jelent és nem kötelező érvényű
Ha jobban megnézzük a Rushdie-ra a blaszfémia miatt kikiáltott fatva keletkezési körülményeit, azt láthatjuk, hogy bár vannak vallási alapjai, egy halálos ítélet és vérdíj vallási szempontból sem tekinthető arányosnak, inkább politikai okok játszottak szerepet létrejöttében. Mindennek Kassai Zsigmond újságíró segítségével jártunk utána. (Kassai Zsigmond a 24.hu újságírója, aki évek óta a közel-keleti térség ügyeiről, gyakran Iránról ír elemző cikkeket.)
Khomeini (ejtsd: Homejni) ajatollah 1989. február 14-én mondta ki a fatvát A sátáni versek miatt. A fogalom a nyugati nyilvánosságban úgy terjedt el, mint halálos ítélet, amit valakire ki lehet mondani. Pedig a fatva eredetileg egy vallásjogi vélemény, aminek megvannak a kritériumai és összeállításának hagyományai. Valójában egy specifikus kérdésre adott válasz, amit egy iszlám jogban járatos jogtudós vagy vallástudós adhat.
A fatva tehát nem kötelezendően végrehajtandó ítélet, hanem egy tekintélyes vallási személy véleménye egy adott kérdésben.
(Arra, hogy miért fontos, ki volt ez a vallási személy, aki a Rushdie-t érintő fatvát kiadta, később még kitérünk.)
A fatva köletező elemei közé tartozik, hogy legyen egy kérdező, aki felveti a problémát; van a probléma, amit meg kell oldani; és van a válasz, amit egy vallásjogi képzésben részesült, avatott személy adhat ki. Tehát vallási intézmények képviselői vagy olyan vallástudósok, akik tekintélyes vallási alapítvány tagjai. A technológiai változás ugyanakkor ezen a téren is nagy változást hozott: megjelentek az internetes hitszónokok, akik a feltett kérdésekre olyan platformokon válaszolnak, mint például a Youtube. Ezek gyakran a hétköznapi életet érintő apró kérdések, például hogy helyénvaló-e a műköröm és hasonlók.
„Az iszlám a hívők számára a mindennapi élet legtöbb kérdésére válasszal tud szolgálni, de előfordulhatnak olyan kérdések, amelyekre a Korán, a prófétai hagyomány, vagy a közmegegyezés mint az iszlám vallásjog forrásai, nem adnak kielégítő, egyértelmű választ. Ilyenkor lehet szükség a fatvára, amely eldönteni hivatott a vitás kérdést. Ezek lehetnek rövid vagy hosszú válaszok, ami közös bennük, hogy általában a mindennapi élettel, például a házassággal, örökösödéssel és hasonló kérdésekkel foglalkoznak” – mondja Kassai Zsigmond.
Rushdie esetében az is érdekes, hogy ki az, aki feltette egyáltalán a kérdést. Mindenesetre az is kitapintható, hogy a gyarmatosítással és
a modern iszlamista mozgalmak megerősödésével a fatva eredeti funkciója megváltozott, ekkor kezdték el politikai célokra, például bizonyos állami szintű döntések legitimálására is használni.
Mi verte ki a biztosítékot?
A Khomeini által kiadott fatvát megelőzte egy nagy tiltakozási hullám szerte az iszlám világban, de Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is voltak zavargások, nyilvános könyvégetések és az iszlám közösségekben igen erőteljes felháborodást keltett Rushdie könyve.
„Ha hívőként olvasod ezt a szöveget, lehet sértő, felvetheti a blaszfémia gyanúját.
Többen nyilatkoztak az iszlám világból hívőként úgy, hogy sértőnek tekintik, de ennek ellenére túlzásnak tartják az ajatollah által kiadott fatvát
és nem tekintik arányos büntetésnek az elkövetett vétséggel szemben” – fejti ki Kassai Zsigmond.
Ami pedig a konkrét részeket illeti: sokan valószínűleg ki sem nyitották a könyvet (Rushdiet megtámadó Hadi Matar bevallása szerint csak két oldalt olvasott el A sátáni versekből), már a címe elég lehetett ahhoz, hogy felháborodjanak: a „sátáni versek” kifejezés ugyanis arra Mohamed prófétával kapcsolatos legendára utal, mely szerint a próféta állítólag néhány verset a Korán részeként mondott el, majd ezeket visszavonták azzal az indokkal, hogy az ördög küldte őket, hogy megtévessze Mohamedet, és azt higgye, hogy azok Istentől származnak. A versek a próféta életéről szóló más beszámolókban is megjelennek. A sátáni versek elbeszélése és visszavonása fontos része a regénynek, amely egyébként Mohamed életének számos epizódját is az olvasó elé tárja, nem feltétlenül a vallási hagyománynak megfelelően. Ráadásul, a „sátáni versek” kifejezést a muszlimok nem használták, csak a keleti kultúrák tanulmányozására szakosodott orientalista nyugati tudósok találták ki. Maga a történet sem a szunnita, sem a síita forrásokban nem található meg.
A kötet ellentmondásos elemei közé tartozik továbbá a Mahound név használata is, amely állítólag az angolok által a keresztesháborúk idején Mohamedre használt becsmérlő kifejezés volt; Szaladin, a keresztes háborúk nagy muszlim hőse nevének használata egy ördögre, és Ayesha, Mohamed feleségének neve egy fanatikus indiai lányra, aki végzetes zarándoklatra vezeti faluját. Sőt, a dzsahilíja város bordélyházában olyan prostituáltak dolgoztak, akiknek a neve megegyezett Mohamed feleségeinek nevével. A sátáni versek „bűnlajstroma” vallási szempontból tehát sokáig folytatható.
Az ezzel kapcsolatos zavargásokra nagyjából úgy érdemes tekinteni, mint a Krisztus utolsó megkísértése című film bemutatása körüli viharokra – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a pápa senkire nem mondott ki halálos ítéletet. De mi lehetett Khomeini ajatollah motivációja, hogy ilyen aránytalanul súlyos büntetést szabjon ki Rushdie-ra?
Egy karizmatikus vezető gyengülő hatalma – a fatva közvetlen előzményei
Khoimeni az iszlamista iráni állam első vallási és állami legfelső vezetője volt, aki már korábban a nyugat és a sah-rendszer elleni hangok és elégedetlenség meghatározó hangjává és alakjává vált. Az iszlamista állam megszületésének előzménye egy 20. század eleji alkotmányos reform volt, később egy katonatiszt ragadta magához a hatalmat, aki a korábbi sahok helyére ülve erőszakos modernizációs politikába kezdett. Betiltották a vallási jelképek egy részét, és nyugati típusú elveket követő berendezkedést próbáltak létrehozni úgy, hogy annak előnyeit a demokratikus eszközök nélkülözésével, diktatórikus módon próbálták érvényre juttani.
A legutolsó sah, aki apjától puccsal szerezte meg a hatalmat, megalomániája áldozatává vált: a 70-es években császárrá koronázta magát, ellenzékével pedig csúnyán elbánt. Létrehoztak egy SAVAK nevű titkosszolgálatot, amely elég kegyetlenül leszámolt a rendszer ellenzékével, sokakat börtönbe vetettek, megkínoztak, vagy megöltek.
Miközben elhatalmasodott a sah megalomániája, romokban volt az egészségügy és az oktatás. Ezzel egyidejűleg szerveződött meg az iszlamista forradalom, és ekkor lépett elő Khoimeni is, több szervezettel együtt.
Száműzetésében vált igazán jelentős szereplővé – kazettára mondott hitszónoklatait Irán-szerte lejátszották a mecsetekben. Amikor pedig ‘79-ben visszatért a számüzetésből, ő is kegyetlenül leszámolt az összes többi szervezettel és egy idézőjeles népszavazással kikiáltották az iszlamista köztársaságot a vezetésével.
Ezzel egy kettős hatalmi bázison álló rendszert alapítottak meg, melynek egyik ága az iráni elnök. Ez egy választott tisztség, gyakorlatilag ő a végrehajtó hatalom, a kormány feje. A másik hatalmi bázis pedig a legfelső vezetőé. Ez elsősorban spirituális hatalom, aki meghatározza a működés kereteit, de nem szól bele a napi működésbe, csak kivételes esetekben.
Khoimeni lett az első ilyen vezető, és azzal vált népszerűvé, hogy erősen lázított a sah és a sah rendszere ellen egy olyan közegben, amelyben
a városi lakosság nagyrészt ugyan élvezte a nyugatias modernizáció előnyeit, de a vidéki tömegek megszenvedték az országban uralkodó állapotokat, és egyre inkább a vallás felé fordultak.
Ők voltak azok, akik Khoimenit hősként ünnepelték és hatalomra emelték.
1987-88-ban az iraki-iráni háború alatt rengeteg ember meghalt. Ekkor még nem volt 10 éves az iszlamista kormány. A hatalmas véráldozatok és a háború gazdasági következményei miatt utcai tüntetések, zavargások kezdődtek, elkezdett repedezni a rendszer és az akkor már idős, betegeskedő legfelsőbb vezető úgy gondolta, hogy ezzel a fatvával tud plusz krediteket szerezni, legalább a konzervatív híveit maga mellé tudja állítani – veszi sorra Kassai Zsigmond, aki szerint ez a túlzó ítélet nagyrészt belpolitikai célokat szolgált.
Utórezgések
Tudni lehet, hogy Rushdie a fatva kimondása után majdnem 10 évig bujkált, Joseph Anton álnéven élt és írt. 1998-ban az iráni elnök kimondta, hogy nem kötelező figyelembe venni a fatvát, ám azóta is újabb cikkek születnek iráni oldalakon is arról, hogy ez még mindig érvényben van.
Az iráni külügyminisztérium szóvivője nyilatkozott ma Salman Rushdie megtámadásáról.
Tovább olvasokAz elkövető háttere egyelőre ismeretlen és egy terrorszervezet sem állt mögé. Kassai szerint abban, hogy valaki ilyesmire vetemedjen, valószínűleg kisebb szerepet játszik a pénz – a 3 000 000 dollár, amit ajánlanak annak, aki végez Rushdie-val –, ennél még többet jelent a militáns iszlamisták által felerősített mártírkultusz. Eszerint azok, akik az Isten útján lelik halálukat, mártírokként halnak meg, aki pedig mártírként hal meg, automatikusan a Paradicsomba jut. Ugyanakkor
az öngyilkos merényletek és a modern politikai célokra felhasznált vallási őrület semmilyen módon nem igazolható vallásilag, így a Rushdie-t ért támadás sem.
Borítókép: A sátáni versek egy példányát elégetik az angliai Bradfordban, 1989. január 14-én | ASADOUR GUZELIAN / GUZELIAN LTD
