Mi történt eddig?
- Az indiai születésű brit-amerikai írót, Salman Rushdie-t helyi idő szerint péntek délelőtt egy irodalmi rendezvényen egy Hadi Matar nevű férfi megtámadta a színpadon.
- Az író életveszélyesen megsérült, az első hírek szerint 10-15 késszúrás érte, a fél szemére megvakulhat, de sérült a karja és a mája is. A kórházba kerülését követően lélegeztetőgépre került, amelyről a hétvégén már levették, a fia pedig arról írt a Twitteren, hogy apja pár szót már tudott mondani és kritikus állapota ellenére a humorát sem veszítette el.
- Merénylőjét gyilkossági kísérlettel vádolják, a férfi egyelőre ártatlannak vallotta magát, az indítékról egyelőre nincs nyilvános információ. Ugyanakkor a Mehrnews iráni hírügynökség nagyjából egy órával a merénylet előtt közzétett egy cikket, amely a Rushdie megölésére felszólító fatva történetét taglalta.
- A fatva egy 1989-ben Iránban kiadott vallási rendelet: Rushdie 1988-ban megjelent A sátáni versek című regénye annak idején felháborodást váltott ki egyes muszlim körében; voltak, akik a benne foglaltakat istenkáromlásnak tartották, és néhány országban be is tiltották a könyvet. A halálos fenyegetés miatt az író tíz évig bujkálni kényszerült, erről az időszakról szól Joseph Anton című könyve. 1991-ben A sátáni versek japán fordítóját halálra késelték, néhány hónappal később pedig olasz fordítóját és norvég kiadóját is megtámadták – de mindketten túlélték.
- Rushdie életét az elmúlt években már nem árnyékolta be a fenyegetés, a veszély – erről tanúskodik az a német Stern magazinnak adott interjúja, amelynek közlését a támadás miatt előrehozták. Ebben arról beszélt, hogy már viszonylag normálisan éli az életét, az interjúra sem kísérte testőr, az újságírónak is az volt a benyomása, mintha a fenyegetettség már teljesen a múlté lenne. Igaz, a Deadline cikke szerint az interjúban Rushdie komoly dolognak nevezte a fatvát, és nagy szerencsének, hogy annak idején nem volt internet (a vallási rendeletet például anno faxszal küldték a mecsetekbe). „De az már rég volt” – tette hozzá az író.
A Rushdie elleni merénylet egy nyilvános tett volt – üzenete túllépett a személyes bosszún, és az egész irodalmi közegnek üzent. Ahogy az volt annak idején Anna Politkovszkaja meggyilkolása is, amelynek körülményei – hivatalosan – 16 évvel az elkövetés után is tisztázatlanok. Magyarán: a mai napig nem tudni, hogy ki vagy kik ölték meg a saját lakása előtt a kormánykritikus orosz újságírót. Rushdie támadójáról ugyanakkor lehet tudni: egy Hadi Matar nevű férfi, aki közel tíz évvel azután született, hogy Irán vallási vezetője, Khomeini ajatollah kiadta a fatvát, és vérdíjat tűztek ki az író fejére. Miután Hadi Matar még nem tett vallomást, ezért teljes magabiztossággal nem lehet kijelenteni, hogy tényleg a fatva miatt támadt-e az íróra, de nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy a kettőt összekösse az ember. Különösen paradox, hogy a merényletkísérletre egy szólásszabadságról szóló pódiumbeszélgetésen került sor.
Hadi Matar támadása ugyanakkor könnyen visszafelé sülhet el. Rushdie élete természetesen mindenképp megváltozik: még mindig kritikus az állapota, és a fia közleménye szerint olyan sérüléseket szerzett, amelyek ki fognak hatni az egész életére. Salman Rushdie-t, a magánembert borzasztó trauma érte, felépülése várhatóan hosszú lesz és fájdalmas. De a kicsinél is kisebb az esélye annak, hogy a támadás Salman Rushdie-t, az írót bármennyire is megfélemlítené vagy öncenzúrára kényszerítené. A nemzetközi íróvilág – Ian McEwantól Kazuo Ishigurón át Neil Gaimanig – egy emberként biztosította támogatásáról a megtámadott írót. Ők is tudják, hogy
a Rushdie elleni merénylet mindannyiuk ellen szól
– Hadi Matar ugyanis nemcsak egy bizonyos embert támadt meg, hanem tettével a szólás-, a kreatív és az írói szabadság ellen is hadat üzent.
Miután a Quichotte című regénye megjelent, Rushdie interjút adott a Könyves Magazinnak. A beszélgetés egy adott pontján a történelemről beszélt, szavai viszont most – saját, személyes tragédiáját követően – dermesztően aktuálisnak hatnak:
„Amikor történelemszakos hallgató voltam az egyetemen, az egyik dolog, amit megtanultam, hogy a történelem folyamán sokszor történnek nagyon váratlan dolgok. A történelem nem egy meghatározott sínen megy, sokszor hirtelen változások jönnek, és amit pedig várnánk, gyakran végül nem történik meg. Néha valami még rosszabb történik, néha pedig valami jobb, szóval nagyon nehéz megjósolni, hogy mi lesz. Ebből azt szűrtem le, hogy csak azért, mert éppen egy rossz időszakot élünk át, az nem jelenti azt, hogy a dolgok csak rosszabbak és rosszabbak lehetnek. Ez nem következik ebből. A történelem azt tanítja nekünk, hogy ha változás jön, akkor az nagyon gyorsan, és sokszor nagyon radikálisan jön.”
Rushdie ugyanebben az interjúban azt is mondta, hogy szerinte olyan korban élünk, amikor az igazság témája nagyon problémássá vált, mert az igaz fogalma nap mint nap támadás alatt áll: „Paradox módon közben a fikció jó eszköz lett arra, hogy felébresszük az emberek igazságérzetét. Amikor tetszik egy regény, az olvasás öröme részben abból fakad, hogy észreveszed benne a világot, amiben te is élsz, és azt tudod mondani, igen, a világ pont ilyen.”
Salman Rushdie-nak jövő februárban jelenik meg angolul új regénye, a Victory City, amely a mágikus realizmus eszközeivel mutatja be egy város, egy nő, egy istenség történetét. Ebben a pillanatban nagyjából megjósolhatatlan, hogyan és mikor tudja folytatni a munkát, de az elég nagy magabiztossággal kijelenthető, ha felépül, akkor
sem a mostani, sem semmiféle egyéb támadás nem fogja visszavetni vagy megfélemlíteni Salman Rushdie-t.
Egy interjúban amúgy egyszer elmesélte, hogy 1989-ben, közvetlenül a fatva kiadása után egy darabig nem tudott a munkára koncentrálni, de nem akart kisiklott művész lenni. Ha valaki időrendben nézné át a könyveit (egy olyan ember, aki semmit sem tud az életéről), akkor szerinte nem tűnne fel neki, hogy az íróval történt valami rettenetes 1989-ben. Szerinte folyamatosságot látna, és nem tűnne fel neki, hogy történt egy nagy törés. „És erre büszke vagyok – arra, hogy művészként továbbra is önmagam lehettem” – mondta akkor. A cél valószínűleg most sem kevesebb.
