Harper Lee, a Ne bántsátok a feketerigót! című Pulitzer-díjas regény szerzője életében csak két könyvet publikált. Az egyik az előbb említett, 1960-ban megjelent klasszikus, amiből 1962-ben tárgyalótermi dráma is készült, a másik pedig a Menj, állíts őrt!, amit 2015-ben máig vitatott körülmények között adtak ki: az akkor 89 éves szerző ugyanis már súlyosan beteg volt, ezért kérdéses, hogy az írónak mennyi beleszólása volt a kiadásba.
Amikor 1960 nyarán megjelent a Ne bántsátok a feketerigót! című regény, úgy tűnt, mintha a szerző és zseniális műve a semmiből bukkant volna fel. Egy tökéletesen megalkotott regény volt egy ismeretlen déli írótól, ami egyszerre volt aktuális és örökérvényű. A korai írások azonban azt bizonyítják, hogy Lee előtte éveken át folyamatosan írt és kísérletezett. Amikor New York-i lakását kiürítették, az írónő levelei és fizetési csekkjei között megtalálták a jegyzetfüzeteit: nyolc novellát és nyolc esszét. A novellákat a Ne bántsátok a feketerigót! előtt írta, az esszék pedig 1961 és 2006 között születtek.
A hátrahagyott írások egy posztumusz kötetben jelennek meg az Egyesült Államokban októberben 21-én Harper Lee életrajzírója, Casey Cep előszavával The Land of Sweet Forever címmel.
Az írások választ adhatnak arra, hogy milyen előzményei voltak Lee irodalmi sikerének, és hogyan lett a dél-alabamai kislányból bestselleríró,
írja The Guardian.
Lee már régóta kísérletezett
Lee Dél-Alabamában nőtt fel, és tizenöt évvel fiatalabb volt legidősebb testvérénél. Ő volt az, aki – testvéreivel ellentétben – nem valósította meg szülei álmait, fél évvel a jogi diploma megszerzése előtt otthagyta az Alabamai Egyetemet. Soha nem tanult hivatalosan kreatív írást, egyetemi újságokba írt cikkeket és filmkritikákat.
A cikk említést tesz arról is, hogy Truman Capote amerikai író Lee szomszédja volt. Capote később úgy fogalmazott, hogy már évekkel korábban tudtak olvasni, mint társaik, és
úgy játszottak a nyelvvel, ahogy mások a babákkal és a labdákkal.
Meséket és verseket írtak együtt.
Lee családi tragédiák – anyja és bátyja hat hét különbséggel hunytak el – hatására kezdte megörökíteni gyerekkorát. Gyakran tért haza New Yorkból, hogy segítsen apja gondozásában, és elkezdett olyan történeteket írni, amelyekben megpróbálta összeegyeztetni új életét gyermekkori otthonával.
A posztumusz kötet első három novelláját (The Water Tank, The Binoculars és The Pinking Shears) Lee 30 éves kora előtt írta. Ezek a történetek a társadalmi szokásokról és az apró szabályszegésekről, iskolai klikkekről szólnak. Ezzel szemben a következő három novella (A Roomful of Kibble, The Viewers, The Viewed és This Is Show Business?) már New Yorkban játszódik, felnőtt narrátorokkal. Az életrajzíró szerint az utóbbi három írás azt mutatja, hogy Lee ekkor már különböző narrációs hangokkal kísérletezett. A The Pinking Shears című novella azért különösen izgalmas, mert megjelenik benne gyerekként a Ne bántsátok a feketerigót! későbbi szereplője, Jean Louie, aki egy harmadik osztályos bajkeverő, és kihagyja az „s” betűt a nevéből.
Három vázlatot készített
„Inkább átíró vagyok, mint író” – mondta Lee egyszer, és elmagyarázta, hogy általában legalább három vázlatot készített minden írásához. Ez a munka nemcsak a kéziratokon látható, hanem a korai történetek és a megjelent regényei összehasonlításában is.
A The Binoculars például rövidített és átdolgozott formában szerepel a Ne bántsátok a feketerigót! második fejezetében,
amikor Scout első osztályos tanára frusztrálódik, mert a kislány tud olvasni. Hasonlóképpen, a The Land of Sweet Forever a Menj, állíts őrt! hetedik fejezetének egyik kulcsjelenete lett, ebben Scout New Yorkból hazatér Maycombba.
Irodalmi ügynöksége nyilvántartásai alapján tudható, hogy Lee hét évet töltött ezeknek a novelláknak az írásával és átdolgozásával. Miután ügynöke felfigyelt rájuk és bátorította, hogy próbálkozzon meg hosszabb művel, további három évet töltött azzal, hogy ezeket a novellákat fejezetekké, a fejezeteket pedig regényekké alakította.
Mindez még tovább tartott volna, ha Lee nem kap egy rendkívüli ajándékot: New York-i barátai, Michael és Joy Brown lehetővé tették, hogy egy évig csak az írásnak szentelje magát: minden hónapban 100 dolláros csekket írtak neki, ami ötszöröse volt a lakbérének.
Nyitókép: Wikipedia, fotó: Truman Capote
