Markovics Botond nyolcéves kora óta ír, és el sem tudja képzelni az életét anélkül, hogy történeteket talál ki. A Felfalt kozmosz című regényében az emberiségnek egy kozmikus léptékű összeomlásra kell megoldást találnia, miközben a Földön a technológiai fejlődés lehetővé teszi, hogy az óriásállamokat irányító diktátorok legyőzzék az öregedést és a halált.
Utóbbi téma Markovicsot az Eldobható testek című, Zsoldos Péter-díjas regényében is foglalkoztatta, amiben az emberek a tudatfeltöltés megvalósulásával ruhaként cserélgetik a testüket. Az Eldobható testek ősz óta angolul is elérhető az Amazonon, de nem ez az egyetlen nagy váltás a szerző életében, akit a közelmúltig Brandon Hackett írói álnéven publikált. A interjúban olvashatsz még arról, hogy:
- miért volt „kötelezően ajánlott” magyar szerzőként angol álnevet választania;
- hol tartott húsz éve a magyar sci-fi, és mik egy induló zsánerszerző lehetőségei most;
- milyen volt 2017-ben az idegen újhajónak is tartott Oumuamuáról olvasnia;
- hol van az emberi létezés határa, ha Elon Musk cégénél már chipet ültetnek az agyba;
- lehet-e a technológia az új evolúciós lépcsőfok motorja;
- melyik regényében élne, ha választania kellene.
Szivar alakú, hosszúkás szikla érkezett 2017 októberében a csillagközi térből a Naprendszerbe. Ez volt az Oumuamua, amit egyesek idegen űrhajónak, mások egy nagyobb égitest maradványának tartottak. Milyen volt science fiction szerzőként a róla szóló híreket olvasni?
Izgalmas. Szerintem benne van a levegőben, hogy a következő két évtizedben találni fogunk valami megdöbbentőt. A legújabb távcsövek egyre több olyan felfedezést tesznek, amit nem igazán tudunk megmagyarázni. Így akár még az is elképzelhető, hogy az élet, vagy valamilyen szintű idegen civilizáció nyomaira bukkanunk.
Az a reveláció pedig, hogy esetleg nem vagyunk egyedül, olyan lehet majd az emberiségnek, mint egy pofon.
Az Oumuamua előtt pár évvel jelent meg a Xeno című könyvem, ami egyébként pont úgy kezdődik, hogy jön egy hosszúkás, sziklaszerű tárgy, és kiderül róla, hogy egy nagyon fejlett civilizáció járműve. Fura volt, hogy nem sokkal később valami ennyire hasonló történik a valóságban.
A regényeidből egyértelmű, mennyire utánajársz a tudományos háttérnek, de honnan indulnak ezek a történetek?
Egy-egy regény általában több különböző ötletből áll össze, és több év is eltelhet, mire ezekből a kezdeményekből kialakul egy történet. Például Az időutazás napja esetében nagyon felbosszantott egy időutazós film, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogyan működne, ha tényleg létezne időutazás, és azt akartam bemutatni, miért lenne ebből totális káosz. A Xenónál idegen civilizációkról akartam írni, aztán jött a migrációs válság, ami erőteljesen befolyásolta a könyv hangulatát. Feldühített többek közt az empátia teljes hiánya, gondolok itt például sok ember reakciójára az internetes fórumokon. A legújabb regényem, a Felfalt kozmosz alapötlete pedig már tízéves, és folyamatosan kísérleteztem vele,
hogyan tudom elmesélni a benne szereplő, másfajta fizikájú univerzum működését.
Az újabb és újabb kutatási eredmények miatt a science fiction más zsánereknél jobban ki van szolgáltatva az avulásnak. Te hogyan kezeled ennek a belső feszültségét?
Ennek főleg a közeljövőben játszódó, Black Mirror-jellegű történetek vannak kitéve. Van is olyan írásom, amelynek már túlhaladtuk a dátumát, de manapság inkább időben távolabbra helyezem a regényeimet, ami arra is lehetőséget ad, hogy ne kösse annyira a kezem a jelenlegi technológia: például hogy mi van az MI-kkel vagy merre tart az űrkutatás, a genetika. Persze így is muszáj ezeket végiggondolni, hogy megfeleljenek a történet belső logikájának, amit épp el akarok mondani.
A Felfalt kozmoszban többek közt a klímaválságot gondoltam tovább úgy, hogy azt a fenyegetést, ami felé éppen tartunk, néhány évszázad múlva már megoldottuk, az emberiség egy zöldebb, tisztább jövőben él, de ennek meglett a komoly társadalmi következménye is, gondolok itt a regénybeli újfajta diktatúrák térnyerésére.
A Felfalt kozmoszt nagyjából párhuzamosan olvastam Knausgård Hajnalcsillagával, és mindkettőben hangsúlyos egy baljós égi jelenség. Pár éve nagyot ment a Ne nézz fel! című film, korábban pedig a Melankólia dolgozott ezzel a motívummal. Szerinted apokaliptikus korban élünk?
Szeretném azt hinni, hogy nem, de közben tudat alatt tartok tőle, hogy mégis. Számos olyan világpolitikai, társadalmi, gazdasági, környezeti folyamat zajlik most a világban, ami valószínűleg sokunkat szorongással tölt el, viszont én mindezek ellenére alapvetően optimista vagyok. A technológiai fejlődés szerintem a legtöbb dologra választ ad majd, igaz, áldozatai mindenképpen lesznek. A fő probléma ugyanis nem a technológiával, hanem az azt birtokló emberekkel van.
Például nyomát sem látom annak, hogy a hatalmi elit felelős döntéseket hozna az apokaliptikus jövő elkerülése érdekében.
Ez a Felfalt kozmosz egyik nagy témája is, amiben például azt pedzegeted, hogy a szabad akarat megléte vagy hiánya hogyan hat arra, hogy felelősséget vállalunk-e azért, ami körülöttünk történik.
Ha valaki korábban megkérdezte volna, mit gondolok a szabad akaratról, azt mondtam volna, hogy persze, hogy van, hiszen én döntök a saját sorsomról. Aztán ez meglepően sokat formálódott a regény írása közben, és ma már fel tudok tenni magamnak olyan kérdéseket, ami kikezdi ezt a magabiztosságot. Mert vajon nem genetikai kód által meghatározott, biokémiai reakciókkal teli lények vagyunk? Mitől függ, hogy egyes szituációkban miként döntünk, például akár, hogy a kávét vagy a teát szeretjük? Ezzel nem azt mondom, hogy nem hiszek a saját szabad akaratomban, viszont már az is, hogy ebben az esetben hitről beszélünk, azt jelenti, hogy valójában nem tudjuk bizonyítani sem a létezését, sem az ellenkezőjét. És ha ehhez a dilemmához hozzávesszük a felelősségvállalás kérdését, ez azt jelentené, hogy szabad akarat nélkül igazából mindegy, hogy mit teszünk, ami viszont nagyon nyugtalanítóan hangzik.
Ez egy kicsit algoritmikus gondolkodás.
Abszolút az. A regényben is eljátszottam vele, hogy mi történik, ha egyéni, társadalmi és univerzum szinten is determinált törvényszerűségek szerint mozog minden. A történetben szereplő másik univerzumban ugyanis ez a determinisztikusság konkrét formát ölt, és kegyetlenül megtorolja az ellenkezést. Ez izgalmas lehetőséget teremtett, hogy körüljárjam a szabad akarat kérdését a szereplőkön keresztül.
A regényben kétféle önkényuralmi rendszerről is olvashatunk. Szerinted kiépíthető az örök diktatúra, vagy az emberi tényező miatt az ilyen rendszerekbe szükségszerűen be van építve a saját bukásuk?
Ijesztő, mit okozhat, ha hosszú távon bebetonozódnak hatalmi rendszerek, számos példát látunk erre nagyban és kicsiben is a világban és Magyarországon is. Szerintem sehol sem tesz jót, ha túl sokáig maradnak hatalmon ugyanazok az emberek. Ráadásul a technológiai óriásvállalatok burkoltan vagy nyíltan bele tudnak avatkozni akár egyes országok belpolitikájába is. Vagy itt van Elon Musk Starlink műholdas internetrendszere, amelyről Musk egy személyben eldöntheti, hogy például a háborús agresszió alatt álló Ukrajna használja, ne használja, vagy mire használja.
Ami szerintem érdekes még, hogy a halál előbb vagy utóbb a diktátorokat is utoléri, ennyi reménye lehet az elnyomottaknak, azonban a technológia lassan azt feszegeti, hogyan lehet meghosszabbítani az életet, vagy akár legyőzni a halált. Aminek lehet egy olyan következménye, hogy a diktátorok idővel majd nem tűnnek el, hanem ki tudnak építeni látszólag megdönthetetlen hatalmi rendszereket.
Persze, nyilván minden rendszert meg lehet dönteni, csak baromi nehéz.
És ha egy ilyen hatalom biztosítani tudja a társadalom viszonylagos kényelmét, akkor már egyáltalán nem is biztos, hogy az elnyomottak véget akarnak vetni neki.
Ez nagyon rémisztő jövőkép.
Ha már technológia fejlődés, nemrég jelentették be, hogy a Musk-féle Neuralinknél beültették az első chipet egy ember agyába. Nálad visszatérő téma a poszthumán élet, de szerinted hol vannak az emberi létezés határai?
Erről nagyjából azt gondolom, amit az Eldobható testekben is írtam. Számomra az „én” az a tudatom, a test pedig a hordozója, mint egy hardver, amire azért próbálok vigyázni, hogy minél tovább működjön.
Ha valaha is lehetővé válik a science fictionben már évtizedek óta jelenlévő tudatfeltöltés, onnantól fogva akármilyen testbe beültethetők leszünk. Az Eldobható testekben használom is azt a hasonlatot, hogy úgy cserélgetik az emberek a testüket, mint a ruhákat. Ma rengeteget számít, hogyan nézünk ki, ha valaki tetszik nekünk, szimpatikus, azzal teljesen máshogy viselkedünk, mint azzal, aki valamiért nem az. Ez elég csalóka, mert a külsőségek alapján valójában nem igazán lehet megítélni, hogy a másik milyen személyiség. Ha viszont váltogathatnánk a testünket, mindez eltűnne, és maradna csak a belső, a személyiség. Bár, abban is biztos vagyok, hogy egy ilyen technológiai lehetőség sokakat elborzasztana.
A technológia lehet a következő evolúciós lépcsőfok motorja?
Biztos vagyok benne, hogy az lesz. Inkább az a kérdés, hogyan reagál rá a társadalom, ezzel sokat foglalkoztam az Eldobható testekben is. A regényben ez hatalmas káoszt és sokkot okoz, részben mert a jogi keretei sincsenek szabályozva.
Jelenleg a törvényalkotás csak kullog a technológiai újítások után,
és rácsodálkozik, hogy nahát, szinte tökéletes deep fake videókat lehet létrehozni, miközben már egy sima online meeting alatt is meg lehet hamisítani egy adott személyt, és más arcot adni neki.
A neuralinkes chipbeültetés egyébként még csak nem is a kezdet, hiszen az orvostudomány évtizedek óta végez például szervátültetéseket, és ma már mindezt természetesnek vesszük. Az újabb mesterséges beültetéseket, eszközöket is idővel megszokja majd a jövő emberisége, ahogy minden drasztikus változást is az évezredek folyamán.
Az Eldobható testeket olvasva azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet evolúciós zsákutca a halál kiiktatása. A fejlődéshez változás kell, egy ember gondolkodásának pedig vannak természetes keretei, határai, még a zsenik esetében is. Ha nincs halál, és ugyanazok a tudatok léteznek tovább, egy idő után hogyan jönnek létre új gondolatok, felfedezések?
Ez abszolút valós probléma. Ahogy az orvostudomány fejlődésével feltehetően tovább nő majd az átlagéletkor, mondjuk 150 év lesz vagy még több, valószínűleg kitolódik vagy lecsökken a gyerekvállalási hajlandóság is. Ebben az esetben a generációk közötti szakadék is sokkal nagyobbra nő, pedig már most sem kicsi. És igen, ha valóban ebbe az irányba haladunk tovább, akkor nagyon fontos kérdés lesz, hogy
meg tud-e újulni a civilizáció, vagy lelassul, megmerevedik és lassan elveszíti a motivációit a továbbfejlődésre.
A Felfalt kozmosz egyik nagy témája a szabadság, a tánc válik benne az önkiteljesedés, az önazonosság szimbólumává. Ezt a motívumot megragadva át is térnék az írói pályádra: nyolcéves korod óta írsz, neked mi a hajtóerőd, ami ennyi éven át kitart?
Nem hiszem, hogy tudnék nem írni. Egyszerűen így vagyok összerakva, muszáj történeteket kitalálnom és elmesélnem ezeket. Ez egy nagyon erős belső kényszer, a személyiségem alapvető része. Amikor befejezek egy regényt, már kattan is át az agyam és gondolkodom a következőn. És itt visszacsatolnék a szabad akarathoz, mert vajon honnan ered ez a rengeteg mindent felülíró belső kényszer? Vajon lehettem volna olyan ember is, aki nem akar könyveket írni?
Emlékszel az első leírt történetedre?
Egyke voltam, sokat játszottam egyedül, és mindig kitaláltam magamnak valami sztorit a játékaim köré. Amikor aztán gyerekfejjel, nyolcévesen láttam a Háry János-rajzfilmet, írtam hozzá egy fanfictiont, ez volt az első próbálkozásom. Ezt követte néhány ufós történet, vagy A Jedi visszatér folytatása, amiben három oldalban felépítettem és leromboltam egy új Halálcsillagot. Sokáig képregényeket is készítettem, de aztán rájöttem, hogy nem tudok olyan jól rajzolni, úgyhogy maradt az írás.
Brandon Hackett, azaz Markovics Botond tíz éve megjósolta, milyen kihívás elé állítja majd a szerzőket (és az olvasókat) a technológiai fejlődés. Olvasd el a novellát!
Téged már jól oldalba kapott az ufóláz begyűrűzése is. Ez hatott arra, hogy science fictiont írsz?
Engem inkább a Csillagok háborúja kapott el, amit hatévesen láttam moziban, és teljesen elvarázsoltak az űrhajók, más bolygók, idegen lények. Az ufók abban a formában sosem érdekeltek különösképpen. Végigolvastam a városi könyvtár science fiction részlegét, majd jött A Dűne 13 évesen, ami nagyon nagy hatással volt rám. Ráadásul, a könyv olvasása előtt két-három évvel láttam a Lynch-féle filmadaptációt is. A helyi vidéki mozi tulajdonosai szereztek egy projektort, és illegálisan játszottak Magyarországon be nem mutatott filmeket is. Tizenéves fejjel moziban látni a Lynch-féle Dűnét hatalmas élmény volt.
Amik később nagy hatással voltak rám és a science fiction írói pályára tereltek, az a Végjáték Orson Scott Cardtól, valamint Dan Simmons Hyperionja. Utóbbi azért is fontos, mert amikor elkezdtem publikálni, inkább space fantasy jellegű kalandregényeket írtam, de amikor elolvastam a Hyperiont, félreraktam a regényt, amin éppen dolgoztam, és eldöntöttem, hogy
jó, akkor én innentől másfajta könyveket szeretnék írni.
És honnan jött a Brandon Hackett írói álnév?
Magát az álnevet a jövőbeli regényeimhez gyűjtött névjegyzékemből választottam, kb. hangzás alapján. Részben muszájból, részben pedig én is akartam. A rendszerváltás után mindenki angolszász szerzőktől akart könyvet venni, és 2000 környékén, amikor először megjelentem, a science fiction/fantasy zsánerben az angol álnév még mindig kötelezően ajánlott volt. Nem is nagyon adtak ki magyar névvel science fiction szerzőt.
Másfelől akkortájt nem akartam a munkahelyi dolgokkal keverni. A civil nevem nem túl gyakori, tartottam tőle, hogy feltűnik valakinek és kiderül. Ezt ma már hülyeségnek tartom.
Mi történt, amikor végül kiderült?
Természetesen semmi. Eleinte csak egy-két kolléga jött rá, akik olvastak science fictiont, aztán egyre többen fedezték fel. Egy reggel például leadtak velem egy interjút valamelyik országos rádióban, így jól „lebuktam”.
Idővel aztán elkezdett zavarni az álnév, és többször lett volna rá lehetőségem, hogy elhagyjam, de még nem voltam hozzá elég bátor. Jó alkalom lett volna például, amikor az Agave Kiadóhoz kerültem, de akkor úgy voltam vele, hogy most már felesleges változtatni. És sok éven át sajnos kimutathatóan jobb fogyásokat jelentett az angol álnév, még akkor is, ha az olvasók tudták, hogy az író magyar.
Teljesen abszurd, de tényleg létezett az a vásárlói, olvasói mentalitás, hogy ha magyar, akkor az biztos rosszabb.
Aztán egyre több olyan helyzettel szembesültem, ahol viszont már kényelmetlenné vált az álnév, és amikor a Felfalt kozmoszt elkezdtem írni 2020 környékén, eldöntöttem, hogy ez a regényem a saját nevemen jelenik meg. Ráadásul amikor ezt felvetettem a kiadóban, kiderült, hogy ők is ezen gondolkodtak, hogy érdemes lenne váltani. Szerencsére, az olvasók nagyon pozitívan fogadták, és utólag kicsit bánom is, hogy nem korábban történt meg ez a váltás.
Húszéves idén az Agave kiadó, most vezetőjével, Velkei Zoltánnal beszélgettünk a kezdetekről, trenddiktáló borítókról és trendkövető élfestésről, kudarcokról és dacról, Veres Attila sikeréről és Zsoldos-díjakról, valamint az új Magnóliáról. Interjú.
Húsz éve egyébként milyen volt magyar science fiction szerzőnek lenni?
Amikor elkezdtem publikálni, a science fiction kiadás mélyponton volt. A rendszerváltás után minden sarkon nyílt egy könyvkiadó, ami lehet hogy két hónap múlva bezárt, de addig minősíthetetlenül borzalmas fordításokat adtak ki nagy mennyiségben. Sok olvasót ez a rengeteg vacak könyv ijeszthetett el a zsánertől. Úgyhogy amikor az első írásaim megjelentek, például a mai, javarészt science fictionre szakosodott kiadók többsége nem is létezett. Fura világ volt.
Most sokkal izgalmasabb a helyzet, mert a magyar könyvpiac megpróbálta pótolni a fontos elmaradásokat, és felzárkózni oda, ahol a science fiction tart. Manapság már a külföldi megjelenéssel egy időben, vagy röviddel azok után olvasható magyarul is a legtöbb, népszerű fantasztikus regény.
Viszont ez azzal is jár, hogy magyar íróként is sokkal nehezebb érvényesülni.
Egy magyar science fiction vagy fantasy szerző könyve olyan címek mellé kerül, amik Hugo-, Nebula-, vagy World Fantasy díjat nyertek, filmet, sorozatot forgattak belőlük.
És ebben a versenyben kell helytállni, és meggyőzni az olvasót, hogy a te könyved is érdekes lehet. Nekem annyi előnyöm van, hogy jó pár éve a pályán vagyok, és rengeteg olvasóm van, akik azonnal megveszik az új könyvemet. Viszont elsőkönyves szerzőként nagyon nehéz ilyen körülmények közt érvényesülni.
Az Eldobható testek októbertől angolul is kapható az Amazonon, arról jött már visszajelzés?
Mostanra viszonylag látható számú olvasó megvásárolta az angol e-könyvet, de ez még mindig csak a töredékét jelenti például a fordítási költségnek. Az óriási versenyhátrányt jelent, hogy az olvasható szöveghez profi fordítás kell, ami pedig igen nagy anyagi befektetés. Ezt az én esetemben egy nagylelkű támogató biztosította, aki megkeresett, hogy próbáljuk meg elérhetővé tenni a könyvet angolul. De ez csak az első lépés, mert nagyon sok könyv kerül fel az Amazonra, innen egy folyamatos, lassú építkezésre van szükség. Ezzel párhuzamosan az Agavéval is próbáljuk más országokba, más nyelveken eladni a könyvet, meglátjuk, mi lesz belőle. Azt hiszem, eleinte ez leginkább szerencse kérdése.
Pedig egyszer már majdnem megjelentél Amerikában.
Velkei Zoltán, az Agave vezetője kivitte Az időutazás napja fordítását a Frankfurti Könyvvásárra még 2015-ben, és a kezébe nyomta irodalmi ügynököknek. A legtöbbjüket nem is érdekelte, viszont az egyikük a repülőn elolvasta, és ahogy hazaért New Yorkba, telefonált is, hogy őket érdekelné és lennének az ügynökeink. Volt egy csomó Skype-beszélgetésünk, nagyon izgalmas időszak volt, aztán végül sajnos innen mégsem tudtunk továbblépni. De hátha most.
Több mint tíz regényed jelent meg, ami elég sok. Hogyan tudsz főállás mellett ennyit írni?
Szerintem segít, hogy gazdasági végzettségem van, és számokkal dolgozom. Az ismerőseimtől hallom, hogy ellenkező esetben mennyire nehéz szöveg jellegű munka mellett aztán saját könyvet írni.
Az íráshoz nagyon sok fanatizmus és lemondás is kell, hiszen folyamatosan azzal küzdök, hogy mennék inkább olvasni vagy megnézni egy filmet, de közben vár a kéziratom. Mondanám, hogy gyorsan írok, de ez sem igaz.
Viszonylag gyorsan írok rossz szöveget, amit aztán rettentő sokszor kell újraírni.
Ha elkezdek írni egy jelenetet, lehet, hogy a közepén inkább átváltok pár fejezettel későbbre, tehát nem is feltétlenül lineárisan haladok. Ha elakadok, otthagyom és megyek tovább más fejezethez, ami éppen jobban érdekel. Vannak napi, heti, havi célkitűzéseim, amiket ha nem is érek el, de legalább megközelítem őket, akkor már elégedett vagyok.
Ha választanod kellene, melyik regényed világába lépnél be úgy, hogy aztán ott is kell maradnod örökre?
Talán a Xenót vagy az Eldobható testeket választanám. Az Eldobható testeket a technológiáért, mert érdekel, milyen lenne egy olyan világ, ahol mindenki testeket nyomtat magának. A Xenót pedig az idegenek miatt, mert abban több idegen civilizációval kerül kapcsolatba az emberiség, és izgalmasnak találom, hogyan gondolkodhatnak más értelmes fajok, ezek megismerése újfajta lehetőségeket nyitna személyesen nekem és a világ számára is. Viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz tíz, száz vagy ezer év múlva az emberiséggel, és mivel a Felfalt kozmosz merészkedik a legtávolabbra az időben és térben, szívesen indulnék felfedezőútra a Galaxis közepe felé vagy a regénybeli Szupraverzumba. Túl nagy az univerzum ahhoz, hogy örökre itt ragadjunk.
