Az írószoftverek nevei H-val kezdődnek. A Hemingway volt az első, ő a projektvezető kedvenc írója után kapta a nevét, és a programozók ezt követően a legtöbb, történetalkotásra specializált algoritmust egy „H” betűs író nyomán nevezték el.
Így lett a „H” betű az irodalom gyilkosa.
Amikor az első írószoftver működésbe lépett, becslések szerint több mint háromszázmillió, ember alkotta könyv létezett a világon. A mesterséges regények száma néhány évtizeddel később ennek sokszorosára nőtt, az írószoftverek ugyanis percenként gyártottak újabb és újabb könyveket, és ezek az átlagolvasók számára már semmiben sem különböztek az emberek által alkotott művektől. Az humán írók lassan háttérbe szorultak, nem tudtak versenyezni az írószoftverek naprakészségével és gyakorta személyre szabott történeteivel.
Az olvasók úgy kaptak rá a szoftverregényekre, mint gyerekek a csokoládéra.
Az író már öreg volt, és immár tíz éve, hogy nem írt semmit. Johannes Klebe-nek hívták, és a génkezeléseknek köszönhetően százötven éves kora ellenére semmi sem volt öreg rajta, csak a szeme, mert a szeme párja szomorú volt, és megtört.
Johannes gyűlölte az írószoftvereket. Eleinte azért még írt, mert az írás volt az élete, és újra akarta élni az írószoftverek előtti idők sikereit. Nap mint nap elszántsággal telve kelt fel, és szégyenérzettől meggyötörve feküdt le, miután rájött, nem elég jó, amit aznap alkotott.
Jobbat akart írni, mint az átkozott írószoftverek. Olyat, ami újra érdekelni fogja az olvasókat. Csakhogy amíg ő megírt egy regényt, egy írószoftver kiokádott magából tízezret.
Egy idő után feladta. Egyre fáradtabbnak érezte magát, és a teste hiába volt fiatalos, ha belül a lelke egy magányos öregemberé volt.
Az intelligens macskát is a magány miatt vásárolta.
A felesége három éve hagyta el, hetven év együttélés után, nem sokkal azt követően, hogy a negyedik gyermekük, Anton is elköltözött otthonról.
A genetikailag értelmessé tett i-macskákat alig egy éve kezdték el árusítani. Újfajta társként, divatos házi kedvencként reklámozták őket, tartásukat olyan értelmiségieknek ajánlották, akik szeretik a cinizmust, így miután Johannes heteken át böngészte a katalógust, megrendelte a Bebhionn nevű példányt.
Az első meglepetés akkor érte, amikor a Donelly-tenyészetből származó, narancsvörös szőrű nőstény megérkezett, az i-macska ugyanis a genetikai módosítások következtében kétszer akkorára nőtt, mint egy átlagos kandúr. Johannes felélesztette a sztázisból, de hiába beszélt hozzá, az i-macska nem felelt. Először ijedtnek tűnt, aztán óvatos léptekkel körbejárta lakást. Mindent megszaglászott, felderítette a legapróbb zugokat is, de közben mindvégig kerülte az írót. Végül bevackolta magát Johannes kedvenc fotelébe.
Három nap elteltével az író kezdett dühös lenni, mert az i-macska a hangzatos reklámokkal ellentétben egyáltalán nem szórakoztatta. Miközben kávét kortyolgatott tengerparti lakása szélvédett erkélyén, a fotelben heverő Bebhionnt figyelte, és azon gondolkodott, hogy vissza kellene kérnie a pénzét.
– Érted egyáltalán, amit mondok? – A vörös szőrű i-macska füle megrezdült, de a szemét nem nyitotta ki, csak még jobban belefészkelte magát a fotelbe. – Miért pont Bebhionnak hívnak? Legyél inkább Scarlett! Na, mit szólsz, Scarlett?
– A nevem Bebhionn, és ezen nem változtathatsz – felelte ekkor az i-macska unottan. A torkába ültetett hangszintetizátor orgánuma női alt hangra emlékeztetett. – Benne van a szerződésben.
– Úgy hívlak, ahogy akarlak – mondta elégedetten Johannes. Csak sikerült szóra bírnia! – Nem érdekel a szerződés.
– Végül is, mindegy, hogyan szólítasz. Úgyis csak akkor figyelek rád, ha akarok.
– Na ne mondd! Én vagyok a gazdád, ezt ne feledd!
Bebhionn kinyújtóztatta a tagjait, és ásított egyet.
– Akkor adj enni, gazda!
Az író elmosolyodott.
Bebhionn könyvfájlokat kezdett el kérni az írótól, és Johannes csak ekkor döbbent rá, hogy az i-macskának is vannak testbe ültetett implantjai, és a világhálót is tudja használni. A szerződésben megtalálta az idevonatkozó leírást: az i-macska kontaktja passzív információáramlást tesz lehetővé, ami által tájékozódhat a világ történéseiről, de senkivel nem létesíthet kapcsolatot. A beállítás viszont saját felelősségre, tetszés szerint változtatható volt.
Bebhionn egyre többet olvasott, és ahogy egyre több regényt töltött be magának,
egyre kritikusabbá vált, főleg, miután felfedezte, hogy Johannes író.
– Nem csoda, hogy az utolsó regényed, a Mohó világ megbukott – nyávogta.
– Nem bukott meg – tiltakozott Johannes. – Csak nem kapott olyan jó kritikákat, mint a korábbiak. De az olvasók szerették.
– Túlművészieskedted. Nyoma sincs benne Az olvadó birodalom nyerseségének, sem az Éhező álmatlanok lendületességének. Viszont legalább a stílusod javult egy keveset.
– Látom, igazi műértő macska lettél.
– Műértő i-macska – pontosította Bebhionn.
Máskor az erkély kőkorlátján elnyúlva azt dorombolta:
– Miért nem írsz, Johannes?
– Öreg vagyok már az íráshoz.
– Félsz, igaz?
– Mitől félnék?
– A kudarctól. Attól, hogy többé nem tudod felvenni a versenyt az írószoftverekkel.
– Ez nem igaz.
– Valóban? Pedig éppen ugyanaz történik az írókkal, mint rengeteg régi mesterséggel. Ma már senki sem akar cipőt talpalni, gyerekeket tanítani iskolákban, vagy taxit vezetni. Ezek a szakmák kihaltak. A humán írók is kihalnak lassan.
– A humán írók sosem halnak ki.
– Mondta a tanári hivatásról Abdul Naguib, az ENSZ oktatásügyi biztosa nagyjából ötven éve. Ellenben tehetsz valamit, hogy elodázd a kihalást.
– Mi lenne az?
– Te lehetsz az utolsó író.
– Nem értem.
Bebhionn felült, és mozdulatlanná dermedve a feltámadó szélben vitorlázó, közeli sirályokat figyelte. Amint a sirályok tovaszálltak az óceán felé, újra az író felé fordult.
– Mémet kell csinálni belőled.
Igazi kuriózum lehetnél: az utolsó humán író.
És ami ritka, arra nagyobb a kereslet. Mindenki olvasni akarja majd, amit írsz. Talán régen elég híres voltál ahhoz, hogy sikerüljön. Viszont ehhez valami eredetit kell írnod. Tudsz ilyet írni?
– Fogalmam sincs.
– Akkor gondolkozz rajta.
Johannes napokig Bebhionn szavain tűnődött. Az erkélyen üldögélt, vörösbort kortyolgatott, és hogy ne fázzon a szélben, pokrócot terített magára.
Az utolsó író, ízlelgette a szavakat. Az utolsó író. Egyre jobban tetszett neki az ötlet, de vajon képes-e még valami értékeset alkotni ennek a világnak? Nem tudta. De újra írni akart.
Nem sokkal később szerződést kötött a MemeticWonggal Az utolsó író új könyve marketingkampány felépítésére. Az ő segítségükkel ki tud tűnni a szoftverregény-dömpingből, és legyőzheti az írószoftvereket.
Már csak a témát kellett megtalálnia.
A téma a legfontosabb. Az ötlet, amiről még senki sem írt, mert amiről még senki sem írt, arról az írószoftverek sem tudtak írni.
A szoftverek ugyanis nem írnak. Algoritmusaik segítségével feldolgozzák a valaha írt összes regényt, elemzik azok stílusát, a karakterábrázolást, a fordulatokat, a szöveg ritmusát, tempóját. Matematikai modelleket készítenek, korrelációszámításokat végeznek és statisztikákat generálnak az olvasói véleményekről, kritikákról. Közben pedig figyelik a világ változásait, naprakészen követik a legújabb trendeket, és mindezekből pillanatok alatt állítanak elő egy látszólag friss alkotást.
Új történetet azonban nem tudtak kitalálni. Sokan azt mondják, nem is kell, hiszen minden történetet megírtak már, és az irodalom évszázadok óta önmagát ismétli, ezeréves témákat modernizál és igazít az adott korhoz.
Johannes sosem hitt ebben, mindig azt mondogatta, hogy léteznie kell olyan történeteknek, amiket még senki nem mesélt el.
A Földön minden pillanatban milliónyi emberi dráma zajlott, csakhogy ezeket egy erkélyről nem lehetett megfigyelni. Johannes emiatt régebben sokat utazott: járt a túlnépesedett Ázsiában, amikor anyagot gyűjtött az Éhező ártatlanokhoz, járt a három részre szakadt, egykori USA-ban, elzarándokolt a II. Erzsébet-gát szakadása után vízbe fúlt Londonba.
Egyedül a Földön túlra nem merészkedett. Az űrutazástól rettegett, pedig tudta jól, hogy az újra felélénkülő űrprogramok vezetői azon dolgoztak, hogy az emberiség elhagyhassa a bolygót. Johannes szomorúan nézte a hírekben, ahogy naponta több tízezren költöznek át kisbolygók mélyére fúrt asztropoliszokba, vagy indulnak útra a terraformálás alatt álló Jupiter-holdak felé.
Írhatott volna a híres techgururól, Melvin Kadekről, az egykori MI-építő milliárdosról, a Földről történő kiköltözés, az Exodus legfőbb támogatójáról. Ő kifejezetten érdekes személyiség volt, csakhogy a Harrison és a Howard írószoftverek már az ő történetét is megírták sok kötetben és évekkel korábban.
De akkor miről érdemes írnia?
– Írj az i-macskákról! – javasolta Bebhionn, miközben a karmait festette a Johannesszel rendeltetett lakkal. Aznap éppen a tengerkék szín tetszett neki a legjobban.
– Miért írnék az i-macskákról? – kérdezte Johannes. – Nem hinném, hogy a hiúságod vagy a festett karmaid érdekelnének bárkit is.
– Ostoba vagy – felelte Bebhionn.
A hírekben nem sokkal később kezdtek el foglalkozni az i-macskák intelligenciájával.
Független szakértők vizsgálatai bebizonyították, hogy az i-macskák nemcsak hogy értelmesek, de sok esetben okosabbak egy átlagembernél. Ennek hatására több érdekvédelmi szervezet tiltakozni kezdett a tulajdonként és állatként kezelésük ellen.
A „teremtő”, Elijah Donelly professzor i-macska-telepei ellen kormányzati vizsgálat indult, néhány szökevény i-macska ezen felbátorodott, és egy Ogmios nevű társuk vezetésével az ENSZ elé tárták az egyenjogúságuk ügyét.
– Írj az i-macskákról! – mondta Bebhionn. Felszökkent a székre, és az ebédlőasztalon álló csészéjéből tejeskávét lefetyelt.
Johannes összecsapta a tenyerét.
– Igen! Ez az! Ez igazán aktuális téma! Csak kérdés, hogy elég gyorsan meg tudom-e írni?
– Akkor kellett volna elkezdened, amikor először szóltam. – Bebhionn megnyalta a száját. – De van egy hatalmas szerencséd. Egy alomban nőttem fel Ogmiosszal a Donelly rezervátumban, és össze tudlak hozni vele. Ha jól tudom, most Buenos Airesben bujkál.
– Fel tudod venni vele a kapcsolatot? – suttogta izgatottan Johannes.
– A kontaktom nem alkalmas rá.
– Akkor átprogramozom.
– Programozd! – egyezett bele Bebhionn.
Másnap jegyet váltottak a Buenos Aires-i atmoszférasikló járatra. Az utazási időt Bebhionn alvással, az író pedig olvasással töltötte.
Johannes szerette a papírkönyveket, otthonában őrizgetett is belőlük nyolcat. Időnként leemelte valamelyiket a polcról, óvatosan forgatta a törékeny lapokat, magába szívta dohos szagukat, de egyik történetet sem olvasta végig. Mondatról mondatra olvasni fárasztó és időpazarló elfoglaltság lett volna, amikor egy könyvfájlt tíz-húsz másodperc alatt töltött be magának.
Johannes összeállított egy olvasási listát, lehunyta a szemét, és kényelmes tempóban, hagyva időt az aktuális élmény ízlelgetésére, percenként három könyvet töltött be magának, kizárólag humán írók regényeiből válogatva.
Minden egyes könyvfájl egy-egy apró nóvarobbanást jelentett a tudatának: a történet élménye végigfutott az idegpályákon, stimulálta az agyat, miközben szereplők, események és érzések villantak fel, majd halványultak el. Azokat a történeteket szerette, amelyek ilyen rövid idő alatt is beleégtek elméjébe, amelyekre később is emlékezett. Ezek voltak az igazán jó történetek.
Az igazán jó történeteket pedig mindig emberek írták.
– Maga aztán nem semmi – szólította meg egy hang percekkel később. A fiatal, ázsiai lány ki tudja, mikor ült le a vele szemben lévő fotelbe. Bézs kosztümje kiemelte vékony alakját, parfümje régi emlékeket idézett fel izgatott rajongókról, zsúfolt könyvbemutatókról és egy másik korról, amikor az embereket még érdekelték a humán írók. – Percek óta figyelem. Hány regényt töltött be közben? Tízet?
– Kicsivel többet – bólintott Johannes. Az utolsó két könyv, a Szigetek az áramlatban és a Búcsú a fegyverektől élményétől még mindig bizsergett az egész teste.
– Ez egy i-macska, igaz? Gondolom, nem szereti, ha piszkálják.
– Nem igazán.
– És milyen könyveket töltött?
– Éppen Hemingway-regényeket olvastam.
– Olvasott? – kacagott fel a lány. Beletúrt hollófekete hajába. Fiatalság és természetesség illata vette körül. – Micsoda régimódi szó! A Hemingwayt én is szeretem. A legjobb írószoftver.
Johannes mély levegőt vett.
– Én a humán író Hemingwayt olvasom.
– Olyan is van? – A lány tekintete a semmibe révedt. – Ó! Ernest Hemingway. Hú, de régen élt… Sosem hallottam róla, pedig hajdanán egészen híres volt. Nem is értem, miért nem tanítják már. Fura fickó lehetett. – Felkuncogott. – Mint minden író. Nézzük csak, miket is írt…
Keresztbe vetette a lábát, hátradőlt, és lecsukta a szemét.
Olvasott. A következő tíz másodpercben Johannes a lány vonásainak finom változását figyelte, és megpróbálta kitalálni, hogy vajon melyik művét töltötte be magának. A lány vidámságát lágy melankólia váltotta fel, majd mielőtt nagyot sóhajtva újra kinyitotta a szemét, a szája szegletében szomorkás mosoly jelent meg.
– Az öreg halász és a tenger, igaz? – tippelte meg.
– Miből találta ki? – hökkent meg a lány.
– Gondolatolvasó vagyok – tréfálkozott Johannes, és kihúzta magát. Fiatalabb korában, amikor még naiv ideák és gondtalan vágyak hajtották, rengeteg rajongójával olvastatta el a regényt, és figyelte közben az arcuk rezdüléseit. Legtöbbjük ugyanígy reagált. – Hogy tetszett?
– Mi a foglalkozása? – kérdezte válasz helyett a lány. – Személyiségelemző? Vagy pszichológus?
– Író vagyok.
– Ne mondja! – A lány úgy nézett rá, mint egy bolondra. – Író?
Johannes nyelt egy nagyot:
– Szokott humánkönyveket is olvasni?
– Még sosem próbáltam. Ez volt az első.
– Nagyon szívesen ajánlok néhány...
– Johannes Klebe – szakította félbe a lány, ahogy kontaktjával lenyomozta a hálózaton. – Engem Marionnak hívnak. Maga régen ilyen híres volt?
– Az – sóhajtotta Johannes. – Voltam.
Az ezüstszürke bundájú Ogmios félig ülve, félig a párnának dőlve mesélt, társa, a barna szőrű, nyurga Morrigan mellső mancsát a kanapéról lógatva leragadó szemmel figyelt, farka közben ide-oda tekergett. Ogmios szőre oldalt, egy tenyérnyi részen hiányzott, kilátszó szürkés rózsaszín, ráncos bőre aszott gyümölcsre emlékeztetett. Bebhionn az író mellett hevert elnyúlva, gazdája ujjai elmerültek a bundájában, ahogy az i-macska oldalát vakargatta.
Johannes végighallgatta a tégelygyárakról és az i-macskák „atyja”, Donelly professzor kísérleteiről szóló, hátborzongató történeteket. Ogmios mesélt az illegális i-macska-viadalokról, majd arról, hogyan adták el őt és Morrigant embereknek.
Ogmios egykori gazdája, Carla Rejdner engedelmes háziszolgát akart nevelni belőle. Gyakorta megütötte, sokszor ketrecben tartotta, majd egyszer, amikor Ogmios megkarmolta, megkötözte, és leöntötte forró olajjal.
Johannes önkéntelenül az i-macska oldalán lévő csupasz foltra pillantott.
– Megölhettem volna Carla Rejdnert – mondta Ogmios. – Vagy csak megnyomorítottam volna, ahogyan ő tette velem. De inkább megszöktem tőle. Senkinek nem leszek többé a tulajdona.
– Úgy tűnik, a küzdelme nem volt hiábavaló – biccentett Johannes. A politikai elemzők még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy az ENSZ néhány hónapon belül elismeri az i-macskák jogait, Ogmios reményei szerint pedig onnan talán a többi kormány is hasonlóképpen tesz majd.
Azonban mialatt az egyre lelkesebb Ogmios történeteit hallgatta, Johannesben kellemetlen érzés kezdett motoszkálni.
– Én… nézze, Ogmios… – Kereste a szavakat. – Köszönöm, hogy elmesélte a történetüket, de… Nem írhatom meg.
– Miért? – kérdezte halkan az i-macska.
– Csodálom a küzdelmüket, és szívből kívánom, hogy sikerrel járjanak, de… ha csak magát a történetet nézem, kizárólag írói szemmel, azt kell mondanom, hogy semmiben nem tér el bármely korábbi, történelmi kisebbség szabadságküzdelmétől.
Nem elég eredeti.
Néhány másodpercre csend telepedett közéjük.
– Ez nem volt szép – jegyezte meg Bebhionn.
– Sajnálom. – Johannes megvakarta Bebhionn hátát, de az i-macska elhúzódott mellőle. – Te mondtad, hogy eredeti történetre van szükség.
– És a mi történetünket unalmasnak tartja – mondta Ogmios résnyire szűkült szemmel. Felállt, felpúpozta a hátát, és egymás után kinyújtóztatta mellső lábait. – Pedig az emberek az unalmasak. Az i-macskák érdekesek.
A hazafelé vezető úton nem beszélgettek, Bebhionn egyszerűen átnézett Johannesen. Hiába szólt hozzá Johannes, az i-macska nem reagált. Eleinte a bundáját nyalogatta, aztán összegömbölyödve aludt.
Az író éppen a hálózatot böngészte, amikor az elmúlt órában megjelent szoftverregények között feltűnt egy komoly marketingkampánnyal előtérbe tolt írószoftver-regény, Huxley: Dr. Donelly és az i-macskák. Kihagyhatatlan és igaz történet az i-macskákról Ogmios visszaemlékezései alapján, harsogta a reklám.
Johannes felsóhajtott. Ogmios bizonyára megsértődött rá, és azonnal üzletet kötött a Huxley Ötletdivíziójával. A Huxley pedig gyorsabb volt egy humán írónál. Sokkal gyorsabb.
Továbbra sem talált témát, márpedig eredeti gondolat nélkül mit sem ért az alkotásvágy. Emlékezett rá, hogy mindig ez volt a legnehezebb időszak, amíg várt a szikrára, arra az első gondolatfoszlányra, amely megragadt benne, gyökeret eresztett, és végül kihajtott.
Pedig sorjáztak az ötletei.
Történet a lélekszörnyről, amely felzabálja az emberek elől a szeretetet.
Bebhionn annyit mondott rá:
– Elvont. Egy szoftverregényeken szocializálódott olvasó vajon megérti, mit akarsz majd mondani? Nem hiszem.
Az emberiség sosem változik.
– Unalmas – ásította Bebhionn, és a hátára hemperedett –, már évszázadokkal ezelőtt is az volt. Mondj újat!
Az elhagyott Föld.
– A sci-fit inkább hagyd meg az írószoftvereknek, azok sokkal ügyesebben extrapolálnak.
Bebhionn odabújt hozzá, és addig törleszkedett, míg Johannes el nem kezdte vakarni a füle tövét. Szerette simogatni, és közben hallgatni az elégedett dorombolását, azonban Bebhionn nem mindig hagyta, hogy megérintse. Johannes így még jobban örült, amikor mégis megengedte.
– Mindent megírtak már – suttogta Johannes, és a könnyeivel küszködött. – Mindent…
– Ne hagyd el magad! – mondta a mellette heverő Bebhionn, miközben állát a mellső mancsain nyugtatta.
Johannes megtörölte a szemét. Az egész élete előtte lebegett, a megfakult, régi sikerek és az utóbbi évtizedek kudarcai egyaránt. Diane egyszerűen ráunt a kapcsolatukra, a gyerekei csak letudják a kötelező távbeszélgetéseket, de valójában már nem is figyelnek rá.
Évek óta egyedül élt. Hiába egészséges a teste, ha az elméje már túl öreg és túl fáradt. Ezen nem lehetett segíteni. És nem tud már elég jót írni, nincsenek már igazi ötletei.
– Gondolkozz! – javasolta az i-macska.
– Az írószoftverek egyvalamiről még nem írtak. Egyvalamiről ugyanis nem tudnak hitelesen írni.
– Miről?
– Saját magukról.
Ez a téma, igen, erről fog, erről kell írnia. Az átkozott írószoftverekről. Olyan tiszta és egyszerű gondolat volt ez, hogy szinte szégyellte, amiért nem neki jutott eszébe.
Elsőként betöltötte magának a Hemingway ötszáz legkeresettebb regényét. Akadt ugyan köztük néhány elviselhetőbben összeollózott történet, de ezekben is rengeteg ismerős részt, elcsépelt fordulatot, karaktersémát fedezett fel. Ha rákeresett egy-egy bekezdésre a hálózaton, és szinte mindig rábukkant a részlet eredetijére, régi humánregényekből származó, módosított részletekre.
– Megállj, te hamis Hemingway! – suttogta. – Elkaplak!
És elkezdett írni.
Első fejezet: A hamis Hemingway
- A régi írók szellemei megjelennek, és megpróbálják megérteni a mai világot.
Évek óta először érezte a bizsergést, ahogy a történet foszlányai lassan előkúsztak az agya mélyéről. Nem aggódott. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Tudta, hogy hatalmas küzdelem lesz, mert minden regény hatalmas küzdelem, azonban amit az ember leírt, az többé nem sanyargatja.
Második fejezet: Az ízlésrombolás
Amelyben a régi írók szellemei a leghíresebb szoftverregényekről beszélgetnek.
Naphosszat csak írt, aztán esténként Bebhionnal borozgatott, aki elmondta a véleményét az aznap írt részekről, és javaslatokat tett, miként lehetne még jobb az adott fejezet.
Ötödik fejezet: A Kilimandzsáró hó nélkül
Amelyben a régi írók és a szoftverírók küzdelme kezdetét veszi. Az igazi Hemingway összecsap a hamis Hemingwayjel.
Johannes sosem álmodott a regényéről. Tájakról álmodott, vidékekről, meg a tengerparton sétáló oroszlánokról. Az esti szürkületben úgy játszottak egymással ezek az oroszlánok, mint a kismacskák, s az író nagyon szerette őket. Bebhionn minden éjjel mellette aludt, meleg bundáját Johannes hasának nyomta, és korán reggel ébresztette:
– Írj tovább! Ne vesztegesd az idődet!
Nyolcadik fejezet: Kiért szól a harang?
Amelyben a régi írók szellemei búcsút intenek, de titkon abban reménykednek, hogy az olvasók nem engedik őket elmenni. Mert minden az olvasókon múlik.
A régi írók szellemei, ezt a címet adta végül a regényének.
– Egészen jó lett – sommázta Bebhionn. – Kicsit elvont, de ettől még tisztán érthető, szép, melankolikus szöveg. Talán a legjobb, amit valaha írtál.
Johannes jóleső, elégedett bizsergést érzett az i-macska kritikája hallatán. Talán tényleg nem lett olyan rossz. Egy ideig még javítgatta a kéziratot, de előbb-utóbb ki kellett mondania, hogy befejezte. A MemeticWong közben kidolgozta a kampánytervet, és kitűzte a megjelenési dátumot. Minden készen állt.
Reggelente sokáig aludt, és kiüresedve ébredt. Hosszan kávézott, és közben azon gondolkodott, hogy az elmúlt hónapokban ilyenkor már javában a régi írók szellemeivel „beszélgetett”. Micsoda beszélgetések voltak azok! Szívesen folytatta volna, de a régi írók már nem jöttek el hozzá, és nem keresték a társaságát. Már elmesélték a történetüket, és most lassan, egyenként, végérvényesen elhalványultak.
Utoljára az a hófehér szakállú, borvirágos orrú öregúr maradt, karjában egy hatujjú macskával. Vele beszélgetett a legtöbbet, hiszen ő volt a főszereplő, aki végül legyőzte a gonosz mesterséges epigonját. Az öregúr még mintha intett volna is egyet, mielőtt végleg szertefoszlott.
A regény helyi idő szerint reggel nyolckor vált elérhetővé. Johannes tengerparti otthona teraszán ülve elégedetten olvasta a hálózaton megjelenő, első pozitív reakciókat:
„Végre újra egy igazi humánregény, megindító nosztalgiautazás egy letűnt világba! Az utolsó író, reméljük, nem az utolsó humánregényt írta meg. Várjuk a következőt, Mr. Klebe!”
„Klebe története frappáns válasz az elburjánzó, közhelyes szoftverirodalomra, egyben lenyűgöző mese a változásról.”
„Olvassunk újra humánregényeket! A régi írók szellemei bebizonyítják, hogy még mindig érdemes.”
Fél tizenegy múlt, amikor a regénye a BookList-1000 és a United Bestsellers eladási listájának élére ugrott, és már a havi toplistát is vezette.
Mindenki az utolsó író könyvét akarta olvasni.
Sikerült, sóhajtotta Johannes. Sikerült. És ez még csak a kezdet.
Alig egy órával később egy másik cím bukkant fel a listán, és fél óra elteltével letaszította az első helyről Johannes addig jól fogyó könyvét. Egy új Hemingway-szoftverkönyv volt, a címe Az utolsó író és az i-macska. Az alcím szerint Johannes Klebe, az utolsó humán író hiteles története Bebhionn, az i-macska elbeszélésében.
Egy szoftverregény, aminek ő volt a főhőse.
A Hemingway Mémdivíziója Az utolsó író és az i-macska köré méregdrága kampányt épített. Johannes könyvéről egy újabb óra elteltével már alig beszéltek, az eladási diagram a meredek felfutás után megtorpant, ellenben az i-macska és a Hemingway közös művére mindenki kíváncsi volt. Míg Johannes történetéből másodpercenként megvettek egy példányt, addig a Hemingway róla szóló regényéből megvettek ezret.
A legjobban azonban a kritikák dühítették.
„Az i-macskák végleg bebizonyították, hogy méltóak az egyenjogúságra.”
„Micsoda pimaszul elegáns ötlet megírni az utolsó humán író történetét! Igaz mese egy letűnt kor egyik utolsó képviselőjéről. Megindító történet a múlthoz való kétségbeesett ragaszkodásról.”
„Érezze át, milyenek vagyunk mi, emberek egy független i-macska szemszögéből! Lebilincselő regény az utolsó humán íróról – az első i-macska író tollából!”
Bebhionn eladta őt.
– Hogy tehetted ezt? – kérdezte a dühtől remegő hangon a nappali kanapéján a szőrét nyalogató i-macskától. – A tulajdonom vagy!
– Az ENSZ holnap dönt az ügyünkről – nyávogta Bebhionn. – És a döntés egyértelmű, egyenjogú polgárokká válunk, és onnantól már nem leszek a tulajdonod.
– Takarodj innen! – suttogta Johannes.
Bebhionn felállt, és ahogy hatalmasat ásított, kivillantak hegyes, hófehér fogacskái.
– Lassan valóban menni készültem. A jogdíj-előlegből az imént vettem egy lakást a Kristály-negyedben.
– Miért csináltad? Én azt hittem…
– Az, ahogy megpróbáltad legyőzni a jövőt, nekem is meghozta a kedvemet az íráshoz. Viszont sokkal egyszerűbb volt megosztani a memóriámat a Hemingwayjel, mint hónapokon át fogalmazgatni.
Ez inkább a magadfajta, pepecselő, régimódi embereknek való.
Viszont az én könyvem sikere a tiédhez is hozzájárul, ráadásul a jogdíjamból is részesedsz. Szeretném, ha részt vennél a könyvbemutatóimon. Az első i-macska író mellett rengetegen szeretnének találkozni az utolsó humán íróval is.
– Tűnj el a házamból! – Johannes reszkető kézzel az ajtó felé mutatott. A hangja remegett.
Bebhionn leszökkent a kanapéról, az ajtóhoz sétált, de mielőtt távozott volna, még visszafordult:
– Ha a társaságra vágynál, mindig szívesen beszélgetek veled. Szerintem jó múzsái voltunk egymásnak.
Johannes soha nem töltötte be magának az i-macska regényét, amelyben nevetségessé tették, hiszen ő úgy hitte, az irodalom halott.
Pedig nem az. Ezt én mondom nektek, Bebhionn.
