Mi volt az oka, hogy a Mély levegő esetében olyan sokáig elhúzódott az írás folyamata?
A nagyon prózai oka az volt, hogy egyszer csak rájöttem, nem tudok írni. Ezt be kellett látni. Az megvolt a fejemben, hogy honnan lenne jó indítani, és az is, hogy jó lesz első mondatnak az, hogy „Mama, énekelj!”. De volt egy olyan félelmem is, hogy ha valaki beleolvas, akkor az első mondat alapján azt hiheti, hogy ez egy anyuka könyv, az pedig elvinné a fókuszt. De aztán rájöttem, hogy csak annyit kell tenni, hogy a második mondatba kell egy ellenpólus. Azaz ki kellett találni egy jó második mondatot. Sokáig azt gondoltam, hogy a zene, az éneklés lesz a meghatározó motívum, de végül a mesélés lett, és így az első mondat is megváltozott. („Anya, mesélj!”)
Érdekes, hogy épp a mesét említed, mert amellett, hogy nagyon erős mese- és mítosztörténetek húzódnak végig a regényen A kis hableánytól kezdve a Csillagok háborújáig, közben van benne egy nagy mesehiány, ami megfeleltethető az anyai jelenlét hiányának is. Ennek a szálnak a beszövése mennyire volt tudatos írói döntés?
Nem volt az, viszont én is megtaláltam ezt a kapcsolódást. Az ötödik fejezetben van egy jelenet, amelyben a gyerekek rákérdeznek, miért mindig az anya hal meg ezekben a mesékben. Ez is egy olyan történet, ahol bár az anya nem hal meg, de a jelenléte erősen kérdőjeles, főleg amikor Vera elindul a lejtőn. Az a rész amúgy sok olvasónál kiveri a biztosítékot, de ez nem baj,
örülök, hogy erős rezgéseket vált ki a könyv.
Mindenesetre érdekes dolog a visszajelzéseket olvasni, mert néha tényleg úgy beszélnek Veráról, mintha hús-vér ember lenne: úgy van a fejükben, úgy beszélnek róla, mintha a testvérükről vagy a barátnőjükről beszélnének. Nagyon tudnak rá haragudni.
Az elmúlt másfél év olvasói reakcióinak fényében van olyan része a könyvnek, amelyre emiatt már te magad is másként tekintesz?
Írás közben tisztában voltam azzal, hogy a bántalmazó szál fontos vetülete a regénynek, de nekem nem ez volt benne a legfontosabb. Jobban érdekelt, hogy mi történik azután, ha egy nő meghoz egy ilyen döntést. De ugye, ha valamit megírsz, akkor az egy idő után teret követel magának, és olyan visszhangokat válthat ki, amelyekre nem is mindig gondolsz. Ezek izgalmas dolgok. A legtöbb olvasó, azt hiszem, talán a bántalmazással azonosítja a könyvet. Nagyon örültem azoknak a kritikáknak, azoknak a hangoknak, azoknak a kérdéseknek, amelyeknél nem ez volt a fókuszban. Nekem ez a könyv arról szól, hogy mi történik utána. Pokoljárás, feltámadás. Fontos volt, hogy ne egy férfi, ne egy szerelem hozza el a megváltást, hanem
a művészet, az alkotói lét újra felfedezése.
Erről beszélnek a legkevesebbet, de ez nem baj.
A hősnőd egy archaikus női szerepkörből próbál kitörni, miközben próbálja újrapozícionálni magát és arra törekszik, hogy végre ne a férje szemén keresztül lássa saját magát. Hol tudtad megragadni leginkább a karaktert és mi segített a megformálásában?
Nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert amikor benne vagy egy kapcsolatban, akkor ott óhatatlanul elhagysz magadból valamit, és közben helyet adsz a másiknak. Mindig az a kérdés, hogy kinek hol húzódik a határ. A Mély levegőben már azt látjuk, hogy Péter elkezdi kisajátítani magának Verát. Megkérdőjelezi a nőiességét, az anyaságát, a hithez való viszonyát. Verának mindent újra kell definiálnia, és kérdés, hogy hova megy vissza. Mindent kitöröl magából, amit Pétertől kapott, akár a jó dolgokat is, vagy képes arra, hogy mindezt úgy magába integrálja, hogy az ne vezessen egy tudathasadásos állapothoz? Ezek közül nem is mindenre kapunk választ. Vera még nehéz út előtt áll. Arra a kérdésre, hogy az ő megformálásakor miből tudtam építkezni, a válaszom az, hogy sok-sok barátnőmből, önmagamból, anyukámból, óvodai, iskolai ismerősökből, akik a fejemben egyetlen egy szereplővé álltak össze. Vera karaktere úgy formálódott, mint az agyagozásnál vagy gyurmázásnál az alapanyag. Végül is ugyanez a munka zajlik írásban is: nyomod, húzod, tapogatod, reszeled, bármit csinálhatsz a szavakkal.
Vera hangja mennyire volt magától értetődő, mennyire kellett megdolgozni érte?
Nagyon. Nem jött magától. Azért is érdekes, mert a mostani könyvemnél, amelyen jelenleg dolgozom, a hang teljesen adott, ráadásul két hang szólal meg benne. Ott sokkal inkább az a kérdés, hogy mit kezdek velük. A Mély levegőnél viszont már sok minden megvolt – akár történet, struktúra vagy forma szintjén –, a hang viszont nem volt meg.
Feltűnő még a könyvben, hogy Vera ellenpárja tulajdonképpen nem egy barátnője, nem egy kortársa, hanem a saját anyja. Ő az a karakter, aki eljutott már arra a szintre, hogy felszabadultan, öntudatosan tudja élni az életét, de ő is nagy utat járt be. A családi minta szerinted mennyire meghatározó, tudat alatt mennyire hat ránk?
Sok mindent képzeltem, hogy milyenek lesznek majd Vera szülei, és végül ők is hosszú kísérletezgetés alapján lettek olyanok, amilyenek. Azt hiszem, mindenki átélte már, hogy azt mondta: „Csak olyan nem akarok lenni, mint a szüleim”, aztán egy adott ponton rájön, hogy pont úgy él és beszél, ahogy ők. Könnyű a szülőket hibáztatni, mert lássuk be, tényleg sok mindenről ők tehetnek. Ne féljünk, mi is megkapjuk majd a magunkét a gyerekeinktől. De ha itt megállunk, és egész életünkben őket hibáztatjuk, az azt jelenti, hogy soha nem növünk fel. Vera is átmegy ezen a stáción, és van egy jelenet, amikor beolvas a szüleinek, de közben tudjuk róla, hogy egész életében szorongó, mindenkinek megfelelni vágyó ember volt – legalább most az egyszer megmondta a magáét.
A saját családod mennyire követte végig ennek a regénynek a keletkezését?
Tudtak róla, de nem küldtem el nekik a kéziratot, ők is a könyvet olvasták először. Anyukám már négyszer elolvasta, nagy rajongója, de mindenki jól fogadta. Apukám jót nevetett, mert egy-két dologban magára ismert Endrében. Meg azt is mondta, hogy most már kezdi érteni, hogyan működik az írói agy, hogyan működöm íróilag. A családtagoknak szerintem ez mindig nehéz. Nagyon büszke vagyok rájuk, nem tudom, én hogy bírnám.
A Mély levegő útja mennyire volt egyértelmű, milyen elakadások jellemezték, mennyire tudtál benne maradni egyetlen írói világban, mennyire csábítottak más szövegek?
Összesen öt évet pihentettem, közben kísérleteztem. Novellákat írtam, abszurdot és sci-fit is, mini esszéket, de elkezdtem egy drámát, sőt még verset is írtam. 2018-ban viszont, amikor már úgy éreztem, hogy bármilyen rövid szöveget írok, túlfeszíti a kereteit, rájöttem, hogy már nem is novellát írok. Akkor azt éreztem,
itt az idő, legyen végre egy regény.
Utána pedig elég lendületesen, két év alatt megírtam a könyvet, kicsit mániákusan, lineárisan haladva. Addig nem mentem tovább, amíg az első fejezetet át nem írtam vagy ötvenszer, utána jöhetett csak a második, majd a harmadik, negyedik fejezet. Írás közben fejben már a következő fejezeten dolgoztam. Azért kellett valószínűleg az első fejezetet ötvenszer átírni, mert annak nem volt nulladik változata.
Számodra ennek a könyvnek mi volt a tétje?
Gyerekként elég sok mindenben voltam tehetséges. Évekig hegedültem, festettem, táncoltam, néptáncot és kortársat is, és minden kézműves dolog érdekelt. Egy csomó mindenhez volt affinitásom, és ezekben a dolgokban egy ideig el is jutottam olyan szintre, hogy sikerélményem legyen, de valójában semmit nem vittem igazán végig. Nagyon erőteljes élmény volt, amikor rájöttem, hogy a művészettörténet, amelybe éveket fektettem, igazából nem az én utam, nem akarom ezt csinálni. Harminchárom évesen már ismertem magamat annyira, hogy tudjam, innen jöhetne most egy olyan élet, ahol tíz év múlva ugyanitt tartanék, és én ezt már nem szeretném. Tulajdonképpen valahogy az alkotáshoz akartam visszatérni. Illetve nem is visszatérni, hiszen igazán nem alkottam: mindenbe kicsit belekaptam, de az nem volt elmélyült tevékenység. Azt éreztem, hogy az a dolog tétje, hogy van-e olyan dolog, amit végig tudok csinálni. Tudok-e írni egy regényt. Hogy lehet-e belőlem több. Az is egy függőség, amikor az ember mindenbe belekezd, és azt mondják mások, hogy milyen tehetséges… De én itt erre nem voltam kíváncsi. Nem is mondtak ilyet.
Nem mondták, hogy tehetséged van az íráshoz?
Nem, hál' istennek senki nem.
Milyen első visszajelzéseket kaptál?
Kaptam fontos visszajelzéseket. A tehetség szót nem mondták ki, ami szuper volt. Tóth Krisztina például azt mondta a szövegemre, hogy ígéretes. Ennyit, nem többet. Egy részére azt mondta, hogy nyelvileg jól működik és tetszik neki. Kukorelly Endre pedig azt mondta, hogy jól szövöm a szálakat, amit dicséretnek vettem, bár nyilván nála inkább az lett volna a dicséret, ha mondatokat emel ki.
Egy csomó ember az élete egy adott szakaszán ír valamit, verset, fogalmazást, naplót, aztán a mindennapi írás kikopik az életéből. És aztán van, aki így marad. Nálad mikor dőlt el, hogy a rögzítés vágyánál az írás sokkal többet jelent?
Harminchárom éves koromban. De gyerekkoromban én is naplót vezettem, nyolcadikban és gimiben napi szinten. A mindennapos írás gyakorlatának sokat köszönhetek most is. De később már nagyon határozottan és nagyon bizonyosan tudtam, hogy naplót nem akarok írni, mert az nem ugyanaz a fajta alkotói folyamat. Már nem magamról akartam írni.
Inkább világot akartál építeni?
Igen, egyértelműen. A könyv miatt, amit most írok, teljesen megszállott állapotban vagyok, mert ez a világépítés zajlik benne most éppen.
Mint a legókat pakolom ide-oda az egyes elemeket,
és nagyon élvezem.
A Mély levegővel elnyerted a Margó-díjat, ezt hogyan élted meg? Megerősített vagy inkább nyomaszt az esetleges elvárások miatt?
Nagyon örültem a díjnak. Ez volt az első, aminek felhőtlenül tudtam örülni, mert az előző évet végigszorongtam a fogadtatás miatt. Megváltozott minden. Sok kritika, sok interjú született, sokan lettek kíváncsiak nemcsak a könyvre, hanem rám is. Ezt a helyén kellett kezelnem, például hogy mit mondok el, és mi az, amiről nem beszélek. Ez nehéz volt. Nagyon örültem a díjnak, de azt is fel kell dolgozni, ha jó dolgok történnek velünk. A könyv fogadtatása inkább felspannolt, és amint megjelent, már másnap leírtam a kis füzetembe, hogy akkor jöjjön a következő. Nyáron nagyon beindult a dolog és megírtam egy nagyobb részt az új könyvből. A Margó-díjat követő időszakban viszont rám telepedett egyfajta dermedtség. Egyszerűen azt éreztem, hogy egész nap az ágyban szeretnék feküdni, és maximum a plafont bámulni, semmi mást nem akarok.
Meg tudtad fejteni, hogy mi volt ennek a hátterében?
Fejtegettem, fejtegettem, de aztán hál' istennek éreztem magamban annyira az erőt, hogy azt tudtam mondani, ebből most ki kell jönni, mert ez így nem jó. Az írás egy nagyon praktikus dolog. Rájöttem, hogy akkor nem volt meg ez a praktikum az életemben, nem találtam meg a ritmust, nem találtam meg a szokásaimat. Feltettem magamnak a kérdést, hogy ha ez a hét, ez a hónap így folytatódna, lenne-e könyv a végén. A válasz az volt, hogy nem lenne. Ez ijesztő volt, szóval
ki kellett találni egy új rutint,
amit, ha betartok, három vagy négy év múlva elkészül a könyv. Az új szabályrendszerem így az lett, hogy reggel ötkor kelek: van másfél órám teljesen egyedül, amikor a konyhaasztalnál dolgozni tudok. Rájöttem arra is, hogy nagy hiba volt elhagyni a mozgást. Bár nem feltétlenül gondolná az ember, de az írás fizikailag is megterhelő, ezt Esterházy Péter is megmondta. Kellenek a mélyizmok, a tartóizmok. Most úgy vagyok, ha a napi rutinomat tudom tartani, akkor reggel kilenckor úgy kelek fel az asztal mellől, hogy ez már egy tökéletes nap. Írtam, mozogtam, ittam vizet és még reggeliztem is. Ez egy nagyon másfajta tapasztalat, mint ami a Mély levegőnél volt, amikor semmilyen rutinom nem volt, ha volt szabad fél órám, leültem írni, és egész nap zakatolt az agyam. Most reggel zakatol, és a nap többi részében tudok másra koncentrálni.
Az első könyvvel az ember leteszi az írói névjegyét, fontos állomás, de sok minden valójában a második könyvnél dől el – mit lehet tudni a te második könyvedről?
Erről még csak nagyon szűkszavúan beszélnék, de annyit elárulhatok, hogy a profán és a szakrális világ találkozik benne. Most a narrációval foglalkozom sokat, másfajta problémák jönnek elő, mint a Mély levegőnél. Ez nagyon jó. Az az igazság, hogy legszívesebben állandóan erről beszélnék, de óvatos vagyok, mert annyira képlékeny még minden. Ez most másfajta állapot, mint amikor a Mély levegőt írtam. Akkor nulláról kellett az egyre lépni. Abban az időben írószemináriumra jártam, tehát volt egy közösség, amellyel együtt dolgoztunk. Megmutattam a szövegeimet, és ez nagyon sokat segített. A másodikból viszont nem annyira szeretek megmutatni szövegeket. Valahogy azt érzem, hogy ennek a könyvnek magányosabb az útja, de ez nem baj.
