Arnon Grunberg: Anyajegyek
A sokkötetes holland Arnon Grunberg (legismertebb regénye a Tirza, melyből film is készült, a szerzővel készült interjúnkat itt olvashatod) Auschwitz-túlélő édesanyja 2015-ben halt meg, közötte és író fia között a kapcsolat legendásan szimbiotikus volt. A gyász ideje alatt íródott, 2016-ban megjelent Anyajegyek című kötet (magyarul Wekerle Szabolcs fordításában olvasható) ennek a veszteségnek a feldolgozása, egy különös, sokszor a szürrealitásba hajló anya-fia történetben.
Az erősen önéletrajzi mű főhőse, Otto Kadoke egy negyvenes éveiben járó pszichiáter, aki öngyilkosság-megelőzésre szakosodott, s aki egy nap idős édesanyja ápolásába kezd. A sokszor abszurdba hajló történet, melyen egyszerre sírunk és nevetünk, egy fiú anyja iránti szeretetéről szól, és közvetve arról is, hogy még egy olyan személy is összeroppanhat, elveszítheti a biztos tájékozódási pontokat, akit lelkek kezelésére képeztek ki. A dráma, ha velünk történik, mindig más, és másképp kezelendő, mint ha mással esik meg. Hollandia egyik legismertebb írója a szeretetről beszél, és arról, milyen az, ha az élet darabokra hullik, s felmerül, hogy a boldogság öntudatlan tilalma talán generációról generációra öröklődik.
Cecilie Enger: Anyám ajándékai
Cecilie Enger Anyám ajándékai című regényének (fordítója Petrikovics Edit) cselekménye szintén egy édesanya elvesztése körül forog, ráadásul ugyanúgy önéletrajzi ihletettségű, mint Grunberg fenti regénye. A norvég írónő-újságírónő saját középosztálybeli családjának történetét eleveníti fel az előző századfordulótól napjainkig. A súlyos Alzheimer-kórral küzdő édesanya otthonát, az egykori családi fészket fel kell számolni, mert az idős nő betegsége olyan súlyosra fordul, hogy otthon már nem lehet ellátni. A hátrahagyott holmik rendezgetése közepette az anya karácsonyi ajándéklistáira bukkannak, és ezekből a listákból nő ki aztán a családregény minden rétege, ez lesz az a strukturális alap, melyre a sokfelé ágazó történet építeni fog.
A rendkívül személyes hangvételű olvasmány elsősorban az anya életútját mutatja be, valamint az ő és családtagjai felmorzsolódását a hosszú betegség terhei alatt. Súlyos és egyre többeket érintő témát dolgoz fel a kötet: az emlékezet elvesztését, a személyiség leépülését, egy ember szellemi megsemmisülését még azelőtt, hogy a halál a fizikai részét is kiradírozná a világból. Az embert próbáló helyzet részletes és fájdalmas leírása mellett a múlt század Norvégiája, társadalmi viszonyai is kirajzolódnak a melankolikus könyv lapjain. (Enger legújabb regényébe itt tudsz beleolvasni.)
Lars Saabye Christensen: Villantó
Szintén norvég regény a Villantó, melynek szerzője Lars Saabye Christensen, kiváló fordítója pedig Patat Bence (akinek Karl Ove Knausgård hatkötetes regénymonstrumának fordítását is köszönhetjük). A szöveg első részében az író gyerekkora utolsó igazi nyaráról mesél, arról a nyárról, melyet édesanyjával együtt tölt Oslo-fjordi kis nyaralójukban.
Az 1969-ben játszódó első rész a regény egyik csúcspontja, elsősorban az anya és a fiú különleges kapcsolatának érzékeny ábrázolása miatt: „Anya mégis kijön a szalonból, ahogy szokott, és odaáll mellém. Két csónak alakú jégkrémet vett, mint mindig, ahogy azt a Prinsen fedélzetén kell, ugye, mi mást kellene ennünk, talán mogyoró alakút, nem, az a szárazföldre való. Nevetni szoktunk ezen, még mondani sem kell, legalább hét éve nem említettük, hogy nyáron a Prinsen fedélzetén csak csónakfagyit eszünk. Ez a mi kis játékunk, esszük a csónakfagyit, és egy szót sem szólunk. Anya kendőt visel, az álla alatt szorosan megkötve, mintha viharkalap lenne, és szokás szerint máshogy néz ki, mint az év többi szakában.” A második rész egy teljesen más zsáner kulisszái közé vezet (disztopikus abszurd egy amerikai kisvárosból), az íróvá vált fiú regényét olvashatjuk betétként; majd a harmadik részben az idősödő író válik láthatóvá, és a két megelőző rész összetartozása is itt nyer igazán értelmet. A besorolhatatlan műfajú írás egy író és az íróvá válás története, melyben nem kevés szerephez jut az alapokat jelentő kapcsolat, mely a művész fiút, majd később férfit az édesanyjához fűzi.
Ioanna Karisztiani: Batyu
Egy anya és fia áll a középpontban Ioanna Karisztiani Batyu című regényében (fordítója Kurtisz Krisztián) is, melynek fülszövege alapján nem egyértelmű, miről is szól a szöveg, csak abban lehetünk biztosak, hogy valami nagyon erős, nagyon nagy dráma bontakozik majd ki: „Mert mondjátok meg, ugyan mi van a ti batyutokban? Egy csőd, egy idegenbe szakadt családtag, egy orron koppintás az adóhatóságtól, egy sikertelen közalkalmazotti pályázat, egy elviselhetetlen anyós, egy idegbeteg főnök, egy molotovokat dobáló gyerek, egy kandalló, ami telefüstöli a nappalit, reflux, tériszony, cfelszarvazás, néhány repedés az ülepeteken. No, akkor gyertek csak és vessetek egy pillantást az enyémre, hogy a torkotokra fagyjon a szó.”
Valóban, mindannyian batyut cipelünk, ki könnyebbet, ki nehezebbet, benne a kudarcainkkal, félelmeinkkel, elszalasztott pillanatainkkal. A saját hazájában, Görögországban rendkívül népszerű írónő szereplői, anya és fia azonban a szokásosnál is nagyobb batyut visznek a vállukon. A napjainkban játszódó, súlyos, tabukat döntögető történet olyan, mint egy görög sorstragédia, melynek nincs megoldása, mert vannak olyan bűnök, melyekre nincs bocsánat. És vannak helyzetek, melyeket nem lehet megoldani, ahonnan nincs visszaút, bármennyire is szeretnénk.
A könyvek az Európai Unió Kreatív Európa programja támogatásával jelentek meg magyar nyelven.
