Vida Kamilla 1997-ben született, amikor elindult a kereskedelmi tévézés Magyarországon, ötéves volt, amikor az ózdi rapper beköltözött a villába, hogy mesebeli karrierjét elindítsa, kilenc, amikor Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde lángba borította a közéletet, amely lángokban megszületett az Ördög és vele egy új mítosz. Ezeket magamnak is elsoroltam, amikor a verseskötet olvasásába belekezdtem, mert
Vida egy másik világ, egy másik nagy narratíva szülötte, a Fülkeforradalom örök harcban edzett gyermeke, aki csak családja elbeszéléseiből ismerheti azt a már-már viccesen bibliainak tűnő világot, amikor a politika nem ült le a vasárnapi ebédhez.
A jobboldal és a kereskedelmi tévék új mitológiákat gyártottak, a médiának megszűnt az ellenőrző szerepe, eszköz lett (ld. megváltozott médiafogyasztási szokások), fegyver. Ezért nem meglepő, ha a lírai helyzet Vietnamban találja az olvasót a sztárrabló Ambrus Attilával és a Berki Herevasaló Krisztiánnal. A tévében és a közösségi médiában az ő történeteik lettek a mi történeteink, mert az új nyilvánosságban már ők és én is csak történetek vagyunk, ezerféleképp elbeszélhetőek, ezért valójában semmilyenek - vagyis elbeszéléstől függően jó vagy rossz történetek.
Ki írja majd meg a nagy járványverset? - Könyves magazin
Vida Kamilla első verseskönyve friss és fanyar olvasmány. A fiatal költők nemzedékének egyik legizgalmasabb hangja a személyes és a közösségi megszólalások lehetőségeit keresi vitriolos öniróniával. A versek szokatlan témái közt ott van a gyermekként megélt kétezres évek, a Harry Potter-könyvek hatása vagy épp a hallgatói önkormányzatok pályázatai. Leszámolás mindazokkal, akik leszámoltak az illúzióinkkal.
Az egyik versben felmerül, hogy ez közéleti líra, de nagyon remélem, hogy nem így olvassák majd a kötetet, mert félrevisz: egyszerűen Vida ebben a világban nőtt fel, ami súlyosan polarizált, és nincs nyelve, mert kisajátították és kiüresítették. Vida Kamilla élete 24 évéből 19-et valamelyik Orbán-kormány alatt élt, és hát az élete másik öt éve se egy komolyan vehető alternatíváról szólt. A költészetet nem lehet elképzelni a körülöttünk lévő társadalmi, politikai vagy gazdasági környezet nélküli, egyfelől minden mindennel összefügg, másfelől meg alakítja a gondolkodásunkat és a nyelvünket is.
Vida Kamilla lírapolitikája egy olyan közbeszédben edződött, ami felszámolta a nyilvánosságot: a totálissá váló médiauralom, a bábszínházzá váló demokratikus intézmények, a Facebook-politizálás és a fake news korában csoda, hogy a költő az új mitológia előtti világ lerombolt tájait térképezi fel.
A kötet egészét tekintve a család is úgy képződik meg, mintha egy másik világban éltek volna - és ez így is van, Vida verseiben próbálja ezeket a generációk közötti tér- és időugrásokat megoldani: a szülők tapasztalata már nem sokat ér.
“Amióta nagyvárosban élek, tudom, / hogy minden lehet igaz, és ugyanannak az ellenkezője is, / és bevallható, hogy ez nagy kísértés. / A történeteket, amiket elmeséltem másoknak rólad, és amik nem is rólad, hanem másoknak szóltak, / szeretném végleg elfelejteni. És hogy apám mit gondol / erről az egészről, és hogy anyám közben mit éget / oda a konyhában, nemhogy rátok, rám sem tartozik”.
A KBI más nyelven beszél, más világot ír le és hoz létre, hatásmechanizmusait más eszközökkel éri el, mint bármely más verseskötet. Szórakoztató, okos és cinikus kötet, amelyben simán tematizálódik, hogy az ELTE támogatásával készült a vers, de az ösztöndíjat "bérletre, cigarettára, könyvekre / és új fürdőruhára költöttem", majd rögtön ezután, mert az ismétlős poénok a legjobbak, kiderül, hogy elnyerte a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Ez utóbbiban szerepel az üzenet értékű zárlat: "Ne aggódj, ez nem egy vers, / nem lehet összevissza hazudozni".
A költészet nagy témái ügyesen leplezve kerülnek csak elő, mert a költészet egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik, és mi más lehetne fontosabb, mint a borzasztó közérzet? A punk attitűdre jó példa, hogy két vers is foglalkozik a verseskötet borítójával, vagyis mikrotörténetekké is összeállnak a versek. A Csigaház című versben még csak az a vágy hangzik el, hogy egy barátnő fotója szerepeljen a borítón, majd a kötet vége felé a kiadó maga is a vers tárgya lesz, ráadásul egy tök fontos és értékes sorozatával, az Időmértékkel, amelynek részeként a KBI is megjelent:
"Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal, / mondta jelentőségteljesen, mielőtt az összeizzadt fotelből / visszakérdeztem volna, hogy ez mégis mi a faszt jelent"
A vers egyébként azzal a plakátkampányra is tökéletes mondattal zárul, hogy "Ez a könyv rólam szól, nem rólatok". Azt nem tudom, Vida számára mennyire játék a lírai én szerepfelfogása, de nem is különösebben foglalkoztat, mert lehengerlő lendülettel fogalmaz meg kérdéseket és problémákat, amelyek sokak számára kérdések és problémák. Vida fenti verse például alapvetően azt a helyzetet járja körbe, hogy egy nagy hagyományokkal rendelkező kiadónál megjelenni se nem kezdet, se nem vég, nem az a fontos, hogy megkapja a közéleti költészet címkét, csak az, hogy a kimondás, az én színrevitele által lesz egyre erősebb és erősebb.
Richard Rorty szerint az irónia segít megszabadulni az idejétmúlt metaforáktól, segít újra és újra megújulni, kreatívvá tesz és képessé tesz minket a szabadságra. Miközben sok mindent tagad, nem nosztalgikus. Vida Kamilla verseinek nyelve és sztilója ironikus és cinikus, a Nagy járványversben elhangzik, hogy egy generáció menekült a cinizmusba, belátva saját korlátait:
"Cinikusak vagyunk mind, ez köt össze. Majd a túlvilágon / elég időnk lesz komolykodni. / Egy világjárvány második hónapjában járunk, / nem tudok írni, se olvasni. Sorozat, fifa, szorongás, / és nem nyugtat, hogy ti is majdnem mind így szorongtok, / hogy ki írja majd meg a nagy járványverset, / ki mondja meg, ki diktál, / na: ez a költészet, erről szól az élet" (Nagy járványvers).
Viszont ez a cinizmus nemcsak szórakoztató, hanem kegyetlen is, mert az esetek többségében így tudja színre vinni a sebezhetőséget. A versek zárlatai mutatják meg, hogy mindenféle arcoskodás mögött megbújik valami régóta rögzült szorongás:
"Valahogy élni kell, mondjátok. / Így altattatok el, ezt tanítottátok, / ha hazád nincs, hát otthonodnak légy híve rendületlenül." (Csigaház)
"De Boka János csak akkor lehetek, ha inkább én nyújtom / a kezem, és ez a hideg, idegen békejobb old fel / gyerekkorom összes, rémisztő tévedésében." (Lázadok,)
"A visszapillantóban látom a szemén, / hogy szépen öregedett: magát gyűlöli, / nem másokat, nem a körülményeket." (Fájlcsere)
"Csak azt nem akarom, hogy ilyen legyen akkor is, / amikor tényleg vége." (Nagy járványvers)
"Sok idő eltelt, azt hittem, hogy szabadulok, / de ahogy az ágyban heverek, / még mindig érzem azt a csomót a hátamban." (Tiszta)
A három nagyobb egységből álló kötet első blokkja az Eszter hagyatéka. A Lakosság című vers arról szól, milyen megérkezni egy családba, ahol a politika napi kérdés, az MDF-es nagypapa beszéde közben ("A lakosság érdeke") leesik az unoka a mászókáról. Mintha a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmben lennénk. Később 1956 50. évfordulójára maketteket készítenek, de hiába a történelem és a hagyomány, az mégis érthetetlen és megközelíthetetlen, akármilyen személyes (családi) módokat találnak ki. Mintha ezek a versek azáltal, hogy a politikát, de legalábbis a politikai hagyományt tematizálják, fel is számolnák azt: nem szabad ezekbe a nagy narratívákba automatikusan, reflexiók nélkül belépni. Persze az is kérdés, hogy egyáltalán van-e honnan belépni, hiszen a hatalomtechnika célja, hogy mindig benne legyünk. Vida Kamilla személyes hangú versei, ahogy az előbb említett VAN című film is, pont a radikális személyességükön keresztül válhatnak közösségi tapasztalattá, amiben kifejezetten fontos a generációs élmény, hogy nincs valódi vagy politikai hatásunk az életünkre, vagyis idegenek és kiszolgáltatottak vagyunk.
Ez a közösségi tapasztalat, amit a KBI úgy fogalmaz meg, hogy nem enged teret a nosztalgiának, mert nézőpontja megkérdőjelezi a nagy történeteket, személyeseket, családiakat és közösségieket is, és akkor nem marad semmi, csak az Én, akinek nagy történetek hiányában a mikrotörténetekben kell identitásképző elemeket találnia. A mottóban és egy versben is megidézett Majka Vida korszakának szimbolikus hőse , aki Ózdról indulva egy reality shown át jutott el a popslágerekig, majd a műsorvezetőségig. A mindenki táncol című dalt 56 millión nézték meg, ironikusan meséli el saját felnövéstörténetét a zenei stílusokon keresztül, de attól válik cinikussá, hogy közben mégis csak újraépíti a nosztalgiát.
"Mi, akik a 2000-es évek elején voltunk általános iskolások, / nem hagyhatjuk abba a táncot, folyamatosan kell csinálnunk, / hogy ne uralkodjon el rajtunk az apáinktól örökölt / másnapos szorongás, / amit azért a kőbányai görbe estéért érzünk, / és hogy soha többé ne jusson eszünkbe nosztalgiázni / a felnövésünk történetén."
