Biró Zsombor Aurél 2024-ben kitörő sikert aratott a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című debütregényével, a kötettel a Margó-díj shortlistjére is felkerült, nemrég pedig a Mastercard Alkotótárs irodalmi ösztöndíját is elnyerte. Most Krakkói napló címen ír tárcát a Könyves Magazin oldalára. Ez a harmadik rész (az első itt, a másodikat itt tudod elolvasni).

Krakkói napló #3

Május 30.

Tegnap megjártam a Krakkói Filmfesztivált. Egy lengyel rövidfilmes blokkra ültem be. Hasonló arányok, mint a Friss Húson. Két alig nézhető, két közepes, és egy szép, a Nothing else Jakub Prysaktól és Piotr Czerkwaskitól.

Ma elkezdtem egy új novellát. Rövidebb szöveg lesz, mint a Tájkép, ondóval, és sokkal konkrétabban merít az életemből, ami miatt a megírása is könnyebbnek ígérkezik.

Május 31.

Nem tudom, miért kínzom magamat azzal, hogy minden városban, ahol járok, megnézem a kötelezően megnéznivaló helyeket, amikor úgyis tudom, hogy mit fogok látni: rengeteg turistát és fáradt, étlapokat kínálgató helyieket méregdrága éttermek előtt.

Koradélután érkeztem meg Poznańba, és rögtön éreztem, ez a hely nem passzol hozzám. Nem tudom pontosan, miből tevődik össze ilyenkor az első benyomás.

Van valami homályos, nehezen körülírható identitása ezeknek az európai nagyvárosoknak, amiből rögtön önkéntelenül letapogatok valamennyit, amint leszállok a vonatról, a tudattalanom látványok, hangok, szagok alapján meghoz egy gyors és később már nehezen felülírható ítéletet.

Az óvárosba foglaltam szobát, így az állomásról rögtön a turistatömeg kellős közepébe navigáltam magam. És most, írás közben jön a felismerés, hogy nem is az óvárosokkal van bajom, csak az ott összegyűlő embertömegek méretével és milyenségével. Valami pislákoló embergyűlöletet lobbantanak fel bennem a turisták. Ki nem állhatom őket, de tényleg. Turista, már a szó is. Szájszag jut róla eszembe, meg a WizzAir-ülések állott bűze.

Mondjuk Poznań belvárosának emberek nélkül sem lennék túl nagy rajongója. Gyors helytörténeti informálódásaim ismét megerősítik, hogy a magyar történelem a lengyelhez képest piskóta: ezt a várost is szinte megsemmisítették a németek. Csak Poznańt nem építették újra a világháború után, hanem a lerombolt verzióját próbálták meg rekonstruálni, ezért néz ki most úgy, ahogy. Giccsesen. Minden épület látványosan középkori akar lenni, miközben egyértelmű, hogy kb. hatvanéves lehet. Díszletházak, kirakathomlokzatok.

Június 1.

Délelőtt a belvárost nagy ívben elkerülve átgyalogoltam a Katedrális Szigetre. A folyóparton reggeliztem, zöld, parkosított töltés fut a víz mellett, nincs beépítve egyáltalán, padok, napozóágyak, egy-egy konténerbüfé. Gyaloglás közben hosszabb telefon D. B.-vel. Merengtünk kicsit a 2031 utóéletén, gondolkoztunk a következő projektről.

Délután kigyalogoltam a külvárosba, ez már életszerűbb helynek tűnt, emberforma arcok, funkcióval ellátott terek.

És akkor itt lehetne keseregni egy sort, hogy az európai nagyvárosok lakosait kiszorítja a saját otthonukból a turizmus. Ami közhely, de tényleg szomorú.

Június 2.

Két nap Poznań után reggel indult a vonatom Gdańskba. Az északi tengerhez tartok, útközben írom ezt. Lenyomtam az első száz oldalt a Párhuzamos történetekből, közben folyton D. K. jár az eszemben, aki, miután áprilisban megnézte a 2031-et, empatikusan, mintha kicsit aggódna értem, megkérdezte: figyelj, neked mi ez a fixációd a faszokkal?

Június 3.

Várostörténeti informálódásom során kiderül, hogy Gdańsk nem is egy város, hanem három összenőtt település, amit a köznyelv egyetlen urbánus területként kezel. Trójmiasto, azaz háromváros, ennek a legnagyobb része volna Gdańsk. A második világháború után a német lakosságot egy az egyben kitelepítették innen, és mivel a lengyel lakosságot a németek már korábban elhurcolták, az itt élők jó eséllyel 45’ után kerültek ide. Négygenerációs gdańskiak tehát, ha jól értem, gyakorlatilag nincsenek.

Kevésbé bántóan turistás hely ez, mint Poznań. Beolvadnak a város szövetébe a lehúzós éttermek, nem dominálják az utcaképet, csak úgy ott vannak. Ha akarod, észre se veszed őket. Minden téglából épült, minden vörös. Persze csak a belvárosban, kijjebb új építésű lakókerteket találni. És a város maga nem is a tengerparton fekszik. Kanálisok és hidak, halovány sószag. Sirályok, szarkák, galambok mindenfelé. A távolban ipari kikötő, apró, színes konténerkockák fölé magasodó, óriási rakodógépek, STS-daruk. Lenyűgözően brutális, brutálisan gyönyörű.

Amikor megérkezem, enyhe köd ül a városon, és szinte csak sejteni lehet a láthatár szélén ezeket a roppant ipargépeket.

Este a belvárosban. Żurek egy véletlenül megtalált levesezőben, aztán vizezett sör a Szent Mária Bazilika előtt.

Reggel korán kelés, gyors kávé, áfonyás pékvalami a szomszéd reggelizőben.

A háromváros három városát HÉV-szerű, tízpercenként közlekedő vonat köti össze, ezzel mentem a középső városrészig, Sopotig. Innen pár perc séta, és hirtelen mintha az Adrián lennék. Tűző nap, nyüzsgő szuvenírsor, halas éttermek és szállodák. Keskeny, homokos strand, ameddig a szem ellát. És végre tisztességes sószag.

Felkötöttem a cipőmet a hátizsákomra, zsebre raktam a zoknimat, és elindultam gyalog a homokban a harmadik városrész, Gdynia felé. Majdnem egy órát mentem a partnak azon a vékony sávján, ahol már nem száraz a homok, mert átvizezik a hullámok, de nem is iszapos a talaj, mert nincs folyamatosan víz alatt. Jólesően szétdörzsölte a talpamat a homok.

Félúton megálltam halat enni vajas krumplival. Meg volt egy kis kávés ücsörgés is a homokban.

Aztán felvitt a Google Maps a partról valami random földúton, és hirtelen egy erdőben találtam magam.

Vagy fél órát gyalogoltam ebben a madárzajos csendben. Egészen bizarr volt, ahogy a sűrűn nőtt fák közül végül kiléptem a városrészeket összekötő főútra, egy Burger King parkolójába.

Innen még egy óra volt Gdynia gyalog, a Nap már lemenőben, mire megérkeztem. Beültem egy kocsmába kifújni magam, fiatal csaj hozta a sört, kérdezte honnan jövök, merthogy unique az akcentusom. Vajon hány magyarral süthette már ezt el némi borravalóban reménykedve. Mondtam azért, hogy Budapest. Ó, very nice, ki a kedvenc lengyelem? Wojciech Szczęsny és Tadeusz Słobodzianek. Nem ismeri egyiküket sem.

Június 4.

Vissza Krakkóba. Hétórás vonatút, megnéztem a Baby Reindeer-t az elejétől a végéig. Sok unatkozás, még több cringelés, néha egy-egy izgalmasabb pillanat. Nem értem a hype-ot.

Június 5.

Az ötnapos utazás után reggeltől estig tartó, sikertelen dolgozni akarás.

Este V4-es felolvasóest. Fogadunk a többiekkel, hogy hányan jönnek el megnézni minket. Én mondom a legnagyobb számot, és csúfos kudarcot vallok, mert hét darab nézőnk van.

De abból négyen magyar szakosok a krakkói egyetemen, úgyhogy az egóm megmentése érdekében gyorsan le is vonom a következtetést, hogy ők kizárólag értem jöttek.

Érdekes hallgatni a saját szövegemet lengyelül. D. W. készítette a Visszatérő álmom… első tizenöt oldalának fordítását, és jó munkát végezhetett, mert a közönség időnként kuncog, kis jóindulattal nevet. Meglepően kiszolgáltatott érzés nem tudni, hogy min.

A felolvasás után maradunk sörözni. A magyar szakosok hoztak saját példányokat, dedikálok, kérdezgetnek. Szürreális tapasztalat: itt van egy csomó jófej lengyel, és magyarul beszélnek hozzám. Egész este azon agyalok, vajon mi az Istenért döntene úgy egy krakkói gimnazista, hogy magyar irodalmat szeretne tanulni. De nem merek rákérdezni.

Június 6.

Ma reggel megszállt valami furcsa inspiráció, és bár azt terveztem, hogy véglegesítem a második novellámat, aminek még nincs címe, inkább leültem koncepcióleírást készíteni egy színdarab-ötletről, ami pár hónapja formálódgat a fejemben.

Este Wajdát nézek, Hamu és gyémánt. Lelombozó, hogy a film hetven százalékát kizárólag azért értem, mert hetek óta Lengyelországban vagyok.

Pedig bármiről beszélgetek a kelet-európai kollegákkal, az a benyomásom, hogy ugyanazt az életet élik az országukban, mint én a sajátomban. És mégis szinte teljesen el vagyunk zárva egymástól kulturálisan.

Közben az újkeletű allergiám megőrjít, nem bírom nem vakarni a szemem.

Június 7.

Ma elvégeztem a Tájkép, ondóval utolsó simításait, és kiküldtem G. S.-nek, F. D.-nek, anyámnak. Lényegében elégedett vagyok a szöveggel, csak az zavar egy kicsit, hogy egy olyan nyelven íródott, ami már tényleg a kisujjamban van. Ettől persze nagyon technikás az egész, jól megírt, szépen kimunkált mondatok. Csak hát kezdem unni magamat. Valami furcsa bezártság-érzetem van a saját mondataimtól, mintha nem is én írnám őket, hanem magukat írnák anélkül, hogy bármi hatásom lenne rájuk. Nincs kiutam a jól bejáratott mondatszerkezetek közül. Muszáj lenne most már elmozdulni innen valamerre.

Június 8.

Utolsó napok, olyan a hangulatom is, mennék már vissza Bp-re. Nehezen vagyok rávehető a munkára, tökölés reggeltől estig.

Június 9.

Megvettem a buszjegyemet, holnapután megyek haza.

Ma van az utolsó közös találkozás a rezidens írócsapattal, elmegyünk meglátogatni Czesław Miłosz Nobel-díjas költő krakkói lakását. Maga a hely nem igazán érdekes, de a lakásnézés közben meghallgatott irodalomtörténeti betekintő annál inkább. Olyan, mintha a magyar irodalomtörténetet hallgatnám, csak lengyel nevekkel.

Kollaboráció és tiltott szerzők, népi-urbánus ellentét, posztmodern, aztán realista fordulat, végül autofikció. Nálunk eggyel kevesebb Nobel-díjas, de ezt leszámítva passzol minden.

Ami egyszerre felszabadító és nyomasztó is. Mert ha itt is ugyanaz történik hatvan éve, mint Magyarországon, akkor semmi különleges nincs abban, amilyenek és akik vagyunk. Erről hirtelen nem is tudom, mit gondoljak. Pedig valamit nem ártana, ha már leírtam.

Mindenesetre azt azért sajnálom, hogy a lengyel Biró Zsombor Aurélt nem találtam meg ebben a hat hétben.