Vasárnap 17 órakor az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László beszédet mondott a Svéd Királyi Akadémia ünnepi ülésén. Október 9-én derült ki, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia az irodalmi Nobel-díjat idén Krasznahorkai Lászlónak ítéli oda a „meggyőző és látnok erejű életművéért, amely az apokaliptikus borzalmak közepette is képes megmutatni a művészet erejét”.

Hogy mi minden történt azóta és ki hogyan gratulált neki, ebben a cikkükben szedtük össze. Itt pedig egy tavalyi podcastunkat ajánljuk, amiben végigbeszéltük az „apokalipszis mesterének” életművét, valamint portrécikkben is röviden bemutattuk az író munkásságát.

A Nobel-díjat december 10-én adják át, de az azt megelőző napokban sor kerül a díjazottak beszédeire. Krasznahorkai László vasárnap délután szólalt fel.

A remény végleg kifogyott

„Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni” – ezzel a mondattal kezdte Krasznahorkai László vasárnap délután a Svéd Királyi Akadémia ünnepségén a magyarul elmondott Nobel-beszédét. Az irodalmi Nobel-díjas író azzal folytatta, hogy noha most a hallgatóságnak úgy tűnik, hogy ő áll és két mikrofonba beszél, valójában „járkálok fel-alá és az angyalokról gondolkozom”.

Ezek újfajta angyalok, akiknek már nincsen szárnyuk. „Ebből indulok ki. Ez már homályos körvonalakkal azelőtt ott volt az agyamban, hogy elindultam volna töprengő testtartást felvéve a dolgozó helyiségemben, ami nem nagy különben, mindössze 4x4 méter egy toronyszobában, amiből még le kell számolnunk azt a részt, ahol a lépcső fel-, illetve levezet a földszintre. Persze ne gondoljanak valami romantikus elefántcsonttoronyra. Ez a toronyszoba egy fából ácsolt földszintes épület” – fogalmazott. 

A régi angyaloknak volt szárnyuk és üzenetet hordoztak, ők voltak „a mennyei futárok”. Valójában ők maguk voltak az üzenet, „mely mindig a megfellebbezhetetlentől érkezik”.

„(…) ők maradtak évszázadokon keresztül az egyetlenek, akiknek ritka megjelenéséből magára a mennyre következtethettünk, és ezzel az irányra, amely már önmagában irányként megépítette bennünk az univerzum szerkezetét. Hisz ahol irány van, ott távolság van. Azaz van tér.

És ahol irány van, ott távolság is van két pont között, vagyis van idő. Megvan tehát évszázadokra, évezredekre a teremtettnek hitt világ.

Az új angyalok viszont szárnyaikat vesztve, egyszerű utcai ruhában járnak, nem tudjuk, mennyien vannak. Ha akarják, könnyű felismerni őket, de el is rejtőzhetnek.

„Ezek az újak is kísértetiesen ugyanolyan esetekben tűnnek elénk az életünkben, mint a régiek. S voltaképpen könnyű felismerni őket, (...) mert mintha egy másféle tempóval, másféle ütemre, dallamra lépnének be a létünkbe, mint amilyen ütemre mi lépkedünk” – fogalmazott, ám nem lehetünk már benne biztosak, hogy ezek az újak ödaföntről érkeztek. 

Mert bizony nem úgy tűnik, mintha lenne egyáltalán odafönt még, mintha az is a régi angyalokkal együtt átadta volna a helyét az örök valaholnak, ahol már csupán Elon Muskok őrült szerkezetei szerkesztik a teret és az időt.

Arra jött rá, hogy ezeknek az angyaloknak nemhogy szárnyuk nincsen, üzenetünk sincs. Csak ott vannak közöttünk, kiválasztanak minket, odalépnek hozzánk, ránk néznek, de „nincs semmiféle hullámzó mondat körülöttük, nincs fény, mellyel a fülünkbe suttognának, ugyanis nem szólnak egy árva szót sem, mintha megnémultak volna”.

Kérlelve néznek ránk, hogy adjunk át nekik egy üzenetet, de nincs se kérdés, se válasz: „Miféle találkozás ez? Miféle égi és földi jelenet? Néma a süketnek, süket a némának. Hogy lesz ebből beszélgetés, megértés?”

Ezután Krasznahorkai az emberi méltósággal folytatta.

Elkezdtünk nem hinni semmiben

Elképesztő ember, ki vagy te?

– tette fel Krasznahorkai a kérdést, felsorolva az evolúció legfontosabb mozzanatait.

Az ember feltalálta a kereket, a tüzet, rájött, hogy az együttműködés az egyetlen esélye, és hatalmat szerzett. „Hordákba gyűltél, társadalmakat építettél, civilizációkat hoztál létre. Arra a csodára is képes lettél, hogy ne halj ki, pedig lett volna lehetőséged rá” – folytatta.

Az ember létrehozta a beszédet, feltalálta az írást, képes lett filozófiai gondolatmenetekre. Majd: „Az eseményeket előbb összekapcsoltad, majd elválasztottad a hitbeli meggyőződésedtől. A tapasztalatodra hivatkozva megteremtetted az időt, kocsit, hajót szerkesztettél, és bejártad az ismeretlent a földön, kiraboltál mindent, amit lehetett, és rájöttél, mit jelenthet, ha összpontosítod az erődet és a hatalmadat.”

Az ember feltalálta a szerelmet, elrepült a Holdra és fegyvereket talált föl, amivel fel lehet robbantani a Földet. És az ember művészetet teremtett „a barlangrajzoktól Leonardo Utolsó vacsorájáig”, végül hirtelen elkezdett nem hinni semmiben:

A magad teremtette és a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt, így elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát.

„Utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos megismételhetetlen” – tette hozzá.

A jó és a gonosz között nincs remény

Krasznahorkai László ezután a lázadásról beszélt egy kilencvenes évek elején történt eset felemlegetésével, amikor az S-Bahn városi gyorsvasutat várta Berlinben. Az író, míg a szerelvényre várt, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy klosár (nincstelen, hajléktalan) a sínekre vizel a peron azon részéről, ahol tilos tartózkodni.

„Azonnal és általános szinten tapinthatóan egyöntetű volt a vélemény, hogy ez botrány, és a botrányt meg kell szüntetni. A klosárnak távoznia kell, és a sárga vonal érvényét vissza kell állítani” – mondta.

Amikor kiszúrta őt egy rendőr a túloldali peronon, átkiáltott, hogy hagyja abba, amit csinál, de a hajléktalan rá se hederített. Ám végül a felbőszült rendőr elkezdett futni utána, a klosár pedig menekült:

(…) szörnyű verseny volt, (…) mert amikor a klosár elindult, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ebből a menekülésből itt nem lesz semmi. Ez az öreg klosár egész testében remegni kezdett.

Míg a rendőr métereket tett meg, a másik ember centimétereket. Ezt a képet máig magával viszi Krasznahorkai László, és a beszédében arra a következtetésre jutott, hogy „a jó soha nem éri el a csápoló gonoszt, mert a jó és a gonosz között nincsen semmiféle remény”.

Amikor felült a vonatra, belecsapott a kérdés, hogy vajon mikor fog a klosár és a hozzá hasonlók fellázadni. És milyen lesz az a lázadás? Krasznahorkai úgy összegzett: „Azóta is megyek azon az U- vagy az S-Bahnnal az alagutakban, mert nincs állomás, ahol kiszállhatnék.

Csak nézem az elfutó állomásokat, és úgy érzem, mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról. És igen, talán mindent még a reményről is.

A teljes beszéd itt elolvasható, hétfőn pedig a Magvető kötetben is megjelenteti A stockholmi beszéd címmel.

Nyitókép: YouTube