Carla Ruud, az elismert aneszteziológus és felnőtt gyermekek édesanyja, Oslóból éppen a szülőfalujába utazik, hogy meglátogassa a helyi otthonban élő édesanyját, amikor útitársa lesz egy ismeretlen fiatal nő, Synne, aki ugyanabba az irányba tart. Amikor egy jeges kanyarban Carla elveszíti uralmát az autó felett, és felborulnak, Synne megsérül, Carla pedig nem tudja megmenteni az életét. A baleset után fel kellene dolgoznia magában a tragédiát, de vajon képes lesz-e visszatérni élete megszokott ritmusához? Megbirkózhat-e a történtek miatt érzett bűntudattal, és szembe tud-e nézni a halott lány családjával?
Cecilie Enger (1963) a norvég Asker városában él. Szükség című első, öt kisregényből álló műve 1994-ben elnyerte a norvég Nota Bene Díjat. Az Anyám ajándékait 2013-ban Norvég Könyvkereskedők Díjjal ismerték el.
Cecilie Enger: Lélegezz
Nyolc óra is elmúlt, amikor felébredtem. Ettem egy sajtos szendvicset a konyhapultnál állva, majd a nappaliban álló étkezőasztalt kissé távolabb húztam a veranda ajtajától. Levettem az asztallap közepéről a szőtt futót, és lecipeltem az irodai széket az egykori gyerekszobámból. Azután az asztalra helyeztem a laptopot, úgy fordítottam, hogy a napfény ne essen közvetlenül a képernyőre. Henrik Aass-szal abban maradtunk, hogy először egy vázlatot készítek, és írok egy előszót a könyvhöz, és néhány héten belül elküldöm neki.
A munkahely előkészítése után egy ideig a házban járkáltam, és megérintettem a tárgyakat. Amikor a közvetlenül a baleset után itt töltött napokra gondoltam, már nem tudtam megmondani, hogy az idő előre vagy visszafelé halad-e. Úgy éreztem, mintha a temetés miatti kétségbeesés és a kórházban jelentkező remegés uralta volna a tudatomat, amikor utoljára itt voltam.
Ez volt a második alkalom, hogy egyedül tartózkodtam itt felnőttként.
Anya mindig itt volt valamelyik helyiségben, vagy lent a juhoknál, apa kint a kertben, Ingrid és Johannes pedig hallható távolságban. Nem emlékszem az érzésre, hogy milyen Vindskeid, amikor csak a saját magam keltette zajokat hallom. Még anya utolsó macskája sem lakik már itt. Amikor a Bergheimbe költözött, a barátnője, Elsa vette a gondjaiba a cicát. Anya barátnője még mindig jó erőben volt és a saját házában lakott.
Odamentem a konyhaajtó melletti falhoz, ahol mindig a család képei lógtak. A két fénykép, amelyeket anya magával vitt az otthonba, tisztán kivehető sötétebb négyzetet hagyott maga után az egyébként halványkék színű tapétán.
Tudtam, hogy az itt álldogálás emlékekkel teli percek kezdete lesz. Vajon mit gondoltak a tavaly ősszel itt élő lengyelek, amikor meglátták a tizennyolc éves kori, magabiztos mosolyú portrémat a végzős középiskolások piros sapkájában?
Vagy azt a fényképet, amelyen szintén én vagyok tízévesen a megejtően fiatal anyámmal.
Apa nagyon szerette azt a fotót, én azonban némi megbántottsággal emlékszem vissza rá. Teljesen egyforma, piros, bő, tradicionális tengerészinget vásárolt mindkettőnknek, és le akart fényképezni minket. Én azonnal belebújtam az enyémbe, gyönyörű volt, és az, hogy ugyanolyan volt, mint anyáé, még külön tetszett. Ám amikor apa megjelent a fényképezőgéppel, anya nem akarta felvenni az övét. Azt mondta, nagyon tetszik neki, de nem rajong azért, hogy anya és lánya egyformán öltözik. Apának rá kellett beszélnie, hogy hagyja magát lefényképezni. A képen leengedett karral állunk, de mindketten mosolygunk.
A piros sapkás fotó alatt Ingrid és Johannes óvodai képei lógtak, piros és kék anorákban ülve, professzionálisan eligazított vödörrel és lapáttal a kezükben, homályosan szétfolyó színekkel a háttérben. Egy kisebb fénykép keret nélküli, kapcsos képtartóban Torsteinről, rólam és a gyerekekről egy sítúrán. A válásunk előtti húsvétkor készült. A síbotoknak támaszkodva pihenek a napfényben hunyorogva, a homlokomra tolt, kicsi kerek keretű napszemüveggel. Torstein a kék sapkában, amelyet én kötöttem neki.
Aztán ott volt a két idősebb városi unokatestvérem, Beate és Elisabeth, fekete-fehérben, az 1960-as évek végén. Az az unokatestvérem, akivel a legközelebbi kapcsolatot ápoltam, Agnes, tíz és hét évvel volt fiatalabb a nővéreinél. A képen tinédzserek, éppen nálunk vannak látogatóban. A garázs mellett ülnek a nagy kövön. Szépek, ahogy szinte mindenki szép ilyen idős korában. Feszes arc, kiengedett, életerős haj.
Házilag varrott, csíkos nadrág, rövid ujjú, garbónyakú pulóver.
Az a rengeteg dolog kavargott a fejemben, ami már elmúlt és soha többé nem tér vissza, Ingrid és Johannes gyerekkora, a sajátom és Synne gyerekkora, melyről semmit sem tudtam, de minden bizonnyal egy olyan falon volt dokumentálva, amelyhez most senki sem volt képes odalépni.
Beate és Elisabeth fotójától balra a szüleim szintén fekete-fehér esküvői képe lógott egy ovális, fekete keretben. Egész életemben láttam ezt a képet.
Apa anya mögött áll, aki egy egyszerű széken ül. Apa büszkének és nagyon fiatalnak tűnik a sötét öltönyben és a pomádéval hátrasimított sűrű hajával, amely olyan fényes, mint egy fekete úszósapka. Nagy, ismerős kezét anya fehér ruhás vállán nyugtatja. Zárt szájjal mosolyog, mintha egy erkölcsileg némileg kifogásolható viccet hallott volna az imént. Egy kis világos virág kandikál ki a gomblyukából. Talán réti boglárka. Anya komoly pillantással néz a fotós felé, összekulcsolt keze az ölében pihen. Huszonhat éves volt, amikor 1951-ben összeházasodtak.
A fehér ruhának csipkével szegett trombitaujja volt. Gyerekként mindig azt gondoltam, hogy anya nagyon felnőttnek tűnik a képen, jóval idősebbnek hat huszonhat évesnél. Még mindig idősebbnek tűnt, mint Ingrid és Silje. Az arca sminktelen. A hosszú, feltűzött hajába erősített merev menyasszonyi fátyol a könyökéig lógott.
Egy, a hetvenes évek elején készült színes fotón anya egy nagy juh háta fölé hajolva, egyenesen a kamerába néz. Kék kendőt visel a fején, az overálja kopott, a mosolya széles.
Három vagy négy évvel a házasságkötésük után kezdett juhokkal foglalkozni.
Vindskeiddel nem járt együtt erdő, legelő vagy szántóföld, de évről évre két melléképületet és többezer négyzetméternyi legelőt bérelt, amelyek a szomszédos telekhez, egy Vindskeidtől valamivel délebbre eső kis gazdasághoz tartoztak. Kai Arne Bakkentől vette bérbe, aki ácsként dolgozott, és Gretét vette feleségül, aki banktisztviselő volt. Azt hiszem, ez az egyezség mindannyiuk javát szolgálta.
Tavasszal és nyáron anyát teljesen lefoglalták az állatai, apa féltékenynek tettette magát, de tudtam, mennyire imádja, hogy anya ennyire elkötelezett a munkája iránt. Ellés idején a melléképületben aludt, és nyáron minden reggel hatkor kelt, hogy megnézze a nyáját. Amikor a kisbárányok legelni kezdtek, gondoskodott róla, hogy ne akadjanak bele a legelőt körülvevő kerítésbe. Ellenőrizte, hogy nem sántítanak-e, nincs-e gond a patájukkal, amelyet maga vágott, ahogy a bundájukat is ő nyírta, minden egyes állatot ismert. Akárcsak a szüleiket és a nagyszüleiket. Mérhetetlenül büszke volt a juhaira, a gyapjújukra. A mintegy húsz állatot maga nyírta meg, a levágásukat azonban nem vállalta. Cserébe gondoskodott róla, hogy minden idők legjobb füvét termessze. Anya mindig azt mondta, hogy annyi különböző fűfajtát tud megkülönböztetni, ahány szavuk az inuitoknak van a hóra.
Ha valamelyik állatnak némi extra felügyeletre volt szüksége, hazavitte őket magával Vindskeidbe, a kis melléképületbe és a kőkerítéssel határolt telekre, amelyet apa épített.
Hat-hét éves lehettem, amikor egyszer egy nagy, csúf szálka fúródott az ujjamba.
Kirohantam a kapun, és lementem anyához, aki éppen az egyik birka sérülését látta el a mező közepén. Felé nyújtottam az ujjamat, és segítséget kértem, vagy inkább egy kis vigasztalást, de anya azt mondta, hogy valami fontos dolgot csinál.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy abbahagyom, amit csinálok, csak mert egy szálka van az ujjadban?
Sarkon fordultam, és csalódottan távoztam.
Este anya megkérdezte, hogy sikerült-e kiszedni a szálkát az ujjamból, vagy meg kell-e néznie. Elmeséltem, hogy a szomszédban kértem segítséget, mert sem nagyapa, sem apa nem volt otthon.
Csak felnőttként értettem meg, miért fakadt sírva.
Miután végignéztem a fényképeket, felmentem az emeletre, és kivettem a ládából a diplomatatáskát, Synne naplójával. Habozás nélkül. Mintha a konyhaajtó mögötti képek és az általuk felidézett emlékek közvetlen kapcsolatban álltak volna azzal, amit Synne írt.
Végül is korábban átlapoztam már a naplót, néhány bejegyzést el is olvastam, mégis bele akartam nézni megint. Azt mondtam magamnak, hogy amikor először olvastam, akkor még nem voltam a temetésén. Nem hallottam beszélni a testvéreit, és nem láttam az anyja merev testét, a fekete kabát hátuljára omló fényes, szőke haját.
A kanapéra ültem a kézirattal, valamint a lelkes és olykor gyerekes naplóbejegyzéseivel. Azzal nyugtatgattam magamat, hogy nincs más választásom, ami természetesen helytelen és megalázó volt.
2006 júniusának egyik estéjén Synne egy megdöbbentő eseményről írt.
Az anyja nem volt otthon, amikor hazaért az iskolából, és az öccse azt mondta, hogy már akkor is üres volt a lakás, amikor néhány órával korábban a fiú hazaért. Láthatóan ez gyakran előfordult, ezért nem is aggódtak különösebben, hisz az anyjuk korábban is eltűnt már.
A szövegből kicsit nehéz volt kihámozni az összefüggést, de úgy tűnt, Synne édesanyja egy korábbi alkalommal nagyon hosszú ideig távol maradt, kegyetlen napokat okozva a családnak, mert azt hitték, hogy meghalt. Synne akkor megfogadta, hogy mindennap el fogja mondani anyjának, hogy mennyire szereti, csak térjen vissza. Egyre többen vettek részt a keresésben, és amikor az anyja három nap után végre az ajtóban állt, ingerülten azt állította, hogy természetesen szólt nekik az utazásról. És ez is csak annak a bizonyítéka, hogy a család soha nem figyel oda rá, amikor beszél.
Ezért nem aggódott Synne, amikor az anyja nem volt otthon azon a júniusi napon. Annak ellenére sem, hogy nem vette fel a telefont és üzenetet sem hagyott. Az apjuk nyilvánvalóan elutazott.
Este végighívták a rokonokat és a barátokat, hogy megkérdezzék, hátha velük van. Azután megkezdték a szisztematikus keresést: Synne és a két fivér. Synne átfésülte az utcákat, végigjárt egy parkot, és végül az otthonuk közelében lévő régi trafik mögé ért. Ekkor megpillantotta az épület mögött bujkáló anyját. Synne a trafik mögött állva figyelte őt, mert tudta, hogy az öccse hamarosan felbukkan a park másik szélén. Amikor megérkezett, Synne hallotta, ahogy vékony hangján az anyja után kiabál: „Anya, hol vagy?” Miközben a kisfiú a trafikhoz közeledett, Synne látta, amint az anyjuk egyre beljebb préseli magát a trafik és a szemetesbódé közé.
Arról semmit sem írt, hogy mit mondott ekkor az anyjuk, vagy hogy szembesítették-e egyáltalán a tettével.
Elborzasztott a gondolat, hogy most Synne tűnt el, és az anyja van kétségbeesve. Hogy boldogan mondaná el minden áldott nap a lányának, mennyire szereti, ha újra láthatná.
Úgy döntöttem, később felhívom Ingridet és Johannest, és elmondom nekik, mennyire szeretem őket.
Egy pótkocsis teherautó vagy egy tartálykocsi haladt el odalent az országúton. A zúgás felkúszott az erdőn át, majd eltűnt felfelé a kanyarokban.
Lapozgatni kezdtem A Karamazov testvérek dramaturgiáját.
Az első oldalon újra ott állt A Karamazov testvérek cím, ám a Karamazov nevet áthúzták, és ezt írták fölé: „Karoliussen”.
A következő négy oldalon négy férfit, a testvéreket és féltestvéreket ábrázoló rajzok következtek, erősen szimbolikus jelmezekkel. A rajzok lenyűgözőek és igen részletesek voltak, mindegyik fölött ott állt a szereplő neve és a jellemző vonásaik. Aljosa, érzékeny, istenfélő. Ivan cinikus és lázadó, de a morális változások és a modern világ foglalkoztatja. A féltestvérük, Dimitrij, katona, szigorú becsületkódex szerint él, dicsekvő, félig-meddig régimódi. A másik féltestvér, Pavel Szmergyakov mellett ez állt: „A pletykák szerint az anyja egy »féleszű kolduslány«. Pavel felnéz Ivánra, de nem érti a társadalmi és erkölcsi normákat. Megölte az apjukat.”
Több oldalt dátummal látott el.
A legtöbb bejegyzés tavaly húsvétkor keletkezett. A rajzokon a testvérek modern norvég ruhákat és egyértelmű szimbólumokat viseltek. Kereszt a nyakban, félhold formájú kitűző a dzsekin, egy katonai sapka, begombolt fehér ing, nyitott hawaii ing. Fényes csizma, kopott cipő, dandy cipő, edzőcipő.
„Milyen erők irányítanak bennünket?”, írta a rajzok alatt.
Egy másik oldalon ez állt:
„Ivan háttal Pavelnek: Ha Isten halott, akkor a gyilkosság is megengedett.”
„Ivan vállalja a felelősséget az apa haláláért, és modern elektronikus lábbilinccsel bűnhődik, mégis Pavel az, aki eldobja magától életét.”
„Az ateista szabadsága borzasztó súly Ivan számára. Tönkremegy. Heroin?”
„Zárójelenet: Ivan megháborodik, meglátogatja az exkluzív, modern öltönyt viselő ördög. A háta mögött piros, digitális tőzsdei árfolyamok a falon. Sikerül teljesen kiirtania az emberségességet a világból.”
