Tavasszal jelent meg Karl Ove Knausgard Harcom-sorozatának ötödik, Álmok című kötete. Az irodalomban viszonylag ritkák az ilyen regényfolyamok, amiket a mai netflixes gondolkodásunkkal sorozatként értelmezhetünk. Knausgard Marcel Proust főművét, Az eltűnt idő nyomábant finoman játékba hozza, de ma Elena Ferrante Nápolyi tetralógiája működik hasonlóan. Ha megszeretünk egy sorozatot, akkor elkezdünk otthonosan mozogni annak világában, ismerősek lesznek a karakterek, a problémák, viszont könnyen elfáradhatunk, ha nincsenek új impulzusok. Bár voltak körülöttem szomorkás vagy csalódott hangok, mintha az olvasók kezdenének fáradni, hiszen a sorozatok úgy működnek, hogy mindig emelni kell a tétet. Az Álmok a hét könyve.
Knausgard sem csinálja máshogy, az emberként radikálisnak beállított énfeltárás, vallomás irodalmi szempontból megbízhatóan magas szinten folytatódott, pedig vállalása még így utólag is túlzásnak tűnik: az első kötetet nyolc hónap alatt írta Knausgard, az ötödiket nyolc hét alatt, ami a szöveg minőségén is érződik, lehetett volna még vele bíbelődni, de ennél érdekesebb, hogy az ötödik végén az első kötet elejére érkezünk meg az apa halálával. Két év alatt végzett az öt kötet megírásával, az utolsó, hatodik kötet pedig ehhez képest nagy összegzés lesz egy óriási Hitler-esszével (Patat Bence fordítóval podcastoltunk, érdemes meghallgatni). A korábbi kötetekben volt már szó írásról, szerelemről, csajozásról, szorongásról, gyerekkorról, válásról, házasságról, szerelemről, az apa haláláról, a fiatalkori évekről, és ez az ötödik kötetben sincsen máshogy, de mintha az Álmok a saját totális, mértéktelen nézőpontjával számolna le.
Az Álmok tényleg Knausgard álmairól szól: hogy sikeres író akar lenni, mindenkinél jobbnak tartja magát, miközben szerelmet és barátnőt akar. A kötet eleje azt ígéri, hogy egy nagyszerű pálya kezdeti lépéseit ismerhetjük meg, ami részben igaz is, viszont sokkal nagyobb hangsúlyt kap az, ahogy mindkét nagy célját saját szorongásai, félelmei rombolják le.
Nem túlzás: egy sebezhető, törékeny, nárcisztikus, erőszakos, bizonytalan barmot ismerhetünk meg, akinek fontos harcokat kell megvívnia magával.
Közben izgalmas részleteket ismerhetünk meg a zenehallgatási szokásairól (hallgasd meg ezt a playlistet), láthatjuk, hogy a dobolás mennyivel izgalmasabbnak tűnik számára, főleg azért, mert a felelősséget nem egyedül viseli, fogyatékkal élőkkel foglalkozik ápolóként. A regény minden helyzetben a felnövéssel szembesíti Knausgard-t.
Felülírni Hitlert - Karl Ove Knausgård nem számol a következményekkel - Könyves magazin
Ha beütjük a Google-ba, hogy „híres norvég író", norvégtudás híján angolul, Karl Ove Knausgård-t (a továbbiakban: KOK) csak két kollégája előzi meg: Henrik Ibsen és a nácibarát Nobel-díjas, Knut Hamsun. Ha felsőfokozzuk a keresőkifejezést, akkor a kilencedik helyre csúszik vissza, ám csak egyetlen olyan szerző kerül elé, aki a huszadik században élt és alkotott.
A Harcom-sorozat autofikció, ami az önéletírás irodalmi hagyományával játszik, de úgy, mintha a körhintát egy önmagára dühös kisgyerekre bíznánk, aki egyáltalán nem foglalkozik a körhintázókkal, csak magával, miközben a figyelmét teljesen magára irányítva túlhúzza a sebességet, jobbra-balra szállnak a körhintázók az üléseikből. A Halál, a Játék, a Szerelem és az Élet az ötödik kötetig szépen építkezett, mindegyiknek megvolt a kiemelt témája, egymást követték a csendes, fantasztikus vagy elborzasztó jelenetek sorai. Az emléktöredékek nem felvillannak, nem a madeleine íze indítja be, hanem egy-egy nagy téma alá rendeződnek össze, ezért a különböző kötetekben vannak átfedések. Az első kötetben egy megtört, saját problémáit minden áron kibeszélni akaró, hazájában közepesen ismert, számomra ismeretlen férfi, férj és apa kezd beszélni, aki az ötödik kötetre megváltozik: egyfelől a regényfolyam miatt már az irodalmi szövegekből rengeteget tudunk az elbeszélő íróról, másfelől szorosan nyomon követtük a világpiaci sikereit, a Budapesti Nemzetközi könyvfesztivál díszvendégeként órákon át dedikált, sok-sok ember előtt beszélgetett.
Knausgard: Alapvetően nem az életem izgat, hanem az irodalom - Könyves magazin
Nem bántam meg semmit - mondja Karl Ove Knausgard, akinek Harcom című hatkötetes regénymostruma évek óta lázban tartja a világot. De mi érdekes van azon, ha valaki a legaprólékosabb részletességgel megírja az apjával való kapcsolatát, a szerelmeit, a gyereknevelés nyűgeit és a gyerekkor kínjait?
Az önéletírás hagyományosan a híres férfiak műfaja. Olyan férfiaké, akik politikusok, gondolkodók, hadvezérek, művészek, akik a karrierjük csúcspontja után úgy érzik, feltétlenül el kell mesélniük a saját nézőpontjukból az életüket, mert anélkül a történelem is értelmezhetetlenné válik.
Ez tehát a fehér férfi nárcisztikus műfaja, ami általában egyszerre szoboravatás és magyarázkodás, hiszen itt más, kritikus, az elbeszélőétől eltérő nézőpont nem kap helyet.
A Harcom minden kötetének ugyanaz az elbeszélője, de mindig egy kicsit más is, érdemes a különbözőségekre figyelni. Az Álmokban a bergeni íróakadémiára érkezünk meg a többieknél fiatalabb, hol magabiztos, hol nagyképű Knausgard-ral, aki az órák során szembesül azzal, hogy az írás rohadt nagy meló, ezerféle nézőpont létezik, és az nagyon kevés, hogy tehetséges. Már az is kérdésessé válik, hogy egyáltalán tehetséges-e. Ne felejtsük el, hogy mi olvasóként már négy kötete ismerjük az elbeszélőt, vagyis egy nagyszerű író pályakezdéséhez érkezünk el. A siker felől minden kudarc és pofáraesés csak szükséges lépésnek tűnik, a fiatal Knausgard szempontjából viszont komoly, leküzdendő akadályokat jelent. A kortárs norvég irodalom néhány fontos szereplője, Jon Fosse vagy Tore Renberg is megjelenik a sztorik között.
Ha az önéletírás a nagy formátumú férfiak műfaja, akkor Knausgard mestertrollként érkezett ebbe meg, hogy
a műfaji hagyományokat látszólag betartva beépüljön ebbe a férfiklubba, majd amikor megkapja az éves bérletét, hirtelen rombolni, törni, zúzni kezd, vagy tehetetlenségében megvagdossa az arcát.
A negyedik kötetben már alaposan megismertük Knausgard szexuális problémáit, nagyon nehezen alakít ki kapcsolatot lányokkal, ráadásul minden alkalommal idő előtt elélvez. Az Élet végén a Roskilde zenei fesztiválon egy sátorban mégis sikeresen közösül. Az Álmokban is hasonlóan fontos a szex, ami soha sem nagyszerű történet, hanem általában kudarc, néha ennél is rosszabb, mert a szorongása, az alkoholproblémája és a nárcizmusa többször leuraló, erőszakos akciókhoz vezeti.
Az önéletírás az író és az olvasó közti összekacsintásra épül: én elmesélem az életem, te igaznak fogadod el. Knausgard Harcom-sorozata ebbe az irodalmi hagyományba érkezett meg, és ebben kezdett el az életéről beszélni, hogy a két sikeres könyvét követő kreatív zsákutcából visszataláljon az irodalomba. A Harcom-sorozatban egymástól csak picit eltérő utakon indul el, hogy megtalálja az irodalmat, vagyis a fikciót: már egyáltalán nem az a fontos, hogy kiről mit mondott, milyen perek indultak a regényei miatt, kit árult el.
Mert a Harcom bizonyos értelemben árulástörténet: egy ember élete elképzelhetetlen mindazok nélkül, akikkel kapcsolatba került.
A volt feleség, Linda Boström Knausgard előbb saját életét, majd irodalmi pályáját rendelte alá a házasságnak, a vele készített, hamarosan megjelenő interjúnkból az is kiderül, hogy érthető módon meggyűlölte az autofikciót (itt olvashatsz bele az Isten hozott Amerikában című regényébe, itt meg írtunk róla).
Knausgard magáról írt, hogy közel kerüljön a világhoz - Könyves magazin
1920 - ez nem valami emlékezetes évszám, hanem eddig összesen ennyi oldal jelent meg magyarul a norvég Karl Ove Knausgard Harcom-sagájából. A négy kötetet az elkövetkező években követi még kettő, így lesz teljes a széria, amelyben a középkorú, felső-középosztálybeli, magánéleti válsággal és gyerekneveléssel hadakozó KOK az elmúlt években szétírta a saját életét.
Az Álmok a rombolásról szól: a négy köteten keresztül felépített értelmezési keret alapján egy őszinte, szorongó, sokszor magányos, piszok tehetséges író beszél, sőt vallomást tesz, hogy jobb ember legyen, de kicsinyes, sunyi, aljas ügyei néha romantikus, olykor szerethető fénytörésben jelennek meg. Megértjük, miért fél az apjától, hogyan viseli nagyszülei vagy apja halálát, miért tart a nőktől, de folyamatosan csak róla, a fehér férfiről van szó és az ő első világbeli problémáiról. Knausgard bizony nemcsak a saját történetét meséli el, hanem a helyét vesztett átlagférfiét is azáltal, hogy pont a saját egyedi története elmesélésével teszi univerzálissá tapasztalatát. Ez a történet azért kegyetlen, mert láthatóvá teszi azt a társadalmat, amelyben a fehér heteroszexális férfi a hagyomány miatt még az álmai megvalósításakor igényli a kisebb-nagyobb közösségekben a kiemelt társadalmi pozíciót, de már nem kaphatja meg könnyen.
A megalomán Harcom-sorozat felépített egy elbeszélőt és egy szerzőt, amit az Álmok darabokra szed. Megalázzák az íróakadémián, a barátai lehagyják a publikálásban, nem talál témát, rádiózni kezd, jönnek a szerelmek, az első házasság, a hazugságok, megcsalások, a kontrollvesztés és az útkeresés, mert az Álmok azért fontos, mert
igazi felnövéstörténet, ami az álmok elengedése nélkül nem történhet meg.
Knausgard a Harcom írásakor Norvégiában már ismertebb írónak számított két megjelent kötettel, de az egész regényfolyamból süt, hogy ő az átlagembert, sőt a nyugati (észak-európai) átlagférfit írja meg, akinek az életében valójában minden jó: egyetemre jár, nem kell megszakadnia a megélhetésért, hosszú éveket áldozhat az álmára, az írásra, semmiféle előítélettel vagy megkülönböztetéssel nem kell megküzdenie. majd
kötetről-kötetre az átlagost, a hétköznapit, a kisszerűt írja meg, és nem szándékosan kerüli a nagyívű történeteket és a sikereket, hanem mert olyanok nincsenek.
És ami a legszörnyűbb, nemcsak az íróvá válásában, hanem a magánéletében se.
A Harcom sikere számomra ide vezethető vissza: egy átlagember mondja el azt a felnövéstörténetet, amit mindannyian (mi, férfiak) megélhettünk, és soha semmi nagyszerű nem volt benne, mégis azt gondoltuk, hogy a világ arra vár, hogy meghódítsuk.
Az a férfi beszél a Harcomban, akinek a beképzeltsége, önhittsége, nárcizmusa miatt ilyen szar lett ez a világ.
Knausgard ártatlannak látszó jelenetekben írja le, mit gondol a körülötte lévő emberekről, hogyan viselkedik azokkal a nőkkel, akiket a szorongása miatt megszólítani is alig mer. Részegen hajnalban megkeres egy csajt, aki valamikor talán akart tőle valamit, és úgy gondolja, hogy ha otthon találja, akkor megdugja. Egy másik csajt részegen bekényszerít r. Hosszú éveket tölt első igazi szerelmével, de nem boldog. A látszólag hétköznapi pillanatokon átjön annak a mindenható férfinak a képe, aki a saját arcára formálta a világot, aki egyetemessé tette a fehér férfi tapasztalatát. Aki miatt beindult a #metoo vagy a Black Lives Matter. Knausgard Harcom sorozata ebből a szempontból látszik megkerülhetetlennek: elmondja, hogy csak mi, férfiak tehetünk arról, hogy a saját képünkre formált világban se találjuk már a helyünket, ennek köszönhető rengeteg szorongás, düh és fájdalom. A Harcom leszámolt az omnipotens férfival, aki mindenre képes.
