„Nagymértékben felszabadított, akkor is, amikor írtam, és utána is. Sokat írtam azóta, nem regényeket, hanem esszéket, cikkeket, könyveket. Amikor elkezdtem a Harcomat, két könyvem volt, mostanra pedig már tizenhét könyvem megjelent. Ez pedig az írás felszabadító hatása miatt történt. De most bajban vagyok, mert valami nagyon máson szeretnék dolgozni, egy egészen más területre szeretnék lépni, ami különbözik ettől az életrajzi világtól. Nem akarnám ugyanazt csinálni, valami teljesen mást szeretnék” - ezt két éve nyilatkozta a Könyvesnek a norvég Karl Ove Knausgard, aki 2019-ben volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. Akkor jelent meg a Harcom című monstre regénysorozata negyedik része, az Élet, idén nyáron pedig kijött a zárókötet, a Harcok, amelyben KOK nemcsak a saját családjáról, de Hitlerről, Paul Celanról és Leonardo da Vinciről is ír.
Az írónak viszont van egy másik sorozata is, magyarul pedig novemberben jelenik meg az Évszakok-széria első kötete, az Ősz. Az Évszakok személyes enciklopédia, amelyben egy apa megmutatja születendő lányának, milyen csodálatos, megismerhetetlen és kiszámíthatatlan hely ez a világ. Az Őszben olyan hétköznapi és mindenki számára ismerős tárgyakat és érzéseket mutat be, mint például az alma, a konzervdoboz vagy a magány, olyan megkerülhetetlen alkotókat, mint Flaubert vagy Van Gogh, és közben tovább bővíti a Harcom-könyvekben megismert családi univerzumot. Knausgard számára semmi sem jelentéktelen vagy épp túl hatalmas, hogy írjon róla. Rövid, érzékeny leírásaiban láthatjuk az apa szerepében, aki a negyedik gyermeke érkezését várja, és a fiúéban, aki felidézi saját gyerekkorát, a fjord vizében látott barna delfineket és a két tárgyat, amit apja holmijából megtartott: a távcsövet és a gumicsizmát. A könyvet Vanessa Baird festményei illusztrálják, amelyeket Knausgard válogatott szövegeihez.
Karl Ove Knausgard: Ősz - Évszakok (részlet)
Fordította: A. Dobos Éva
Tetű
Lehajtott fejjel ül előttem az egyik gyermekem az ebédlőasztalnál a plafonról lógó lámpa fényében. Egy speciális fésűvel fésülöm a haját. A fésű hosszú, sűrű fémfogai minden kis szöszt kifésülnek belőle. Végighúzom a hajában a fésűt, aztán az asztalon egy fehér papírra koppantom. Néha fekete kis pontok potyognak a papírra. Nem tudjuk biztosan, mi az, de tetűtojásra tippelünk. A nagyobb pontokat hosszabban vizsgáljuk, hogy lássuk, mozognak-e. Au!, szisszen fel a lányom, amikor beakad a fésű, és én megrántom, hogy húzhassam tovább. Bocsánat, mondom.
De meg kell csinálni.
Tudom, mondja. De azért nem kell cibálnod a hajam. Nem, mondom, és az asztalhoz koppantom a fésűt. Egy piciny ezüst lényt látok a papíron, kissé összezavarodva. Tesz néhány lépést a könyörtelen fehér papírlapon. Apa, mondja a lányom, tetű! Látom, mondom. Akkor öld meg, mondja. A fésű szélső fogát a kis állat fölé tartom és a papírhoz nyomom. Miután végigfésültük a lányom haját, és találtunk benne még két tetűt, átmegyünk a fürdőszobába. Leveszi a pulóverét, a vállára teszek egy törölközőt, a tenyerembe nyomok egy adag tetűirtó szert, és a hajába és a fejbőrébe masszírozom. Negyedóra múlva a fürdőkád fölé hajol, a feje fölé tartom a zuhanyfejet a zubogó vízzel, a tetűirtó szer fehér habját apró folyam viszi lassan a lefolyó felé. Aztán megismételjük a procedúrát a másik két gyereken is, végül magamon végzem el a tetűirtást. Sok hűhó egy pici rovar miatt, a tetű mindössze néhány milliméter hosszú, és nem tesz jelentősebb kárt, csak kiszív egy kis vért, és lerak pár tojást. Nagyjából egy hónapot él, aztán elpusztul, és kiszáradva esik ki a hajból, miközben az utódai enyhe viszketést okoznak a fejbőrön.
Egy nemzedékkel ezelőtt elég volt egy enyhe viszketés, hogy eget-földet megmozgassanak:
minden ágyneműt kimostak kilencven fokon, a fésűket és a hajkeféket kifőzték vagy berakták a fagyasztóba, a sapkákat és a sálakat ugyanennek az eljárásnak vetették alá. Tetvesnek lenni szégyent jelentett, és nem nagyon beszéltek róla. A szégyenérzet abból az időből maradt ránk, amikor a tetű a tisztátlanságról és szegénységről árulkodott, és volt benne valami állatias: a kutyák bundája volt teli tetűvel, és a majmok vakaróztak folyamatosan. Amikor három éve tetű került a házunkba, nem szégyenkeztünk, modern emberek lévén tudtuk, hogy a tetű az iskolában és óvodában terjedő lény, frissen mosott hajban és piszkos hajban egyaránt. Az interneten olvastuk, hogy a tetű a hajjal való érintkezés útján terjed, ezért fölösleges mosni vagy fagyasztani az ágyneműt. Inkább szimbolikus aktusnak kell felfogni, valamiféle tisztálkodási rítusnak. De most, ahogy reggelinél az asztal körül ülünk, és vakarózunk, mint a majmok, és az őszi tetű megérkezett hozzánk, és a tetűkezelés után néhány héttel ismét visszajött, már nem vagyok modern, hanem
a régi szégyen fog el:
szégyellem, hogy tetves a családom.
