Az első januári hétfő és szenteste között, amikor minden zsírban úszik és mindenki vízszintesben marad, új legjobb barátot választok. A mostanit Buzzfeednek hívták (BF-nek becéztem a legjobb barát után), és egyszer sem hagyott cserben, ha úgy éreztem, fizikailag kizárólag végtelen szkrollozásra vagyok képes. Rá mindig számíthattam, ha kellett az utánpótlás a kedvenc longread-műfajomból, a true crime-ból (bár nem BF, de érdemes: An Unbeliveble Story of Rape), vagy épp személyes hangvételű esszéket akartam olvasni rasszista egyéjszakás kalandokról és kamaszkorú védőügyvédekről. Az év első hosszújának egyik cikke sem a BF-ről van, ám mivel régen minden jobb volt, mindkettő tavalyi. Ha a kajakóma vagy a szabadságmámor még mindig tart, akkor ajánlom a Paste válogatását 18 szuper irodalmi és irodalomközeli dokumentumfilmmel, vagy a Catastrophe, a Transparent és a Grace and Frankie című sorozatokat. Hashtag: a legjobb sztorikat az élet írja.
Agyamban fehér, ciszheteró férfiszerkesztő ül
2015 végének legtöbbet tárgyalt, sőt megkockáztatom, legfontosabb esszéjét, vitaindítóját Claire Vaye Watkins követte el. Az On Pandering eredetileg a Tin House nyári workshopján hangzott el, online publikálásának napján pedig felrobbantotta az internetet. Arról, hogy az irodalom (legyen szó akár írókról, akár kritikusokról) a fehér, heteroszexuális férfiak játszótere, már sokan, sokféleképpen megosztották a véleményüket: K Tempest egyenesen a kiváltságos (férfi, fehér, ciszheteró) szerzők bojkottjára buzdított, az első Margó-díj shortlistjének kihirdetése után a legtöbben arra kapták fel a fejüket, hogy a listán több női szerző könyve található, mint férfié, a kedvencem példám a jelenségre pedig Jonathan Franzen és Allegra Goodman esete, akik majdnem egyszerre jelentették meg nagyon hasonló és hasonlóan körülrajongott regényüket, de csak az egyikből lett Nagy Amerikai. Az On Pandering című vallomás bele is illik az irodalom másik oldalát (mindent, ami nem fehér és férfi és ciszheteró) feltáró/bemutató/ostorozó cikkek sorába, és ki is lóg belőle. Watkins a nem megfelelően viselkedő írókkal indít, akik a helyzetet félreértő, részeg diáklánynak nevezik, miután nem tudják megdönteni. Ezt még túl is lehetne élni (vagy legalább írni róla egy szép és tanulságos novellát), az már kicsit kellemetlenebb, hogy mindezt egy többezer olvasóhoz (és számos íróhoz) eljutó hírlevélben teszik. A cikkből mégsem a Stephen Elliot-féle írók szexizmusa kapott a legnagyobb visszhangot, hanem az a rész, melyben Watkins bevallja, hogy első könyvével a férfiaknak akart megfelelni. A fehér férfiszerzők felsőbbrendűsége a stílusára is hatott: írás közben azt tartotta szem előtt, hogy az irodalom fehér férfifele (legyen az író vagy kritikus) elégedetten tegye majd le a Battleborne-t.
The stunning truth is that I am asking, deep down, as I write, What would Philip Roth think of this? What would Jonathan Franzen think of this? When the answer is probably: nothing. More staggering is the question of why I am trying to prove myself to writers whose work, in many cases, I don’t particularly admire? (…)
I wrote Battleborn for white men, toward them. If you hold the book to a certain light, you’ll see it as an exercise in self-hazing, a product of working-class madness, the female strain. So, natural then that Battleborn was well-received by the white male lit establishment: it was written for them. The whole book’s a pander. Look, I said with my stories: I can write old men, I can write sex, I can write abortion. I can write hard, unflinching, unsentimental. I can write an old man getting a boner!
Watkins (nő, fehér, heteroszexuális) személyes élményeire támaszkodik, tehát nem beszél (és hitelesen nem is tudna beszélni) színesbőrű ésvagy queer írók tapasztalatairól, ám ezt megtették helyette a Twitterezők: például a rossz feminista, Roxane Gay (nő, fekete, biszexuális) vagy Nichole Perkins, aki az LA Timesban írta meg, mi a baja az esszével, és milyen érzés színesbőrű, nőnemű íróként azért aggódni, hogy egy kézirat elég fekete, vagy épp túl fekete-e az irodalmi ügynököknek. 2015 Man Booker-díjasa, Marlon James (fekete, férfi, homoszexuális) a Facebookon reagált Watkins írására: szerinte a színesbőrű szerzők túl sok időt töltenek azzal, hogy fehér nők irodalmi igényeit/ízlését elégítsék ki a műveikkel. James és Watkins közös interjúját ITT tudjátok meghallgatni. Olyanokról van szó benne, hogy Watkins nem úgy olvassa a női szerzők könyveit, ahogy a férfiszerzőkét (még akkor sem, ha pl. Toni Morrisont jobb írónak tartja, mint Hemingwayt, Faulknert vagy David Foster Wallace-t együttvéve), Jamesnek pedig Jane Austen-regénnyé kellett volna formálnia a fekete rabszolganőről szóló második regényét, a The Book of Night Woment, mert arra van kereslet.
Az On Pandering a Tin House-on>>
Fontos, bár kevesebb figyelmet kapott cikk a témában: Kavita Das: Writers Shouldn’t Romanticize Rejection
Kapcsolódó BF-cikk: Jenny Zhang: They Pretend To Be Us Whule Pretending We Don’t Exist
Apró érdekesség az irodalmon kívüli világból: Watkins apja, Paul Watkins tagja volt Charles Manson Családjának.
Lakócsere az agyban
2015 végének legjobb cikkét Karl Ove Knausgård írta, akit képes voltam a norvég Sirius Blacknek nevezni egy korábbi Hosszúban, és az a címe, hogy The Terrible Beauty of Brain Surgery. KOK-ot annyira lenyűgözte a brit agysebész, Henry Marsh könyve, a Do Not Harm, hogy megkérdezte az orvost, bemehetne-e egy londoni műtőbe, ahol éppen operál. Dr. Harsh abban az időben a világ Norvégiától távolabbi pontjain dolgozott, így kötött ki KOK augusztus végén Albánia fővárosában, Tiranában, amiről épp olyan keveset tudott, mint az agyműtétekről. Valamikor a kilencvenes évek elején egy Norvégiától és Albániától is jelentős távolságra lévő heves megyei faluban az egyik ovistársam merő gondatlanságból betörte egy másik ovistársam fejét. Hogy kifejezze szolidaritását, az egész macicsoport kivonult a sebesült házához, ahová be ugyan nem mehetett, de a kapu előtt sajtótájékoztató apukától a sérülés minden apró részletéről értesült. Én annál a jelenetnél ájultam el, amelyben eljutottunk a vérmennyiség verbális ismertetéséig, azóta a legmélyebb tisztelettel viseltetek mindenki iránt, aki az egészségesnél többször találkozik embervérrel. KOK két (és fél) éber craniotomia műtétet nézett végig: az eljárást egy olyan típusú tumor eltávolításánál szokták alkalmazni, amely úgy néz ki, mint maga az agyszövet. Az ilyen tumorok a fiatal korosztálynál a leggyakoribbak, műtét nélkül 5 éven belül a betegek 50 százaléka belehal, műtéttel még 10-20 évet élhet. Hogy az orvos különbséget tudjon tenni a tumor és az egészséges agyszövet között, a páciens az egész operáció alatt ébren van, agyát pedig egy elektromos szondával stimulálják. KOK cikke legalább annyi ponton stimulálja az olvasó agyát, ahány ponton dr. Marsh szondája a betegét. Felvonul benne Sebald és az Osztrák-Magyar Monarchia serege, az albán királyfi holtteste két órára a liftben ragad, KOK éjjel alva jár, nappal pedig olyan közel kerül egy idegenhez, amennyire az emberileg és szakmailag lehetséges. Belepillant az agyába:
A landscape opened up before me. I felt as if I were standing on the top of a mountain, gazing out over a plain, covered by long, meandering rivers. On the horizon, more mountains rose up, between them there were valleys and one of the valleys was covered by an enormous white glacier. Everything gleamed and glittered. It was as if I had been transported to another world, another part of the universe. One river was purple, the others were dark red, and the landscape they coursed through was full of strange, unfamiliar colors. But it was the glacier that held my gaze the longest. It lay like a plateau above the valley, sharply white, like mountain snow on a sunny day. Suddenly a wave of red rose up and washed across the white surface. I had never seen anything quite as beautiful, and when I straightened up and moved aside to make room for the doctor, for a moment my eyes were glazed with tears.
KOK hatkötetes életrajzi regényének első könyve (az angol fordításban: A Death In the Family) a könyvfesztiválra érkezik a Magvetőnél, a második könyv (A Man In Love) valószínűleg ősszel várható. Kevés könyv van, amiknek magyar fordítását a Min Kampf-sorozat köteteinél jobban várom.
