1926. április 21-én, állítólag egy esős éjszakán jött a világra Elizabeth Alexandra Mary Windsor - 1952-től egyszerűen csak II. Erzsébet. Valószínűleg egyáltalán nem ilyen 95. születésnapot képzelt el magának, és szinte egészen biztos, hogy kislányként sem arról álmodozott – eredendően nem is ilyen sorsot szántak neki –, hogy egyszer majd királynő lesz. II. Erzsébet a Netflixen futó A korona (The Crown) sorozatnak köszönhetően az elmúlt években azok számára is közeli ismerős lett, akik eddig nem különösebben érdeklődtek a királylányos történetek iránt, hidegen hagyta őket a brit monarchia intézménye, vagy épp kritikusan figyelték és szereplőit elintézték annyival, hogy hatalmas felhajtás közepette ódivatú, de annál puccosab szerelésekben kocsikázó, ingyenélő népség.
Erzsébet hercegnő a Buckingham-palotában, 1946 (fotó: Lisa Sheridan)
A korona – bár az alkotók ragaszkodnak ahhoz, hogy fikció, aminek története valós eseményekből építkezik – egyszeriben hús-vér emberekké változtatta az évszázados intézmény festményekről és fényképekről mosolygó és integető tagjait, akik a saját és a feléjük támasztott vélt vagy valós elvárások között lavírozva feszegetik az aranyozott béklyót. Kiderült, hogy „A Cég” – ahogy a pár hete elhunyt Fülöp herceg nevezte a formációt, amikor 1947-ben beházasodott a családba – egy szigorú szabályok és irányelvek mentén működő, tagjaitól állandó kompromisszumkészséget és alázatot elváró szervezet, ahol első a kötelesség, a nép és a tradíció, az érzelmek, gesztusok és személyes ambíciók pedig inkább csak megakasztják a gépezetet, mintsem előbbre vinnék.
Erzsébet és Fülöp 1947 júliusában, az eljegyzésük napján
És mivel az intézmény a birodalom egységének kvázi szimbolikus záloga, semmiféle kihágást és gyengeséget nem enged, sem házon belül, de pláne nem kifelé. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, kínlódásaik és gyarlóságaik miatt, számos új színnel gazdagodott és kimondottan szerethető lett az udvar szinte valamennyi tagja. Erzsébetről nem is beszélve, mert 69 éve szinte non-stop műszakban uralkodónak lenni és az egész életedet ennek rendelni alá, minden, csak nem álommeló. Úgyhogy le a kalappal és Isten éltesse a Királynőt!
Sally Bedell Smith: Erzsébet, a királynő
2012-ben, Erzsébet uralkodásának 60. évfordulójára jelent meg Sally Bedell Smith amerikai történész könyve a királynőről. A hatalmas forrásanyagból összeállított, számtalan beszélgetést és korabeli tudósításokat is felidéző kötet kronologikus rendben kísér végig Erzsébet életén. A kötet a New York Times bestseller listájának meghódítása mellett számos díjat is hozott szerzőjének, mint például 2012-ben a Goodreads „legjobb történelmi és életrajzi könyv” díját (Goodreads Choice Award for Best History & Biography, 2012) vagy a Washington Irving-emlékdíjat (Washington Irving Medal for Literary Excellence, 2012). Az életrajzot olvasni kicsit olyan, mintha magát a sorozatot néznénk – és ez nem véletlen. A korona alapja egy színdarab volt, a The Audience, amit az a Peter Morgan jegyzett, aki a 2006-os A királynő című film eredeti forgatókönyvéért is rengeteg szakmai elismerést kapott már, most pedig a sorozat hoz neki újabb és újabb méltató kritikát. A The Audience írásakor Morgan együttműködött Bedell Smith-szel, aki amolyan szakmai tanácsadóként vett részt a Helen Mirren főszereplésével színpadra állított darab munkálataiban, így mindaz a tudás, amit könyvében felhalmozott, végül a képernyőről is visszaköszönt.
Boris Johnson: A Churchill tényező
Erzsébet trónralépésekor az egyik legnagyobb csodálója és támogatója miniszterelnöke, az akkor már cseppet sem fiatal, de annál ambiciózusabb Sir Winston Churchill volt. A klasszikus műveltségű, haditudósító majd háborús veterán államférfi, aki nem mellékesen még egy irodalmi Nobel-díjjal is büszkélkedhet, a 20. század történelmének meghatározó aktora volt. Már életében is roppant ellentmondásos figurája az évtizedek múlásával egyre szélsőségesebb jelzőket kapott, a skála a gyarmatosító rasszistától a „Hitler legyőzője” és „Európa megmentője” között mozog.
II. Erzsébet és Winston Churchill 1954 novemberében, a Waterloo pályaudvaron
Az eredetileg újságíró és történész, jelenleg épp brit miniszterelnök, Boris Johnson 2014-ben jelentette meg Winston Churchillről szóló életrajzát. Bár Johnson rögtön a könyv legelején leszögezi, milyen nagy csodálója elődje munkásságának, a sorozatos dicshimnusz helyett sokkal inkább egy izgalmas reálpolitikus portréját adja, minden jó és rossz tulajdonságával, illetve döntéseinek következményeivel. Arról nem is beszélve, hogy olyan izgalmas ok-okozati összefüggésekre is rámutat, amitől minimum eggyel érthetőbb lesz a 20. század történelmének politikai, ideológiai, gazdasági és kulturális komplexitása.
Andrew Morton: Diana igaz története
1992-ben szinte bombaként robbant Andrew Morton Lady Dianáról szóló életrajzi könyve. Bár addig is sejthető volt, hogy nincs minden rendben az 1981-es álomesküvő óta egyre nagyobb népszerűségnek örvendő hercegnő és a walesi herceg kapcsolatával, Morton írása és annak hozadéka mérföldkő lett a monarchia életében. Az életrajz nemcsak Diana és Károly többszereplős, mondhatni eleve kudarcra ítélt házasságáról, magányáról, étkezési zavaráról lebbentette fel a fátylat, de a királyi ház mindennapjainak ridegségét ecsetelve a családról is meglehetősen negatív képet festett.
„Mindenki azt hiszi, pompásan érzem magam, csak mert mosolygok.”
Bár közeli ismerősei tudtak róla, sem Diana, sem a szerző nem ismerte el nyilvánosan, hogy együttműködtek volna a könyv megírásában. Csak 1997-ben, a hercegnő halálát követően állt elő Morton azzal a hat magnókazettával, amit még Diana rögzített és juttatott el hozzá, hogy végre a saját szavaival mesélhesse el történetét. Még ebben az évben Morton kicsit átdolgozta, kiegészítette könyvét, ami azóta is az egyik leghitelesebb dokumentumnak számít Diana-ügyben.
II. Erzsébet és Lady Diana az esküvő napján, 1981. július 29-én
Kiemelt kép: Chris Levine – Lightness of Being (2004)
