Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Amíg eljutottam addig a döntésig, hogy belevágok, ez zakatolt a fejemben: „Jegyezze meg jól, fiatal úr, hogy az írás az olvasással kezdődik!” Boldogult újságírókoromban adta útravalóul egy legendás szerkesztő, én pedig igyekeztem megfelelni a tanításának. Évtizedekig csak olvastam. Szó, ami szó, elég sok év eltelt, mire életem első ilyen terjedelmű és összetettségű írására mertem adni a fejem.
Azon az éjszakán, amikor végre nekifogtam a családregényemnek, a kétely helyét egyetlen pillanat alatt átvette a bizonyossággal vegyes elszánás.
Eluralkodott rajtam a mesevágy. Imádtam, ahogyan a szereplők beköltöztek az életembe (vagy én az övékbe?), együtt lépkedünk Bécs utcáin, hánykolódunk a Hallstatti-tavon, menekülünk az istállót nyaldosó lángok elől. Csábítunk, szeretünk, teremtünk és temetünk. Élünk a mindennapokban, miközben 150 évet járunk be képzeletben és valóságosan is.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Ha a műfajra gondolok (családregény), akkor a későbbi szerkesztőmet, Csapody Kingát kell említenem. Ha a témára (Dreher család), akkor Békefi Gábort, a Dreher Sörgyárak mai vezérigazgatóját, aki megismertetett az apró schwechati sörfőzdéből felfoghatatlan méretű birodalmat építő család négy generációjával.
Beleszerettem a sváb gyökerekkel rendelkező, osztrákká lett család történetébe.
Azt éreztem, hogy velük együtt és rajtuk keresztül meg tudom mutatni az olvasóknak, hogy az üzleti történetekben is lehet romantika, vagy érzékeltethetem, hogy egy férfiak által dominált világban is kulcsszerepet játszhatnak a nők. Elmesélhetem a vállalati döntések összetettségét éppen úgy, mint azt, hogy miért botlottak a férfiak, és hogyan jut el odáig egy családfő, hogy beperelje a fiát – tékozlásért.
A Dreher bejáratott márkanév Magyarországon, a mögötte meghúzódó család- és cégtörténet pedig legalább annyira színes, szerteágazó és fordulatokkal teli, mint az elmúlt durván kétszáz év magyar történelme. Iglódi Csaba első regénye, a Dreher-szimfónia négy tételben meséli el az egymást követő generációk felemelkedését.
Mit vártál az első könyvedtől?
Világhírt – mondhatnám viccesen, de ha azt nem is, egy másfajta ismertséget magamnak, s egy letehetetlen regényt az olvasóknak. Én eddig inkább a színfalak mögött éltem, újságíróként, tanácsadóként, háttéremberként. Most előrébb léptem, hogy „látva lássanak”. Vállalva a kockázatát és vágyva az áldásait. Olyan könyvet akartam letenni az asztalra, amelyik kinézetével és tartalmával egyként kiköveteli a helyét a családi könyvtárak „kedvenc” szekciójában, s amit jó szívvel ajánlanak azoknak, akik még nem kaptak hírt róla.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Bár szerzői szándékom volt, hogy a szöveg ritmusa kövesse a közben gyorsuló világot,
lehet, hogy mégis inkább két részben adnám ki, ezzel is lehetőséget adva, hogy mindegyik generáció ugyanakkora figyelmet kapjon, és így visszacsempészhetnék rengeteg olyan epizódot is, amit fájó szívvel hagytam a jegyzetek között. És biztosan találnék olyan mondatokat is, amelyekkel szigorúbban kellett volna bánnom.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A szerkesztőm véleményét kértem leginkább, de rajta kívül is voltak néhányan, akik a teljes alkotási folyamatban elkísértek. (Egyenként köszönetet is mondok nekik a könyv végén.) Értékes segítség volt, hogy a történelmi hűség érdekében egy történész-múzeológus szakmai megfontolásokat is a figyelmembe ajánlott.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Ha lehet, négyet említek, mert nem tudok sorrendet felállítani közöttük. Az első: többen szóvá tették, hogy amikor a feléhez jutottak, kényszerítették magukat arra, hogy csak egy-egy fejezetet olvassanak el naponta, így biztosítva azt, hogy sokáig tartson az élvezet. A második ennek éppen az ellenkezője: ő egyetlen „ülésben” jutott el az első oldaltól az utolsóig, nem tudta letenni. Tőle tudom, hogy kb. 17 óra kell ahhoz, hogy valaki a végére jusson. A harmadik pedig az az üzenet, amelyik tudatta: ezzel a regénnyel megvettem őt, és már ki is hagyta a következő könyvemnek a helyet a könyvespolcán. A negyedig egy Haggenmacher-leszármazott (Dreher Jenő egy Haggenmacher lányt vett feleségül a XIX. század végén) levele volt, aki azt írta,
a könyvből éppen az a világ köszön vissza, mint amit ő a családi emlékezetből, az elbeszélésekből és a levelekből megismert.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Jules Verne Sándor Mátyása, azt hiszem, de elég régen volt. A titkosírással írt levél jut eszembe elsőként, meg az, hogy abban az apró lakásban, amelyben felnőttem, egy vakablak mélyedésében kapott helyett a könyvespolc. Onnan vettem elő többször is a vaskos kötetet, mert azt a történetet nem lehetett csak egyszer elolvasni. Édesanyám, akinek ajánlottam az első regényemet, ma is abban a szobában lakik, így a Dreher-szimfónia most már Sándor gróf szomszédja azon a bizonyos polcon.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Érettségi előtt voltam, amikor elküldtem egy rövid írást az akkori legnépszerűbb ifjúsági rádióműsor, az Ötödik sebesség novellapályázatára.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című könyve jut eszembe a közelmúltból. Olvasóként nem hagyott elkalandozni, szinte faltam. Izgalmasan fűzte össze a múltat a jelennel, szőtte a történetet, és hozta hozzám (is) közel a szereplőket. Új kötetét is megvettem már, mert az elsővel rajongóvá tett.
