Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Húú, rengeteg áttörés és ráeszmélés volt, mire meg tudtam írni ezt a regényt. De ha kihagyjuk az egészből azt a tanulási fázist, ami a kézirat első változatáig tartott, akkor azt mondanám, hogy
a legfontosabb az alázat az alkotás iránt.
Én az első perctől kezdve nagyon bíztam a szerkesztőkben, és ők is bennem. Balázs Eszter 60 oldalt látott a könyvből, amikor rábólintott, és nagyon szerettem volna, ha utólag is boldog lesz a döntésével. Így aztán én mindig abban voltam érdekelt, hogy a mű legyen a legjobb, és mindent ennek rendeltem alá. A szemem sem rebbent, amikor ki kellett szedni részeket, sőt, egy komplett szálat, vagy akár újra kellett írni a végét. Nagyon kellett, hogy a szerkesztők hihetetlenül ügyes szeme észrevegye, hogy ami döcög, az miért döcög. Ami nem megy, miért nem megy. És amikor megtaláltuk, úgy írtam újra a könyv egynegyedét, hogy utána sem néztem a kidobott részeknek. És persze sokkal jobb lett a végeredmény.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Sági hangja. Ahogy Sági beszél, ahogy reflektál a világra, ez volt az, ami vitt magával. Kimondta, amit gondolt, és nem érdekelték a mellébeszélések. Vagány, a barátaiért bármit bevállaló srác, de azért a maga módján mégis kifejezi az érzelmeit is. Az a fiú, akit jól meg kell ismerned ahhoz, hogy meg tudd szeretni, de még akkor sem biztos, hogy könnyű lesz a barátjának lenni. Egyszer pattog, és azonnal meg akarja oldani a legnehezebb helyzeteket. Máskor leereszt, és képtelen megmozdulni. Izgalmas volt felfedezni a mélységeit, nehezen mutatta meg magát.
Az egész úgy indult, hogy épp egy olyan szövegen dolgoztam, ami túlságosan behatárolt, és szerettem volna lazítani egy kicsit. Nyitottam egy új dokumentumot, és elkezdtem írni az első oldalakat, nagyjából úgy, ahogy most is látjátok a könyvben. Olyan volt, mintha egy forró nyári napon belecsobbanunk a vízbe,
felszabadító volt, ahogyan a karakter beszélt,
hogy bármit mondhatott, és nem érdekelte senki véleménye. Aztán még egy kis időbe telt, míg rájöttem, hogy ez a hang többet érdemel, és elkezdtem dolgozni vele. Köré építettem egy sokfelé ágazó sztorit.
Mit vártál az első könyvedtől?
Mindig mást vártam, attól függően, épp hol tartottam a folyamatban. Először arra vártam, hogy kiadják. A szerződéskötés már egyfajta eufória volt. Aztán azt vártam, hogy öröm legyen írni. És öröm volt. Aztán vártam, hogy amikor visszaolvasom a végén, sehol ne szisszenjek fel. Aztán hogy másoknak is tetsszen, és erről kapjak visszajelzést is. Nem volt olyan, hogy „ennek a könyvnek díjat kell kapnia”, vagy „el kell adni ebből a könyvből tízezret”, hasonló célom nincs. Persze, örülök minden ilyesminek is.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Arra gondolsz, hogy ha nem lett volna határidő, és a végtelenségig bogarászhatom a szöveget, mit tennék még vele? Rengeteg apró finomítás, csiszolási lehetőség adódik, persze, de amikor én elengedtem a kéziratot, akkor tényleg elengedtem, és semmiféle vágyam nem maradt vele kapcsolatban. Később, amikor dolgoztam a regény filmes forgatókönyvének ötletén (kaptunk egy díjat is, mint a leginnovatívabb filmötlet) persze megint bele kellett ugranom, újragondolnom. Például Deé motivációja nem érthető meg könnyen másfél óra alatt, így itt nagyobb hangsúlyokat kellett kitalálni, illetve a játékot jobban összekapcsolni a tanár személyiségével. Szerettem, hogy a regény nem annyira szájbarágós. Egy filmnél jobban kell gesztikulálni az írónak is.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Egyértelmű, hogy Balázs Eszter, a Lampion Könyvek kiadó főszerkesztője, és a többi szerkesztő, Vereckei Andi és Pavlovic Tijana véleménye volt a legfontosabb. A feleségemmel is megtárgyaltuk a dilemmáimat, ő is mondott jó tanácsokat. Egyébként elég magányos farkas vagyok, az erdőben egyedül sétálva oldottam meg a problémákat, és
nem szívesen mutattam meg senkinek írás közben azt, amin dolgozom.
Maga a folyamat, a kézirat megszületése volt olyan izgalmas, hogy azzal traktáltam mindenkit: hogyan tudott egyetlen ötlet négy problémát megoldani, miközben két elvarratlan szálat is bedolgoz, például. De sosem magát a történetet meséltem, azt furának éreztem volna, az valahogy magánügy olyankor. Édesanyám és a keresztanyám voltak a leglelkesebb olvasóim, szerintem ők végeztek először a könyvvel, de ők már szerkesztés előtt is megkapták. Sokat számított a sok dicséret, amit tőlük kaptam, mert ebben a folyamatban sokszor elbizonytalanodik az ember saját magában is.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Az egyik jóbarátom lánya olvassa éppen a könyvet, és nagyon tetszett, amit mondott róla az apjának. Azt mondta, hogy milyen bunkó ez a Sági - mármint a főszereplő. De nem úgy mondta, mint ami zavaró lenne, inkább szórakoztatta a felfedezés. Amikor felnőttek olvassák a könyvet, sokszor ítélkeznek, és hallottam már olyat, aki kifejezetten hátrányára hozta fel a regénynek, hogy a főszereplő nehezen szerethető. Én meg pont azt látom, hogy kicsit elkényelmesedtünk: elvárás, hogy íróként nagyon kihangsúlyozzuk, ha valaki bunkó. Ugyanígy kihangsúlyozzák, háromszor aláhúzzák, ha kedves. Nálam ez úgy van, ahogy az életben: helyzete válogatja. Ezért nehezebb picit megfogni a karaktereket, de pont az ilyen reakciók miatt csináltam ezt. „Jé, milyen bunkó volt… most meg milyen kedves...”
Nem kell mindig egyetérteni a főszereplővel sem.
És meg lehet látni az antagonistában is a szeretetteljes lényt.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Robert Franklin Leslie: A medvék – és én. Én a mai napig beleborzongok, ha rágondolok. Úgy emlékszem, hogy miközben olvastam, ott jártam azon a tájon, a behavazott erdők és tavak világában, éreztem a hideget, a medvék leheletének páráját, a dögök szagát, ahogy a fehér havat megszínezik a vérükkel. Akárhányszor, amikor az elbeszélő csónakba ül, belenyúltam a vízbe, és alig vártam, hogy megint csónakázhassak. Olyan volt, mintha erre az élményre vártam volna egészen addig, és ezt az élményt várom azóta is minden könyvtől.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
A kamaszkorom versein kívül? Mondjuk, hogy úgy 20 éve az első jobb novelláimról már azt gondoltam, van bennük mutogatnivaló érték. Aztán persze visszanézve mindig láttam, mit kellett volna máshogy, vagy jobban. De általában az az apróság, ami miatt jónak tartottam egy-egy ilyen írást, kiállta az idő próbáját. A többi meg úgyis csak egy átmeneti kabát volt. Ha most kellene megmutatnom bárkinek,
először úgyis varrnék nekik új ruhát.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Totth Benedek Holtversenyét mondanám. Elképesztett, milyen nyers erő árad a narrációból. Eleinte kerestem, vártam, hogy megérkezünk Magyarországra, és észrevehetem azokat az utalásokat, amik miatt a történet csak itt történhet meg, de nem volt ilyen. Szerintem azért fontos könyv, mert megmutatja, hogy a kiüresedés mennyire félelmetes, és hogy mennyire nem csak a koszos vécében földön fetrengő Trainspotting-figurák vagy a Patrick Batemanek sajátja lehet, hanem simán elmész azok mellett a gyerekek mellett, akik érzelmeivel egyszerűen nem foglalkoztak a szüleik, és zsibbadtan élik át a leggyomorforgatóbb jeleneteket is.
