Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Rájöttem, amennyiben hiteles irodalmat szeretnék írni, lényegében mindent el kell engednem: leszámolni a sallanggal, a könnyítésekkel, a panaszkodással, a társadalmiaskodással, a szociologizálással, a politikával, elégetni a fölösleget, elpusztítani az izmusokat, meghozni a nagy döntéseket, rászánni az időt, a munkát, alárendelni magam a víziónak – és
amikor már vakon repülsz, de kitartasz, akkor hirtelen mindent visszakapsz.
Ez a tapasztalat, hogy nincs kerülőút, kockáztatni, repülni kell.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Kettő szikra volt, ha eltekintünk a folyamatos belső késztetésről. Az egyik érzelmi jellegű: belefutottam egy elsöprő szerelmi élménybe, ami biztosította az alkotói energiákat, az ihletet.
A másik szikrát ezzel párhuzamosan a szerkesztőm hívása jelentette a Kalligramtól, hogy elfogadták a kéziratot. Mindez akkora motivációt biztosított, hogy végül egy év alatt újraírtam a komplett kötetet. Talán kettő novella „maradt életben” a beküldött változatból.
A kötet alapötlete, hogy Ernő figuráján keresztül felhasználjam valós kalandjaimat, az úgynevezett rögvalóságot, de olykor megemeljem a történeteket szürreális irányba. A külső és belső történések közötti átmenetek megjelenítése is alapötlet: belső utazás, külső képekkel, ahol néha a hiperrealizmus, néha a fantasztikum győzedelmeskedik. Ezek az alapötletek, de hogy az alapötleteket mi szüli, az már irodalomfilozófiai kérdés.
Mit vártál az első könyvedtől?
Áttörést. Írás közben azt, hogy
megtaláljam a saját, mindenkitől megkülönböztethető hangomat,
hogy egyedi atmoszférájú irodalmat hozzak létre, ami szórakoztat és művészi dimenziókat nyit, hogy képes legyek legalább részben megjeleníteni a vízióimat.
Próbáltam nem eredményekben, díjakban, eladott példányszámban gondolkodni, úgy fogtam fel, és így is volt, hogy a semmiből jövök. A remény persze nem halt meg, sikerre vágytam, de inkább úgy fogalmaznék, hogy igazságra, arra, hogy minél többen értsék a sorokat, még inkább azt, ami a sorok között van.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Nem sokat, ez így volt teljes. Mostani fejjel talán húznék még belőle, talán a novellák sorrendjén is változtatnék. De amit változtatnék, az teljes erővel megjelenik majd a második kötetben. Nincs hiányérzetem.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Toldi Veronikával, a szerkesztőmmel beszéltünk meg mindent, szimbiózisban működtünk, csak rá hallgattam, a végén egy novellámba bele is szőttem a karakterét, hálám jeléül. Finoman, érzékkel irányította a folyamatot, igazi őstehetség.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Egy kedves ismerősöm, aki a sznobok sportjának tartja az irodalmat, sőt, ennél csúnyább dolgokat is gondol, derült égből villámcsapásként posztolta közösségi oldalán, hogy a kötetemet olvasva visszatért benne a remény: talán megváltozik a véleménye az irodalomról, írta.
Ezzel lenyűgözött.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Jack Londontól A vadon szava, vagy Cooper Nagy indiánkönyve. Felragyogott bennem a nagybetűs kaland lehetősége, ezekkel álmodtam. Vagy kutya voltam és széles folyókat úsztam át, vagy a vadnyugaton száguldoztam, miközben lőttek rám. Gyökeresen megváltozott az életem: született bennem valami új, akkor lettem férfi, nyolcévesen.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Mindig mindent irodalomnak tartottam, amit írtam, utólag jöttem csak rá, hogy nem az volt, hanem irkafirka. Szóval hétévesen olvastam a Micimackó versbetéteit, és annyira megtetszettek, hogy elhatároztam: költő leszek, ez csupa gyönyörűség. Aznap meg is írtam az első verset, meg is mutattam mindenkinek.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Ha már Margó-díj, akkor a Holtverseny Totth Benedektől, mert vagy így vagy úgy, de sodor, elvisz, ott vagyok a történetben, amit, vagyis az elragadás, a belefeledkezés élményét nem lehet megszokni.
Amúgy nyilván rengeteg debütkötetet olvastam életemben, de nem tudom már, kinek melyik az első. Ha magyarok, akkor még Hazaitól a Cukor kékség, ami beugrik, vagy Hajnóczytól A fűtő. Azonnal megéreztem bennük a nagyságot.
