Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Azt korábban nem tudtam, hogy a belső kreatív erőmre a legnehezebb időszakban is számíthatok, támaszkodhatok. Ha azt hiszem, hogy egy sort sem tudok leírni, feladom, nem fog menni, akkor is menni fog és nem csak egy oldal. Sőt. Megtapasztaltam, hogy egy ideig én viszem tovább a regényt, és egy ponton ez megfordul, a regény visz tovább engem. Célt ad, menedéket, impulzusokat, érzéseket, fotelből is átélhető élményeket. Megtapasztaltam, milyen az, amikor nem olvasóként, hanem íróként haladok tovább a történettel, azért, mert tudni szeretném, hogyan alakul, mi történik a szereplőkkel. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy nem döntöttem el előre mindent,
hagytam teret a regénynek, hogy alakíthassa magát.
Mikor a Prae Kiadó krimipályázatán bejutottam a legjobbak közé, azt gondoltam, életem jutalomidőszaka következik. Felmondtam a munkahelyemen, a napjaimat az akkor még félig kész Sorsod Borsodnak szerettem volna szentelni. Kényelmes, ábrándozós, kávéházakban ücsörgős regényírásra készültem. Aztán kiderült, hogy egyik szerettem súlyos betegsége miatt életem egyik legnehezebb, legfélelmetesebb időszaka kezdődik. Ott voltam egy nagy lehetőséggel, hogy megírhatom életem első regényét, ugyanakkor nonstop rettegtem, aggódtam, hirtelen rám szakadt a magány, amit azért teremtettem, hogy nyugodtan tudjak írni, de ott, akkor, a körülmények miatt inkább teher lett, börtön. Meg kellett tanulnom egy új működést, elmenekülni abba a világba, amit a regényben teremtettem, élvezni a képzeletbeli eseményeket, feltöltődni egy-egy karakter sikerétől.
Az is fontos tapasztalat volt, hogy a „ki vagyok én ehhez” érzés nem érvényes. Vidéki lány vagyok, és ez az én korosztályomban sokunknál hordozott magában kishitűséget. Ki vagyok én ahhoz, hogy egy faluból az ország legnagyobb tévéjénél riporterkedjek, ki vagyok én ahhoz, hogy lakásszínházam legyen, ki vagyok ahhoz, hogy regényt írjak. Ebből az érzésből adtam a főszereplőmnek is, hiszen ő is vidéki lány, és neki is meg kellett érnie ahhoz, hogy lássa, azért, mert nem a fővárosban született, nem ér kevesebbet. Mire a Sorsod Borsod kézirata elkészült, elmúlt belőlem ez az érzés,
talán a főszereplőm kapcsán értettem meg ennek az érvénytelenségét.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Nyelvtanulás során ismertem meg a német regionális krimik világát. Lenyűgözött, hogy egy krimi mennyi mindent adhat az izgalmas nyomozáson túl: bemutatja a régiót, az ott élők mentalitását, a tájnyelvet, a kultikus helyeket, a társadalmi problémákat. Az első regionális krimi elolvasása után vágytam rá, hogy egyszer én is írjak egy hasonlót. De csak hasonlót, már akkor is volt pár ötletem, mit csinálnék máshogy.
Egy írói workshopon aztán olyan feladatokat kaptunk, amiket nagyon gyorsan, pár perc alatt kellett megoldani. Én ki voltam készülve, úgy éreztem, megint én vagyok, aki kilóg a sorból, ennyi idő alatt lehetetlen, hogy le tudjak írni bármit. Az utolsó harminc másodpercben aztán mindig sikerült, és magam is meglepődtem a leírt dialógusok atmoszféráján.
Igazából ezek lettek a Sorsod Borsod első mondatai.
Mit vártál az első könyvedtől?
Nagyon szerettem volna, hogy jó értelemben véve ne csak egy krimi legyen. Persze az is elég, ha egy krimi szórakoztat és kikapcsol, de én épp azért választottam a regionális változatot, mert a szórakoztatáson túl másra is törekedtem az írásnál. Egyrészt fontos volt, hogy hiteles, életszerű párbeszédekkel teli, izgalmas könyv legyen, és a mainstream jellege ellenére, vagy inkább amellett, magasabb szövegminőséget képviseljen.
Ugyanakkor közvetíteni akartam a régióról olyan információkat, amik kevesekhez jutnak el.
Társadalmi problémákról akartam beszélni. Nem csak helyi problémákról. Elvégre szociológiát is tanultam, felsőoktatásban. A főhős gyökértelensége is ilyen, még mindig nagyon sokan élik át, hogy sehová sem tartoznak igazán. Nemcsak vidék-főváros viszonylatban, hanem országváltás miatt is.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Markánsabban engedném a saját hangom megmutatkozni, és még bátrabban foglalkoznék a társadalmi problémákkal. A krimi remek műfaj, mert rengeteg emberhez eljut, és már most látom, hogy van értelme erről ilyen szinten is beszélni. Van hatása, sok embernek mutat újat. Többen meg is kerestek, hogy szeretnének segíteni az ott élő rászorulóknak, és szerveződik is ilyen akció.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A férjem, a testvérem és a közeli barátaim az elejétől nyomon követték a regény alakulását. A kézirat első verziójához, aminek a terjedelme fele volt a végső változatnak, Péterfy Gergelytől és Tallér Edinától sok hasznos tanácsot kaptam, illetve a kiadó vezetője, Balogh Endre és a szerkesztő, Péczely Dóra is véleményezte. Rajta kívül a végső verziót idő híján azonban már csak egy nyomozó olvasta. Addigra ugyanis annyit változtatgattam apróságokon, hogy magam sem tudtam követni, mikor miből lehet kitalálni a tettes személyét. Egy ismert nyomozó már majdnem végzett az olvasással, felhívtam, megkérdeztem, hogy szerinte ki a gyilkos.
Rossz nevet mondott, én pedig megnyugodtam, így mehetett a könyv a nyomdába.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
A Sorsod Borsod egy kedvelt helyi szólás, napi szinten, számtalan helyzetben használjuk. Van ilyen nevű alapítvány, zene, film, és a Diósgyőr drukkerek is éneklik ezt a meccseken. Az egyik olvasóm, mikor meghallotta, hogy a szurkolók a Sorsod Borsodot skandálják a meccsen, azt hitte, az én könyvem miatt teszik, és meg is jegyezte, hogy ez mekkora megtiszteltetés nekem. A legemlékezetesebb pedig mi más is lehetne egy krimiírónak, mint amikor egy olvasó azt írja, hogy miután befejezte a regényt, még hetekkel később sem tudott az egyik regénybeli helyszínen futni, mert az első méterek után azt vette észre, hogy filmként peregnek a fejében a jelenetek, egyre többször néz a háta mögé, végül feladta és hazament.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Elég későn, tizenkét, tizenhárom évesen kezdtem el rendszeresen regényeket olvasni. Addig csak szenvedtem az iskolai kötelezőkkel. A versekkel jó viszonyban voltam, versmondó versenyekre jártam, de úgy éreztem, a hosszabb próza nem az én világom. Aztán egyszer levettem apu szekrényéről egy könyvet. Kertész Ákos Makrája volt az. Nem tudom megfogalmazni ma sem, hogy mi fogott meg benne, csak érzem. Érzem belül magamban még mindig és felismerem a jelenlétét egy-egy új könyvben. Egy kicsi a Sorsod Borsodban is benne van ebből az érzésből. Hálás vagyok a Makrának és Kertész Ákosnak, mert rájöttem, nincs velem baj, csak arról van szó, hogy nem a kötelezők között kell keresnem, aztán el is olvastam a korszak írói közül mindenkit, akinek regénye volt apu polcain: Galgóczi Erzsébet, Fejes Endre, Jókai Anna, és még sorolhatnám. A Makrának köszönhetem, hogy írni kezdtem, azt az érzést keresem a mai napig, ha kinyitok egy új könyvet, és az írással is ezt szeretném újból és újból átélni.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Nem nagyon mutogattam a szövegeim. A középiskolai barátnőmnek is csak félve, ő aztán az én verseimmel felvételizett a színművészetire. A felkészítő tanára megkeresett, hogy egy antológiába szeretné megjelentetni a verseimet. De nem adtam oda őket, mert nem tartottam elég jónak azokat.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Nagyon szerettem Somogyi Aranka Testmértan című verseskötetét. Bátor, eleven, őszinte. Eltér a megszokottól, és nem azért, hogy eltérjen, hanem így tudja igazán megmutatni magát, és ez nagyon tetszik. Hogy aktuális kedvencet is említsek, Rédl Zora első kisregényét, a Melyik kontinenst is nagyon szerettem. A Kert Kiadó könyvei már látványra is nagyon tetszenek, ez a kisregény pedig szerkezetében is más, mint amit megszoktunk. Friss élmény, hiszen pár napja jelent meg, bennem még nagyon dolgozik a sűrű szöveg, az erős hatások.
