A FOGHÚZÁS

Majdnem az összes fogammal szerencsém volt, azt hiszem. Kipotyogtak.

Nem keltettek feltűnést. A szám, a szervezetem részei voltak egy ideig, aztán egy idő után már nem. Anyám egy kis, vattával kibélelt fehér dobozba gyűjtötte őket. Azt mondta, szép emlékek. Ragaszkodott ahhoz, hogy megtartja mindet. De hát mi értelme van ennek, kérdeztem. Majd később megérted, felelte.

Az utolsóval nem volt egyszerű. Hiába piszkáltam a nyelvemmel vagy az ujjaimmal, nem akart kiesni. Elpanaszoltam anyámnak a gondomat. Semmi baj, egyszer csak kiesik, mondta. Jó, gondoltam.

Egy hétig semmi. Egyre jobban zavart. Beragadt alá a kaja. Akadályozott a fogmosásban. Apám azzal fenyegetett többször is, hogy majd fogóval kihúzzuk, amitől annyira megijedtem, hogy inkább nem hoztam szóba többet. Majd kiesik valahogy, nem számít. 

Csak ne apám oldja meg. És főleg ne fogóval.

Péntekenként a szüleim hamarabb értek haza a munkából, és engem is hamarabb hoztak el az óvodából. Ilyenkor otthon voltunk, és azt tettük, amit minden másik napon. Ment a tévé, nem nézte senki, anyám főzött, mosott vagy mosogatott, apám bütykölt valamit az ebédlőasztalnál ülve, én a szobámban játszottam. Általában legóból építettem valami monumentálisat. Hajót, repülőt, darut, házat, várost. Építkezés közben mindig bezártam a szobám ajtaját. Nem szerettem, ha néznek. És főleg azt nem szerettem, ha apám kitalálta, hogy inkább mást építsünk. Képes volt rendkívül gyorsan elrontani a játékomat.

Aznap hajót építettem. Hatalmas rakodótere volt, rengeteg legókonténer elfért benne. Volt kapitánya is. A félszemű, kampókezű és falábú legókalóz. Tudtam, hogy a kalózok jellemzően nem kereskedőkként ismertek, azonban egy ilyen hatalmas hajó elvezetésének feladatára csakis ezt a rátermett figurát választhattam.

Amikor már majdnem készen voltam, amikor már majdnem a teljes legénység a hajón volt, benyitott apám. Gyere, kitaláltam, hogyan húzzuk ki a fogadat, mondta. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem szeretném. Nem tudtam megszólalni. Indulás, jelentette ki. Megigazítottam a kapitányt a hajón. Kezébe adtam a kormánykereket.

A bejárati ajtónk nyitva volt. Onnan közvetlenül a folyosóra és a szemben lakó szomszédok ajtajára lehetett látni. Azt hittem, hogy elvisz fogorvoshoz. Vagy akármilyen orvoshoz. Szakemberhez.

Nyisd ki a szád, és maradj nyugodtan, utasított.

Kinyitottam. A bejárati ajtó kilincsére világoskék fonalféle volt erősítve, aminek a másik végét apám a kezembe adta.

Kösd rá a fogadra, mondta. Hogy mi, kérdeztem vissza.

Kösd rá a fogadra a madzagot.

Én nem tudom, mondtam anélkül, hogy megpróbáltam volna. A francokat nem. Kösd csak szépen oda.

Próbálkoztam, de hiába. És nem is akartam, hogy sikerüljön. A nyálamtól elázott a madzag vége. Kivettem a számból, pödörtem egyet rajta, és felé nyújtottam. Dühösen kikapta a kezemből, elkezdett vele a számban kotorászni. Éppen akkor jött haza a szemben lakó család, apa, anya és a három gyerek. Köszöntek. Mi történik, kérdezte az apuka. Fogat húzunk, mondta az enyém. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy ilyenkor mosolyogni kell. Már amennyire mosolyogni lehet úgy, hogy az embernek egy másik ember kezével van tele a szája. Szép napot kívántak, bementek a lakásba, és bezárták maguk mögött az ajtót.

Most az a cél, mondta apám, miközben rákötötte végre a madzagot a fogamra, hogy ne mozdulj egyáltalán, csak tartsd magad erősen. Menni fog?

Bólintottam.

Az ajtóhoz állt, a szemembe nézett, majd hatalmas lendülettel becsapta. Nem tartottam magam erősen. Futottam utána. Kinyitotta megint az ajtót. És megint becsapta. És én megint futottam. És még háromszor.

Ez nem fog menni, nem lehet mit kezdeni ezzel a gyerekkel, állapította meg. Kibogoztam a fogamra kötött csomót, és a kezébe nyomtam. Sajnálom, mondtam a földet bámulva.

Leszarom, mondta ő.

Bementem a szobámba. Leültem a legóim mellé. Elemeire szedtem a hajót. Nem maradt más, csak különálló építőkockák halmaza. Mindent beleszórtam a nagy legós dobozomba. A kalózkapitányt tettem el utolsónak.

Amikor szóltak, hogy vacsoraidő van, kimentem ugyan, de nem ettem semmit, csak kakaót ittam. Miután apám befejezte az evést, felállt, és otthagyott minket. Segítettem elpakolni, majd elmentem fürdeni.

Még aznap este fogmosás közben esett ki a fogam. Bele a lefolyóba.

Nem tudtam kiszedni. Megijedtem. Mi lesz, ha keresni fogják? És főleg: mi lesz, ha eldugul?

Megtöröltem a számat, a nappaliba mentem jó éjszakát kívánni, és befeküdtem az ágyamba. Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, mondogattam magamban. Nem tudtam elaludni. Azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám mégiscsak valahogy kimenteni onnan. Persze nem találtam meg a megoldást.

Amikor anyám megkérdezte pár nappal később, hogy hova lett, azt válaszoltam, nem tudom. Már nem hiányzott a számból. És nem hiányzott a gyűjteményből sem.