Interjúkban sokszor elmondod, hogy nem szoktad előre kitalálni, miről írsz legközelebb, a témáidat a világra fordított aktív figyelem hozza. Mi indította be benned a Mamikám történetét, mi volt az az esemény, hír vagy impulzus, ami a figyelmedet a mélyszegénységben élő romák helyzete felé fordította?
Nem volt semmi ilyen rugó, ami beindította volna, legfeljebb a koronavírus, ami miatt többet tudtam azon gondolkodni, hogy mit kéne még megírnom. Volt a fejemben egy ilyen öreg néni és fiatalabb nő, elég erős kulturális különbséggel, s hogy az ő kapcsolatukat megragadni. De semmiképpen nem akartam a mélyszegénységről írni. Hangsúlyozni kell, hogy a mélyszegénység azok számára, akik ott élnek, nem mélyszegénység, hanem élethelyzet, amiben létezni kell. A szociográfiai háttér csak háttér, ahogyan a Félkegyelműnek háttere a 19. század végi Pétervár. Sem nem több, sem nem kevesebb, de a Mamikám nem szeretett volna ebbe a szociográfiai környezetbe beleragadni.
„Most az a feladat, hogy végigpásztázzak magamon és az általam látható horizonton, hogy mi van ott. Mást akarok látni, mint amit eddig láttam” – nyilatkoztad, amikor a regényen dolgoztál. Tekinthető a Mamikám valamiféle újrapozicionálásnak? Egy radikálisan más szemszöget akartál keresni, amikor efelé a téma felé fordultál?
A keresés, amire utaltam, nem konkrétumokról szól, még akkor sem, ha a következmény lehet konkrét mű.
Szerintem nagy a kísértése minden ember számára annak, hogy beleragadjon a saját kliséibe,
hogy elfogadja, hogy ennyit dobott neki a világ és most már nem fogja törni magát, hogy eleven figyelemmel kísérje az életét. Ez egy írónál látványosabb, mint egy burkolónál vagy egy ügyvédnél, mert a műalkotást nem lehet rutinból megoldani. Az írás egyik alapja az önvizsgálat, a belső örökös feltárása és a figyelem újrapozicionálása. Persze ez sem biztosíték arra, hogy autentikus mű születik, de enélkül biztosan nem születhet. A Mamikám látószöge amúgy nekem nem radikálisan más, és semmiképpen sem volt keresve, netán kitalálva, hogy én ilyet fogok írni. Jött a szereplőivel és a nyelvével együtt, én meg utat engedtem neki.
Mi kell ahhoz, hogy egy ennyire más nézőpontba hitelesen tudjon belehelyezkedni egy író? Végeztél kutatásokat a regényhez vagy a felnövésed során tapasztaltakat sűrítetted bele a Mamikám történetébe?
Minden könyv más nézőpont, az is, aminek ismerősebb a közege, mert a szellemi és érzelmi tétjei mindig újak és csakis kizárólag abban a könyvben feltárhatók. Az ember vagy a tapasztalataira hagyatkozik, vagy megtanulja azt a világot, amiről írni akar. A reália alapjait pontosan le kell rakni. Amitől viszont egy szöveg élni tud, az épp a szerző érzelmi energiái, mindegy, hogy hová van pozicionálva a könyv. Nekem ez a környezet otthonos, nem kellett a szomszédba mennem érte.
Hogyan született meg a regény nyelvezete, az a roncsolt nyelv, amelyen az elbeszélő megszólal? Honnan merítettél, amikor a szavakat, szófordulatokat, nyelvi logikát megteremtetted?
Nagyon fontos tudni, hogy ez nem roncsolt nyelv.
Ez egy nyelv, ami eltér attól, amit irodalmi nyelvnek nevezünk, de a maga keretei között koherens és képes a világról mindazt elmondani, amit el akar mondani. Kompakt szubkulturális nyelvek vesznek körül bennünket, némelyiket beszéljük, másokat csak értünk, s van olyan, amelyet nem is beszélünk és nem is értünk, bár magyarul van. Egy regény nyelve kell, hogy hitelesen képviselje azt, amiről szól. Ugyanakkor nem lehet olyan nyelv, amit nem értünk, mert akkor nem tud a mű belső tartalma megelevenedni. Én ismerem azt a nyelvet, amiből összeraktam a Mamikám nyelvét. Bár soha nem beszéltem, de pontosan értem. A könyvben megszülető nyelv mindig teremtett nyelv, nem a valós nyelvhasználaton mérettetik meg, hanem, hogy a regényben mennyire nyitja ki az ott felrakott világot. Én megtanultam így írni, szinte megfertőződtem általa, remélem, aki olvassa, hasonlóan éli meg.
Egy regény nem szociológiai munka, tehát nyilván nem az a célja, hogy társadalmi problémákról a maga összetettségében beszéljen vagy azokat elemezze, ugyanakkor figyelemfelkeltő szerepe biztosan van és alkalmas lehet arra, hogy beindítson egyfajta párbeszédet, hiszen óhatatlanul része lesz a közbeszédnek. Te számoltál azzal, hogy a Mamikám esetleg majd beindít valamit, vagy nagyobb visszhangot vált ki a témája miatt? Voltak olyan témák – például alkoholizmus, munkanélküliség, családon belüli erőszak – amiket mindenképpen érinteni akartál a könyvben?
Amikor írok, soha nincs bennem ilyen szándék. Egy cél van, hogy a szöveg felépüljön és betonerős legyen. Ha járulékos haszonként úgymond közéletileg is működik, az csak jó, bár nagyon el fog kedvetleníteni, ha beleragad egyfajta közéleti problémafelvetésbe. Ha az olvasó nem tud érzelmileg belehelyezkedni a szövegbe, akkor tök mindegy, hogy milyen problémákat vet fel egyébként, irodalmilag elbukott. Az meg hogy egy történetben épp mi exponálódik, következik a történetből, a felrakott életekből, s persze abból, hogy az elbeszélő – itt ugye egy egyes szám első személyben beszélő nem iskolázott nőről van szó – mit lát.
Van-e szerinted az íróknak, alkotóknak felelőssége abban, hogy egy társadalmi csoportot, egy kisebbséget hogyan ábrázolnak, vagy a művészi szabadság, az írói fantázia mindent megenged? Az utóbbi években voltak ezzel kapcsolatban viták az irodalmi életben. A kritikámban Jeanine Cummins menekülttémában írt regényét említettem, ami nagy botrányt kavart tavaly, de például Rowlingot is vádolták transzfóbiával, amikor egy olyan sorozatgyilkost ábrázolt a regényében, aki férfi létére női ruhákba bújva cserkészte be áldozatait. Nem voltak benned kétségek azzal kapcsolatban, hogy a történeted egy olyan kisebbséget fog reprezentálni, amely maga egyébként nagyon kevés hangot, teret kap a kulturális térben?
Semmi kétség nem volt bennem.
Egyrészt egy írónak mindig képviselnie kell a szereplői vagy az ábrázolt sorsok igazságát.
Akkor is, ha netán olyanokról ír, akik nem állnak közel hozzá. A Mamikámban nem olyanokról írok, mielőtt még valaki félreértene. Ha én kiállok egy élet igazsága mellett, akkor logikusan kiállok annak a csoportnak az igazságai mellett is, ahová az a szereplő tartozik. De nem volt célom egy kisebbséget reprezentálni, sem a vidéki öreg nénik, sem a cigányok kisebbségét. Emberekről írtam, akik, mint minden ember, társadalmilag is behatárolhatók, de a lényegük mégis az, amit bármely társadalmi csoporthoz tartozó olvasónak mondani tudnak. Ettől még egy regény felkavarhat állóvizet, s ha innét nézem, akkor a Mamikám esetében az is csak jó. Egy olyan országban, ahol semmit nem tudunk már a közvetlen alattunk vagy felettünk lévő társadalmi kasztról sem, nem árt, ha némi híradás van arról, mi zajlik a végeken.
A Mamikám számomra a kitörési pontok hiányáról szól, hogy a felnövés során látott minták, a lehetőségek hiánya, a traumák és az előítéletek együttesen lehetetlenné teszik egy jobb élet megteremtését. A regényben a pékként dolgozó apa testesíti meg a feljebb jutás lehetőségét, az álmaiból – hogy a lányaiból értelmiségi lesz – azonban végül semmi sem teljesül. Reménytelennek látod, hogy a mai Magyarországon lehessen jobb sorsot választani, mint amibe az ember beleszületett?
Egész életünkben cipeljük a szüleink, a származásunk, a genetikai batyunk terheit. Átírni a világunkat nem lehet. De ugyanazt az adottságot lehet jobban és szarabbul működtetni. Én hiszek abban, hogy az ember alapból annyira flexibilis, hogy képes a kitörésre. Ha nem így lenne, biztosan nem lettek volna például eszkimók. De a mai Magyarország nem hasonlít a flexibilis emberre.
A mobilitás szinte teljesen megszűnt,
anyagi és kulturális javakkal körbeépített kasztrendszert látunk. Holott, ha nem érkezik például az elitbe vérfrissítés, akkor kihívás és új erők híján olyan lesz az ország vezető rétege, mint az arisztokráciáról szóló viccek szereplői. Arisztidek és Taszilók fognak irányítani.
Ez a regény egy barátság, egy nők közötti szövetség története is, amely az elbeszélő és Mamika között jön létre. Mamika igazi anya és nagymama figura, akit a vér szerinti anyja helyett választ magának a lány. Miért volt fontos számodra, hogy legyen egy ilyen kapocs, egy ellenpont ebben a történetben?
Ez nem ellenpont, ez maga a történet, ha nincs a Mamika, akkor nincs a fiatal cigány nő sem, ha nincs a fiatal cigány nő, nincs a Mamika sem. Egymást feltételezik, egymást hívják életre. A barátságuk, a szeretetük teszi lehetővé, hogy feltáruljon mindkettő élete, az, ahogyan a világot látják, az, ahogy gondolják, hogy érdemes élni. Sem a kapcsolatukban, sem a világról való gondolkodásukban nincs riszálás, tényleg azt mondják és cselekszik, amit mondani és cselekedni kell. Kulturálisan különböznek, és életkorban is, de ez nem megvonja a másik igazságát, hanem inkább alátámasztja, hiszen ez még inkább megképzi egymás között az érzelmi figyelmet.
A Mamikámmal kapcsolatban számomra nagyon izgalmas kérdés – és úgy érzékeltem, hogy ez az olvasókat is foglalkoztatja –, hogy azok, akikről ez a könyv szól, kézbe veszik-e majd, és ha igen, akkor mit szólnak majd hozzá, illetve, hogy ők maguk hogyan írnák meg a történetüket. Te hogy állsz ehhez, van esetleg törekvés arra, hogy ezt a könyvet eljuttassák ahhoz a réteghez, amelyikről szól?
Őszintén szólva az olvasók kérdése írás közben végképp nem foglalkoztat, mert nem tud foglalkoztatni, hiszen annyira arra az egy dologra kell koncentrálnom, amit épp csinálok. Ebbe a dialógusba, amit az anyaggal folytatok, nem fér bele semmilyen külső megszólaló, sem az, hogy majd olvassa-e valaki vagy sem, sem az, hogy jól áll-e hozzá majd a kritika vagy sem, sem az, hogy bármely társadalmi csoport erre hogyan reagál.
Az irodalmi mű elláthat népművelői feladatot, s én ettől nem idegenkedek, de ez nem dolga.
Bármilyen származású hősei lehetnek, de megint csak hangsúlyoznom kell, hogy az a lényege, hogy az aktuális olvasó belső történéséhez hozzá tud-e szólni. A Mamikám nem egy rétegről szól. Nincs olyan, hogy azokról szól. Vagy szól minden emberről vagy senkiről.
