A regényben megszólaló cigány lány nap mint nap pletykákkal, rágalmakkal és ítéletekkel küzd. Egy olyan faluban, ahol a cigánytól nem fogadnak el semmit, még az általa sütött kenyeret is alig. S bár a történet elbeszélője nem ártatlan, hiszen lopásba keveredett (emiatt két évet tölt intézetben), mégis igyekszik megfelelni a falu közösségének, igyekszik feltűnésmentes, normális életet élni. Ebben nyújt neki nagy segítséget a Mamika, akit a saját anyjánál is jobban szeret, akire felnéz, és aki igazodási pontot jelent az életében.
Az épphogy felnőtt lány sodró, izgalmas, minden ízében otthonos világot tár elénk. A sajátos elbeszélés a lehető legautentikusabban adja vissza ebben a roncsolt nyelvben a mai magyarországi falu mindennapjait. A be- és elfogadás hétköznapjait, az együttélés súrlódásait, a hivatalokkal folytatott örökös küzdelmet. A maga nyerseségében is felragyogó nyelv egyből berántja az olvasót a regény mélyébe, abba a világba, amelyről úgy véljük, már unalomig ismert a híradásokból. Ám viszonyait, erőtereit, mindennapi gondjait és boldogságait, gyötrelmeit és kiútjait alig ismerjük az előítéletek banalitásán túl.
A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni. Ők csupán illusztrációként, a már eldöntött "üzenet" megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk.
Háy János: Mamikám (részlet)
A Mamikának én soha nem csinátam vóna olyat, hogy rosszat, mert a Mamika olyan vót nekem, hogy jobban vót anyám, mint aki tő születtem,
mert akit ő lettem, az olyan vót, hogy semmit nem, csak hatta, hogy a porba legyünk, az összes gyerek, az uccán,hozzánk se szót, mi meg ott vótunk, meg a szomszéd bó is ott vótak, mer ott is olyan annyuk vót a gyerekeknek, mind nekünk, nem vót ránk adva ruha, csak mesz tele nű, a parasztok meg mentek kapányi, oszt monták, hogy menynyünk a patakra, oszt mosa koggyunk meg, mer olyanok vagyunk, hogy tiszta kosz, az arcunk, a kezünk, meg se ismernek, hogy kinek a gyerekei vagyunk, mi meg mentünk, mer jó vót a patakra lemenni, nem azé, mer mon ták. Dobá ni a köveket a vízbe, az jó vót, meg belemenni, oszt fröcskőni. Vótunk ott egy órát, oszt senki nem keresett, hogy hol vagyunk, pedig nem vót megengedve, eccer bele fullatt egy gyerek. Osz tán vissza az útra, oszt megin koszosak lettünk, mer a vizes bőrre még jobban rár agatt a kosz. Eggyik gyerek fődobta a port, mi meg aláá tunk, oszt az a por mind ránk ragatt. Oszt vót, hogy fáztunk, mer má hideg vót, oszt akkó mentünk be, hogy aggyon valami ruhát, oszt adott valamit, de kabátot aszt nem, csak olyan rongyos, koszos gön cököt, fődig lógott az ujja. Mennyetek ki, kiabát ránk. Mentünk, mer megfogott valami fát, hogy ránk vág, ha nem megyünk, mi még így is fáztunk,oszt éhesek is vótunk. Ha éhes az ember, még jobban fázik, monta a Mamika, hogy emlékszik, ami kó háború vót, oszt nem vót semmi, akkó még a dunna alatt is dideregtek, mer éhesek vótak, pedig vót bedobva oda egy tégla, amit a sporhelt on átmelegítettek, oda gyukta a Mamika a lábát, meg az annyá ho, mer annak melegek vótak a combjai. Na, gyugd ide, jánka, monta a Mamika, hogy aszt monta az Öregmamika, mer olyan a lábad, mind a jég, mind az enyi mek is, amikó fáztam, de nekem nem vót kihő hozzágyukni.
Az má később vót, de én akkó is fáztam.
Kint vó tam az uccán, oszt má maj nem tél vót, ami kó szótak, hogy mennyek velük oda, ahó van valami értékes, ami bő majd lesz nekem kabát, meg lesz enni belőle, mer én be tudok menni a háccsó ablakon, mer én kicsi vótam. Most is kicsi vagyok, de akkó még kisebb vótam, csak akkora, hogy a legkisebb, pedig má tízéves vó tam, de mer nem attak enni, csak olya kot ettünk, hogy vizes kenyérre rászórtuk a cukrot vagy rákentük a zsírt, és arra mikor sót, mikor cukrot, nem vót olyan, hogy hús, meg vót akkó az anyámnak egy olyan ura, azt se tudom, honnan vót, oláccigán vót, tiszta fekete, mid a néger, hát az osztán soha nem dó goz ott, de mindig ivott, meg oszt meg is vert bennünket. Pedig aki nem az apja a gyereknek, az olyat nem is csináhat. Oszt a nővéremet belökte a szobába, az anyám meg csak hatta, pedig még én is tuttam, micsiná vele, mer olyat csinát, amit az én rendes apám nem csin át vóna egy gyerekkel soha se, mer azé még gyerek vót a nővérem, olyat nem csi nát vóna, mer olyat csinányi bűn. De az oláccigánt ez nem érdekőte, csináta, mer az anyám hatta, hogy csinája.
Pedig az is bűn, hanni, hogy olyat csinájon, ráadású pont a saját gyerekéve.
Nem, a rendes apám az ilyet soha nem, mer ő nem vót olyan. Amíg vót, addig rendbe vót minden, mer ejárt dó gozni a pékségbe, mer vót neki szakmája, hogy pék, és nem ivott mindig, mert nem vót olyan, meg nem is lehetett, mer hajnaba köllött menni, nem lehetett vóna úgy, hogy előtte iszik. Csak akkor ivott, amikó ünnepek vótak vagy amikó mekkapta a pízt. És nem is vót hozzászokva, nem úgy vót, mind a többi cigánok vagy a néger, azé lehetett, hogy osztán az lett, hogy főgyullatt a pálinka benne, amikor megünnepőte, hogy megszületett a lekkissebb tesvérem, aki akkó még a lekkissebb vót, mer később született olyan, aki má nem az apámtó vót, és az lett a lekkissebb. Utána a nővérem is szült, még nem vót tizenöt, de attó az embertő, akit az anyám beengedett a házunkba, akive vótak ezek a rablások.
Nem mondhattam, hogy én nem, mer én olyat nem akarok, mer vittek, meg az is vót bennem, hogy milyen jó lesz, ha télen lesz nagykabátom, meg meleg cipőm, mer akkó még aszittem, ténleg lesz, nem azé van az egész, hogy az olácc igán inni tuggyon, mer az anyám annyit se vett abbó, amit szereztünk, hogy a gyerekeinek jusson belőle kabátra. Jó az, amibe eddig is vótam, monta, de nem vót jó. Én nem birnám nézni, hogy fáznak a gyerekeim, montam a Mamikának, ő meg monta, hogy vót olyan, amikó neki se vót télikabáttya, mer nem vót rá píz, oszt monta az Öregmamika, hogy menny e a nagyapádhó, vidd e neki a tejet, mer ő horta az öregnek a tejet, oszt mondd neki, hogy fázó, mer az öregnek van píze, oszt ha lássa, hogy fázó, vesz neked nagykabátot, de nem vett, monta a Mamika, csak monta, hogy mozog nyi kő, akkó melege lesz. Az is má milyen öreg vót, minek vót neki a píz, ami kó má maj nem meghat, annyira öreg vót.
Mé nem vett annak a jánkának kabátot?
Mé ilyenek az emberek, nem tudom.
Oszt, amikó vót az a hely, ahó ekaptak a rendőrök, akkó bekerűtem az intézetbe. Olyan vót, hogy ott is vótak olyanok, mind az az oláccigán, akit az anyám hozott nekünk a nyakunkra, mikó meg gyullatt apámba a pálinka, és etemettük. Mindenki ott vót, még a parasztok is, mer aszt a kenyeret ettik, amit az én apám sütött nekik, mer má nem sütöttek otthon kenyeret, mindenki a bódbó vette, és amit a bódba árútak, aszt az én apám sütötte. És ott ríttak a parasztok is, hogy ki fog nekünk ilyen kenyeret sütni, ha má nem lesz nekünk a Gyuri. Monta is az apám, ami kó még nem gyulladt meg benne a pálinka, hogy amikó a patakkanyarba laktak, meg még gyerek vót, és csak olyan házuk vót, hogy nem vót alapja se, csak le vót rakva a vájag a fődre, oszt mikó nagy árvíz vót, akkó az egészet evitte a víz, megin meg köllött építeni, oszt mindenki olyan büdös vót, hogy messzire lehetett érezni, hogy ott gyün egy cigán, a kutyák má, ha elindút onnan, ekezdtek ugat nyi végig az uccán, oszt amikor a kerítés mellé ért, úgy vicsorogtak a kerítés mögött, csurgott a fo gaikbó a nyál, hogy ha kigyüttek vóna, széttépték vóna a cigánt, akkó is, ha kisgyerek, mer a kutyának nem számít, hogy gyerek, csak hogy cigán. Amikó ez vót, akó nem hitte vóna senki, monta a rendes apám, hogy azt a kenyeret eszi a falu, amit ő süt, hogy a cigán ke nyerit, mer olyanok vótak a parasztok, hogy a cigántó nem vettek vóna e semmit, amit a cigán csinát, legföjjebb a gombát, amit az erdőn gyűjtött, mer azt nem a cigán csi náta, hanem csak nőtt az erdőben.
Persze a parasztok most is olyanok, hogy cigán tó nem kő semmi,
csak a Mamika nem olyan, neki ha viszek valamit, mer én csinátam, akko elveszi, oszt megeszi vacsorára, aszongya, hogy hagyd csak itt, jánka, maj megeszem vacsorára, oszt másnap odaaggya a lábast, amibe vót, amit csiná tam. De a többi paraszt nem enne a cigán után, a cigán lábasábó egy falatot se, akkó se, ha megdöglene éhen. Nem inna abbó az üveg bő, amibő a cigán ivott, mer utáko zik tőlünk. A házába se menne be, mer hiába kaptunk házat, mondogatta az Öregmamika, a Mamika annya, hogy a cigán az cigán, a ház bó is putrit csiná.
A végin mégis az lett, hogy a cigán kenye rit ettik, mer más kenyér nem vót, mer má nem tuttak otthon sütni, mer ebontották a kemencéket, mer régen vótak kemencék, monta a Mamika, hogy nekik is vót, hogy az nagy munka vót, hogy kenyér, ahho érteni köllöt. Egész éjje dagatt a tészta, kovászszal csináták egy teknőbe, oszt hajnaba befűtöttek a kemencébe, oszt mikó bemelegedett a kemence fala, akkó kipucóták a parazsat, és be pakóták hétkor a kenyereket, oszt tízre meg is sűt. Hogy az milyen finom vót, monta a Mamika, az a friss kenyér, hogy olyan vót, hogy a szaga végigment az egész udvaron, oszt a kutyák nem ugattak a szagra, hanem azok is csak szimatótak, mer az nekik nem cigánszag vót, hanem jó szag. Még Pestre is vittünk a rokonoknak, monta a Mamika, oszt úgy örűtek, mindha aranyat kaptak vóna, mer má anynyira utáták azt a kenyérgyári kenyereket, aminek a haja, mind a kő, a bele meg kovász. Meg az a kenyér is, amit vittünk, olyan vót, monta, hogy arra em lékeztette őköt, hogy milyen jó vót, ami kó még nem hatták el a falut, nem köllött olyan helyen laknyi, hogy nemcsak a kenyér rossz, de a lakásuk is csak egy juk. De az is jó vót, Mamika, amit az én édesapám sütött, az is jó vót, nem? Jó vót, jánka, jó vót, mer más nem vót, oszt mesét a tejfölös le pin rő, amit a kemencébe sütöttek. Mikó kiszettik a kenyeret, utána tettik be, hogy melegen ettik, kis kapor is vót a tejfőbe, én meg úgy megkiván tam, mer finom vót, így emond va is. Úgy van, hogy azt is lehet akarnyi, ami csak emond va van, de valóba nincs. Eccer süssön a Mamika olyat, mer nagyon megkívántam. Sütőbe nem olyan, mind kemencébe, monta a Mamika. De anná jobb, montam, mindha egyátalán nem vóna. Anná jobb, jánka, monta, mer ami nincs, az má ténleg semijen. Ott vót az egész falu a temetésen, nem vót még olyan nagy temetés ebbe a faluba, amilyen a rendesapámé vót.
Örűt vóna, ha lássa, de a temetés olyan, hogy pont az nem lássa, akié az egész csináva van.
Ha lett vóna akkó még a rendesapám, ha nem gyullad ki benne a pálinka, akkó nincs az, hogy a Boginak lesz olyan gyereke, aki lett, aki attó az embertő van, mer az én apám ilyet nem hagyott vóna, meg is őte vóna azt, aki ilyet csiná a gyerekive, meg persze akkó az oláccigán se gyütt vóna oda, ahó mi vagyunk, mer nem köllött vóna, hogy ott legyen, mer elig lett vóna az apám. Együtt Birinkébő, biztos onnan gyütt, az összes oláccigán onnan gyün, mennyi van ott belőlük, hát nagyon sok, mer ha nincsen felesígnek való, visznek innen, a mi falunkbó jányokat, meg más falubó, hogy legyen, oszt akiket azok szűnek, azok is oláccigánok lesznek, azt öröklik, hogy az ember akkó is, ha az asszon nem vót oláccigán, mer oláccigán lesz ott, azok között, másmilyen nem tud, olyan piszkos szája lesz mind azoknak, hogy nem lehet hagatni, amit mondanak, mer csak piszkosságot tunnak mondani. Ez is olyan vót, aki az anyámhó gyütt, hogy olyan fekete, hogy néger, úgy is hítták, hogy néger, a kicsi is, akit a Bogi szűt neki, az is néger vót, meg akiket az anyám szűt, azok is négerek lettek, nekem azok nem tesvéreim, mer nem is hasonlítottunk. Szegin Bogi, e köllött vóna vetetni neki, de mire észrevette, má nem lehetett, mer aszonta az orvos, hogy túl van az időn, oszt meg kő szűni.
Kinek kő ezután a Bogi?
Hát senkinek, csak valakinek, aki naplopó, olyannak. Mindenki tuggya a faluba, hogy kitő van a gyerek, oszt má fót van rajta, olyan meg nem kő senkinek, mer van olyan is, akin nincs fót, senki nem gondó arra, hogy ő eszt nem akarta, csak azt mondják, hogy ott van rajta a fót, a fóttal nem kőtözök öszsze, odamegyek hozzá, hogy még egy fótot ejcsek rajta, mer szép jánka vót a Bogi, szebb vót, mind én, de utána otthagyom, monta, aki hozzáment, ha lesz belőle gyerek, ki tuggya, kitő van, mer senkinek nem köllött utána, hogy azzal az emberrel vót, csak úgy köllött, hogy eccer, oszt télleg nem lehetett tunni, mer a Bogi is innentő olyan lett, amilyen lett, má neki se vót fontos, hogy másmilyen legyen, mer tutta, hogy azután, ami történt, má nem lehet másmilyen.
