Háy János Mamikám című könyve már a megjelenésének pillanatában felkeltette az érdeklődésem, az ajánlókat olvasva egyértelmű volt, hogy a romák egy újabb irodalmi reprezentációjával lesz dolgunk. Nem kellett sokat várnom, máris többen jelezték számomra, hogy a könyv felülmúl mindent, amit eddig káros roma reprezentációról gondoltunk. A könyvet még tavaly decemberben megvásároltam, de két hónap kellett ahhoz, hogy el tudjam olvasni, a roncsolt nyelv, amin íródott, sem könnyíti meg a történetben való előrehaladást, de a tartalma az, ami egészen visszataszító. Nem irodalmi ízlés kérdése ez: ha szépirodalomról van szó, huszonévesen teljesen rá voltam kattanva dél-amerikai írókra, akik úgy írtak kegyetlenségekről és különböző szexuális devianciák megnyilvánulásáról, hogy ahhoz képest a Mamikám egy estimese. Nyilván felmerül a kérdés, hogy miért nem tudtam letenni azokat a könyveket, és ezzel ellentétben miért éreztem leküzdhetetlen ellenállást arra, hogy a sarokba dobjam, aztán pedig soha többet ne vegyem a kezembe a Mamikámat.
A dél-amerikai társadalmat nem ismerem mélyrehatóan, nem kapcsolódom sehogyan sem Peru történelméhez, de amikor a brutalitás teret kap, hiába szól konkrétan egy időben és térben is jól beazonosítható közösségről, az valóban az emberiségről szól.
A Mamikám azonban, hiába állítja a szerző, nem az emberi lét mélységeit tárja fel, hanem a cigányok mocskait.
Nem érvényesül az emberi egyetemesség, a „bárhol, bármikor, bárkivel megfordulhat a világ” (Kertész Imre) elve; ez nem történhet meg boldog-boldogtalannal a körülmények változásával, ez egy elképzelt cigány világ, egy unikum. Itt nem emberi sorsok vannak, hanem cigány sorsok, ha sorsokról beszélhetünk egyáltalán, mert a főszereplő cigány nő elbeszéléséből csak utalások szintjén tűnnek fel a történet szereplői, és csak akkor, amikor éppen erőszakolnak, ütnek, lerészegednek, lopnak, átvernek, bűnelkövetésre kényszerítenek, vagy éppen zsinagógát bontanak tégláira, hogy ott elrejtett értékre bukkanjanak.
Háy János nem tudta cigányként megírni ezt a könyvet, én meg nem tudom többségi fehér magyarként olvasni azt.
Éppen ezért jogosnak tartom, hogy Kalla Éva újságíró, kritikus a Józsefvárosi Újságban megjelent kritikájában amellett érvel, hogy nem tudjuk ezt a történetet leválasztani magunkról, és nem cigány sajátosságként dekódolni az abban írottakat. „A baj ott kezdődik, hogy a főszereplőnek nincs neve, nem tudjuk azt sem, hogy szép vagy csúnya, kövér vagy sovány, cigánynak néz ki vagy nem, nem tudjuk, hogy hány éves lehet az elbeszélés pillanatában, egy arctalan ‘cigány nő’, akinek így a jelleme és a cselekedetei ráhúzhatók bárkire, aki cigány, szegény és vidéken él.”
A könyvhétre jelent meg Háy János új regénye, a Mamikám (olvass bele ITT, kritikánk ITT), amely egy magányos, idős néni és egy fiatal cigány nő barátságának történetén keresztül beszél a mai magyar vidékről, az előítéletekről és a kitörési pontok hiányáról. Háy Jánossal a könyv szellemi és érzelmi tétjeiről, szociográfiai hátteréről és nyelvezetéről beszélgettünk, de szóba került az is, hogy a mai Magyarországon létezik-e társadalmi mobilitás, és hogy miért fontos egy író számára a folyamatos önvizsgálat és a figyelem újrapozicionálása.
Tovább olvasokA szerző erre azt feleli, hogy a történetnek nem a cigányság a főszereplője, hanem konkrét nők, csak az a probléma, hogy ez édeskevés. Mivel a szereplők teljességgel beazonosíthatatlanok, elképzelhetetlenek, csak a tetteikből tudja az olvasó őket elgondolni valamilyennek, valóban bárkik lehetnek, de csak közülünk bárki és ez a legnagyobb probléma.
Cigányként rengeteget dolgozunk azon, hogy önképünket tisztogatjuk, egy teljes élet megy erre rá, hogy ne gondoljunk magunkra úgy, mint egy önsorsrontó, haszontalan, kiszámíthatatlan, az érzelmein uralkodni nem képes, velejéig romlott szerencsétlenségre, ez a könyv viszont ezt a szennyet zúdítja a nyakunkba, és ez tette számomra olyan nehezen olvashatóvá. Mivel tudtam, hogy az olvasáson kívül még azzal is munkám lesz, hogy ezeket a jól ismert, cigányoknak tulajdonított jellemzőket eltávolítsam magamtól. Tőlem ennyi telik: saját magamnak dolgozok ki stratégiákat a káros roma reprezentáció ellen, nem állhatok egy könyvesboltban és nem adhatok javaslatokat arra, hogy tudatosan olvassák a fehér szerzők tollából született roma reprezentációkat.
Az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon Valuska László beszélgetett Háy Jánossal a Mamikám című regényéről. (A Mamikámról szóló recenziónkat itt találod, a Háy Jánossal készült interjúnkat pedig itt, a regénybe itt bele is olvashatsz.) A beszélgetést most teljes egészében végig is hallgathatod, mi pedig pontokba szedtük a fontosabb, érdekesebb gondolatokat.
Fotó: Posztós János
Tovább olvasokEz a könyv már megszületett, csúnya kifejezéssel élve már forgalomban van, és nem is gondolom, hogy sokat segítene rajtunk, ha bárki bojkottra szólítana fel. Egyébként is hamarosan fel fogja ütni a fejét a fehér férfi bajtársiasság, és az irodalmi élet krémje pártfogásba veszi a szerzőt, kioktatva mindenkit arról, hogy nem tudunk olvasni, és az irodalomnak egyébként sincs sem bőrszíne, sem neme. Ez a könyv iskolapéldája annak, hogy pedig van, mert csak egy fehér értelmiségi férfi gondolhatja, hogy egy cigány kislány, miközben a nevelőapja erőszakolja az anyját és az idősebb nővérét, akiből folyik a vér, eljátszik a gondolattal, hogy tulajdonképpen meglehet, ő is vágyott erre.
Számomra ijesztő tendencia, hogy amikor kisebbségi reprezentációról beszélnek érintettek, akkor védekezésképpen az irodalom valami groteszken kifordított és megerőszakolt egyetemességére hivatkoznak.
Egyrészt egy irodalmi mű nem szükségszerűen egyetemes, attól még, hogy tollat veszek a kezembe nem fogok automatikusan olyan művet letenni az asztalra, amivel tömegek tudnak azonosulni, felismerni magukat benne, tértől és időtől függetlenül. A jó könyvek egyetemesek. Másrészt hazug az a megközelítés, hogy nem számít, ki írta, mert csak az számít, hogy „ember” írta „embereknek”. Ehhez nem kell az irodalom szakértőjének lenni, már az általános iskolában is megtanuljuk az írók, költők életrajzát, és nem tiszteletből tesszük ezt, hanem azért, hogy azok mentén tudjuk elemezni a műveket, azon a szinten, ahogy azt egy iskolásnak az életkorához képest kell. Ha egy 12 éves gyereknek tudnia kell, hogy József Attila szegény családban született, ahhoz, hogy értse, miért vágyik olyannyira libasültre és kuglerre, nekem miért kell úgy csinálnom, mintha Háy János roma nőkhöz társított szexuális túlfűtöttsége nem egy fehér férfi fantazmagóriája lenne a roma nőkről.
Ezért arra szeretnék mindenkit kérni, aki olvasta, vagy tervezi a mű elolvasását, tudatosítsa magában, hogy ez nem önreprezentáció,
ez nem a cigányságról szól, hanem arról, hogy Háy János hogyan képzeli el a vidéki cigánysorok életét.
Nyilván tudatában vagyunk annak, hogy egy fikciót emeltünk le a polcról, és az is tudatos, hogy egy fehér férfi könyvét tartjuk a kezünkben, ami egy vidéki iskolázatlan cigány nőről szól, de amikor elkezdünk olvasni, a történetek megelevenednek, a szépirodalom képessé kell, hogy tegye az olvasóját arra, hogy elveszítse a realitással való kapcsolatát. Miközben olvasunk, eggyé válunk a történettel és ezek a történetek nagyon mélyre mennek, ahová már a könyv kiválasztásánál még jelenlévő tudatosság már nem ér el.
Sajnos nem a levegőbe beszélek, a könyv ismertetője a következő mondattal kezdődik: „A minden szempontból különleges regény azok hangját juttatja el hozzánk, akikről ugyan beszél a sajtó, ám a valódi szereplőket igazából soha nem képes megszólaltatni.”
Sőt még ennél is tovább megy: „A sajátos elbeszélés a lehető legautentikusabban adja vissza ebben a roncsolt nyelvben a mai magyarországi falu mindennapjait.”
Ez egy megtévesztés, az olvasók nem nyernek betekintést a kirekesztettségben és szegénységben élő roma nők életébe, de ha valóban ezt szeretnék, akkor talán őket kellene meghallgatni. Elősegíteni a roma nők irodalmi életbe való bekapcsolódását, aminek nyoma sincs. A fehér feminizmus, aminek a szele megcsapta már a magyar irodalmi életet, egy szót sem ejt roma nők reprezentációájáról.
Mindenki megnyugodhat: a roma aktivisták sem szeretnének korlátot szabni, és eszünk ágában sincs megtiltani, hogy fehérek romákról írjanak, én személy szerint azt sem szeretném korlátozni, hogy azt milyen módon teszik.
Az viszont számunkra is elidegeníthetetlen jog, hogy egy műről elmondjuk a véleményünket, és kikérjük magunknak, hogy bárki arra vegye a bátorságot, hogy egy számunkra sértő ábrázolást autentikusnak nevez,
vagy félrevezesse az olvasókat, azt állítva, hogy ez a regény a mi hangunkat juttatja el hozzájuk. Ez a könyv Háy Jánosnak adott hangot, és csak azzal lettünk okosabbak, hogy megtudtuk, az ő képzeletében hogyan élünk.
