Lehet-e hitelesen beszélni többségi nézőpontból egy kisebbség helyzetéről? Ez a tétje Háy János új regényének, a Mamikámnak, amely mind elbeszélési módját, mind nyelvezetét, mind pedig történetvezetését tekintve nagyon erős könyv, témaválasztásában pedig bátor. Nem önmagában azért bátor, mert a cigányság helyzetéről szól, hanem mert az utóbbi években egyre világosabbá vált, hogy nem mindegy, ki és hogyan jeleníti meg egy etnikai, vallási vagy akármilyen kisebbség szempontjait, főleg, ha maga a kisebbség kevés teret és lehetőséget kap arra, hogy a saját nézőpontjából és hangján mondja el a történetét. Egy évvel ezelőtt a tengerentúlon például nagy botrányt kavart Jeanine Cummins menekülttémában írt regénye, az Amerika földje. A mexikói kartellek elől menekülő anya története ugyan jó céllal íródott, és állítólag több évnyi kutatás is állt mögötte, ennek ellenére kiborította a latin-amerikai írókat, akik úgy érezték, a könyv tele van sztereotípiákkal, ráadásul miközben a nagy kiadók számukra alig adnak lehetőséget a publikálásra, egy fehér írónak rengeteget fizettek azért, hogy az ő helyzetükről írjon könyvet. Hasonló kérdések merülhetnek fel a Mamikámmal kapcsolatban is, és azt csak a hazai cigányság tudja majd eldönteni, hogy számukra milyen olvasni ezt a történetet, hogy mit ad ez a regény azzal, hogy – ahogy a fülszöveg fogalmaz – azokról szól, akik a sajtóban jellemzően nem kapnak hangot, csupán illusztrációként, a már eldöntött „üzenet" megszemélyesítőjeként bukkannak fel előttünk. Vagy felmerül-e majd, hogy a roma származású szerzők előtt is nyitva állnak-e kapuk – például a nagyobb hazai könyvkiadóknál –, ha a cigányság helyzetéről szeretnének írni.
Bár ezek fontos kérdések, a Mamikám többek közt ezek miatt a dilemmák miatt is érdekes vállalkozás (Babarczy Eszter tárcasorozata foglalkozik még hasonló témával). Hogy Háy János most valami teljesen mást hozott, mint amit megszoktunk tőle, és egy radikálisan más nézőpontot keresett a sajátjához képest, az mindenképpen szép és művészileg izgalmas vállalás, ráadásul a regény jól sikerült, ügyesen mozdít ki a saját nézőpontunkból, nem sarkít és sok olyan témát hoz be, amelyről fontos lenne a társadalmi párbeszéd. Már rögtön az első oldalakon világossá válik az olvasó számára, hogy most egy olyan elbeszélő szempontjába kerül bele, aki kívül esik a városi, középosztálybeli polgár világán.
Az a roncsolt nyelv, amelyet Háy János megalkotott és következetesen végigvitt a regényen, az országnak egy olyan szeletét hozza el számunkra, amelyet a többség tényleg nem sokszor lát belülről.
A nyelvezet elsőre talán nehezen fogyaszthatónak tűnik, ugyanakkor jól megalkotott és hiteles, és nem is lehetne enélkül elképzelni ezt a könyvet.
„A Mamikának én soha nem csinátam vóna olyat, hogy rosszat, mert a Mamika olyan vót nekem, hogy jobban vót anyám, mint akitő születtem, mert akitő lettem, az olyan vót, hogy semmit nem, csak hatta, hogy a porba legyünk, az összes gyerek, az uccán, hozzánk se szót, mi meg ott vótunk, meg a szomszédbó is ott vótak, mer ott is olyan annyuk vót a gyerekeknek, mind nekünk, nem vót ránk adva ruha, csak mesztelenű, a parasztok meg mentek kapányi, oszt monták, hogy mennyünk a patakra, oszt mosakoggyunk meg, mer olyanok vagyunk, hogy tiszta kosz, az arcunk, a kezünk, meg se ismernek, hogy kinek a gyerekei vagyunk, mi meg mentünk, mer jó vót a patakra lemenni, nem azé, mer monták.”
A Mamikám E/1. személyben, egy nehéz sorsú, falusi fiatal cigány nő történetét meséli el, akit gyilkossággal gyanúsítanak. Az egész könyv tulajdonképpen nem más, mint az ő vallomása, az életének története kétszáz oldalban elmesélve. Ebből a sodró lendületű visszaemlékezésből megismerjük gyerekkorának szereplőit: az anyját, aki őt és a testvéreit is elhanyagolta; az idealista apját, aki hitt abban, hogy a gyerekei majd többre vihetik, de túl hamar meghalt; majd a nevelőapját, aki nemcsak alkoholista és erőszakos volt, de még a nővérére is szemet vetett, őt pedig arra kényszerítette, hogy lopni járjon vele. Egy olyan traumákkal teli felnövéstörténetbe csöppenünk bele, amely úgy tűnik, sok szempontból determinálja, hogy mi lehet később az emberből. Ahogy haladunk a könyvben, egyre inkább világossá válik, hogy ebben a világban nincs biztos pont egy gyerek számára,
a szegénység és a rossz családi minták mellett pedig a társadalom ignorálása és előítéletei is közrejátszanak abban, hogy ne lehessen kitörni a sémákból.
„(…) nagyon tud fájni, ha eszembe jut az, ami velem vót, hogy nem is lehettem másmilyen, mind ami lettem, azé, ami történt velem.”
A könyv másik főszereplője a címben is említett Mamika, aki bár csak áttételesen, az elbeszélő emlékein keresztül jelenik meg, mégis sok minden kiderül az életéről. Mamika egy helyi, magányos idős özvegyasszony, akinek a gyerekei már felnőttek és külföldre költöztek, és aki valamelyest szárnyai alá veszi a cigány nőt és gyerekét. Tanácsokkal látja el, tanítgatja, enni ad neki, ha kell, cserébe pedig társaságot és segítséget kap.
Mamika az ellenpont ebben a történetben, egy olyan anyafigura, akit az elbeszélő a saját, vér szerinti anyja helyett választ.
„Én se akarok olyan lenni, mind az az asszon vót, aki szűt, olyan akarok lenni, mind a Mamika, mer tőlünk is függ, hogy milyenek vagyunk, ha az ember lássa, hogy milyen nem akar lenni, akkor nem kő olyannak lenni.”
A Mamikám központi kérdései az identitás körül forognak. Válhatunk-e teljesen másmilyenné, mint a környezetünk, vagy akármit teszünk, végül azokat a mintákat fogjuk követni, amiket felnövésünk során láttunk? Szembe lehet-e menni azzal, amit mások gondolnak rólunk, vagy az előítéletek és pletykák determinálják a tetteinket, a sorsunkat? Milyen lehetőségei vannak egy nőnek a boldogságra egy olyan közegben, ahol a munkanélküliség, az alkoholizmus és az erőszak mindennapos? Háy János legnagyobb bravúrja ebben a könyvben, hogy a narrációs technikán keresztül nem kívülről, hanem belülről teszi fel ezeket a kérdéseket, olyan logikával és nyelvezettel, amely egyszere hiteles, szerethető és sokszor megrázó, miközben egyetlen élettörténet elmesélésével rendszerszintű társadalmi problémákra világít rá.
Ebben a regényben egyetlen narratíva van, ami azért különleges, mert máskor nem halljuk, nem látjuk ezt a nézőpontot.
A kérdés csak az, hogy a fikció, az elképzelt belső szempont hogyan találkozik a valósággal.
