Kedves Joci,
egyetértek, a roma aktivistáknak az a feladata, hogy minden olyan dolgot észleljenek, amely dolgok negatív reprezentációját adják a cigányságnak. Bennem a Mamikám megírásakor reprezentációs, pláne negatív reprezentációs szándék nem volt. Mindenki számára köztudott, hogy a magyarországi cigányság gondjairól hogyan gondolkodom, s azt hogy e gond csak romlott a rendszerváltás óta a többségi társadalom, s különösképpen a politikai elit vétkének tartom.
Valóban nem romaként írtam meg a könyvet, mégcsak nem is magyar középosztálybeli férfiként, hanem íróként. Méghozzá olyan íróként, aki cigányok között nőtt fel, aki számára teljesen magától értetődő, hogy cigányok és nemcigányok együtt élnek, s hogy a származása alapján senkit nem árazok be sem negatív, sem pozitív irányból.
Tavaly jelent meg Háy János Mamikám című regénye (olvass bele ITT), amelynek elbeszélője egy vidéki, mélyszegénységben élő cigány nő. A könyvvel mi is sokat foglalkoztunk, év végi top50-es listánkra is felkerült. Kritikánkban felvetettük, hogy bár a regény izgalmas írói vállalkozás, nem mindegy, ki és hogyan jeleníti meg egy etnikai, vallási vagy akármilyen kisebbség szempontjait, főleg, ha maga a kisebbség kevés teret és lehetőséget kap arra, hogy a saját nézőpontjából és hangján mondja el a történetét. Háy Jánossal akkor interjút is készítettünk, aki amellett érvelt, hogy nem volt célja egy kisebbséget reprezentálni, egy írónak a szereplők, az ábrázolt sorsok igazságát kell képviselnie (ezek a kérdések a könyv margós bemutatóján is felmerültek, amiről ITT írtunk). Az utóbbi hetekben a Józsefváros Újságban bontakozott ki vita a Mamikámról, Kalla Éva véleménycikkére Háy János is reagált, később pedig Parászka Boróka is írt a könyvről. Most Márton Joci roma aktivista írását közöljük a regényről. (Háy János válasza ITT olvasható.)
Fotó: Végh Dániel/ CEU
Tovább olvasokMint író igyekeztem a legmélyebben feltárni azt a témát, amit régóta hordozok magamban, annak az érzelmi mélységét megmutatni. A jó művek valóban mindenkihez szólnak. Én ilyen műveket akarok írni.
A jó művek, akár olvasóként van érintve az ember, akár íróként, olyanok, amitől megszakad az ember szíve.
A Mamikám történetétől nekem megszakadt. Nem az erőteljes szexuális jelenetektől, a durvaságoktól, hanem a kiúttalanságtól. Hogy van egy ember, aki ki akar törni valahonnan, de újra és a végén végérvényesen visszazuhan oda, ahol nem akart lenni. Méghozzá azért zuhan vissza, mert a többségi társadalom képviselői azt sulykolják belé, hogy elkövetett egy rettenetes bűnt, és felhozzák a származását.
Általában szeretem azokat, akikről írok, nem is lehetne másképp írni, de az itt szereplő két nő, talán minden eddigi szereplőmnél közelebb áll hozzám, meglehet azért, mert a megformálásukhoz alapot szolgáltató emberek is nagyon közel állnak hozzám. Az ítélkezés fölöttük nem jelenhet meg a könyvben, hiszen az író soha nem ítélkezhet, mert minden ítélkezés morálisan, tágabb értelemben ideológiailag megbélyegzi a szereplőket.
A könyvhétre jelent meg Háy János új regénye, a Mamikám (olvass bele ITT, kritikánk ITT), amely egy magányos, idős néni és egy fiatal cigány nő barátságának történetén keresztül beszél a mai magyar vidékről, az előítéletekről és a kitörési pontok hiányáról. Háy Jánossal a könyv szellemi és érzelmi tétjeiről, szociográfiai hátteréről és nyelvezetéről beszélgettünk, de szóba került az is, hogy a mai Magyarországon létezik-e társadalmi mobilitás, és hogy miért fontos egy író számára a folyamatos önvizsgálat és a figyelem újrapozicionálása.
Tovább olvasokAbba nem mennék bele mélyebben, hogy miért nincsen neve a szereplőknek. Rengeteget beszéltem már más könyveim kapcsán róla, ahol szintén nem jelenik meg a név. Ugyanakkor itt valójában van név, hiszen ebben a közösségben mindenki az egymáshoz való viszonya szerint szerepel. S mivel nagyon bizalmi a viszony, így a családi helyük szerint: mamika, öregmamika, fiatalpapa, öregpapa, s az elbeszélő pedig jánka.
Minden irodalmi műben fontos a reáliaalap.
Azt le kell rakni ahhoz, hogy a lényeget, a sorsokat biztonságban rá lehessen építeni. A reáliaalapba vagy beletanul az ember, mondjuk így tesz egy történelmi regény esetében, vagy tapasztalatból hozza. A Mamikám történetébe nem lehet beletanulni, azt csak hozni lehet. Az írónak az a dolga, hogy a történeteit megírja, akkor volna lelkiismeretlen, ha gyávaságból, lustaságból vagy bármi más okból nem teszi ezt meg. Ugyanakkor íróként, ezt is sokszor elmondtam, megírtam, nem tudok a közönségre figyelni, mert minden figyelmem a regényben megragadni kívánt világ felé fordul. Nem figyelhetek kritikára, nem figyelhetek lehetséges olvasóra, nem figyelhetek önmagamra vagy a családomra, hogy ők mit szólnak hozzá. Az írói figyelem talán így lehetne mondani, vertikális és teljes világskálában gondolkodik és nem horizontális, amiben a terméklétrehozók, a gyártók és kereskedők gondolkodnak.
Sokáig azért akadt el bennem a történet, mert nem találtam a nyelvét.
Szeretem a beszéltnyelvet, s ahol tudom követem is az írásaimban, de itt valami másfajta nyelv kellett, a gyerekkorom nyelve, ami még most is él, ami még most is eleven tapasztalat nekem. Hangsúlyozom, hogy nem roncsolt nyelvről van szó, hanem nyelvről, amin a nyelvhasználók meg tudják fogalmazni a világot.
Jó volna, ha a Mamikámat mindenki képes volna irodalmi műként olvasni, s az általa vagy miatta felvetett társadalmi gondot pedig társadalmi gondként, amely gond létében megvan mindőnk egyéni és közösségi felelőssége. Minden irodalmi műnek van publicisztikus, vagy épp közéleti olvasata, ám az az olvasat nem a belső tartalomnak szól. Ahogyan a Gézagyerek című drámám, bár nem arról szól, de reflektál egy társadalmi gondra, az autizmusra, a Nehéz című drámám és a Gyerek című regényem pedig az alkoholizmusra, de nem arról szólnak.
Hogy mi és miképpen van elmondva a regényben, nem pontosan az én írói akaratomtól függ, hiszen nem írói narráció van benne. Nincs úgymond szerecsenmosdatás, amikor azt mondom, hogy emberi sorosokról írok itt is, mint bármely más könyvemben. Ahogyan az irodalmi művek általában nem népekről, hanem emberekről szólnak. Hogy idehozzak egy kegyetlensége miatt általam nem kedvelt elbeszélést: Móricz Barbárok című munkája nem általában beszél a pásztorokról.
Nincs takargatnivalóm, azok a negatív állítások, amiket a regény kapcsán megfogalmaztak, mégha a regény is váltotta ki idegenek a Mamikámtól és idegenek tőlem.
Nem szeretném szembeköpni az anyámat, a nagyszüleimet, a bátyámat, a barátaimat, nem szeretném szembeköpni a gyerekkorom. A mások megítélése akár negatív, akár pozitív megítélése távol áll az irodalmi műtől, s pláne távol áll tőlem, mint magát tisztességesnek tartó embertől.
Kedves Joci, egyet biztosan állíthatok, nem állunk ellentétes oldalon, és soha sem álltunk, akkor sem, ha én nem vagyok cigány, sem aktivista, csak egy író. S bármilyen rossz hangzik el a könyvről, rólam, nem is fogunk soha ellentétes oldalon állni, mert a másik oldal: nem hely. És abban is biztos vagyok, hogy azok az olvasók, akikkel én találkoztam, s nincsenek kevesen, nem olyan előjellel olvasták a könyvet, mint amit most a könyv nyakába akasztanak, s hogy a legtöbb olvasóban inkább a felelősség éled, esetleg a szégyen, amennyiben voltak rossz és általánosító gondolatai a cigányokról.
