• A kortárs azt jelenti, hogy élek még – hozta kontextusba a fogalmat középiskolás közönsége előtt Háy János, majd Valuska László kérdésére elmondta, hogy annak idején rosszul hatott rá a középiskola, igaz, szerinte ma már nincsenek olyan középiskolák, mint akkor voltak.
• A középiskola első osztályában az Antigoné volt a kötelező olvasmány, azóta utálja a görög drámákat, mert „egy rohadt szót” nem értett belőle.
• Folyamatos vitában állt az oktatási rendszerrel, nem értette, miért kellene áhítattal olvasni az iskolai tananyagot, és miért nem szabad kritikusan hozzáállni. Addig feszült ez a húr, hogy megbukott magyarból, ez pedig kihatott a későbbiekre, hiszen így pontok híján nem mehetett például magyar szakra.
• Kamaszként kérkedett az olvasással. Ma már ezt kamaszkori sznobizmusnak tartja, akkor viszont azt akarta, hogy mindenki lássa, „milyen rohadt művelt gyerek”. Állandóan olvasott, de húszéves korában rájött, hogy ezekre a könyvekre egyáltalán nem is emlékszik – csak azokra, amiket később újraolvasott.
• Szerinte azok a jó könyvek, amik generálják a gondolkodást és a vitát, példának pedig a Mester és Margaritát hozta fel, ami „nagyon megmozgatja az ember agyát”.
• Ebből az időszakból „a költészet táján voltak maradandó élményei”, Tandori és Petri lírája hatott rá nagyban.
• Tízévesen kezdett el írni, negyedikben a tanítónőjére akart nagy benyomást tenni, aki az órán Tatay Sándor Kinizsi Pál című könyvéről beszélt áhítattal, holott személyesen nem is volt jelen az író, mire Háy gyerekként arra jutott, hogy ez biztosan a Kinizsi miatt van – a cél tehát az volt, hogy írjon egy könyvet.
• A regényhez fiatalnak érezte magát, ezért verseket kezdett el írni, amihez az alapanyagot a templomban hallott énekek és Petőfi versei adták. Háy szerint a gyerekek komoly dolgokról írnak verseket, halálról, szerelemről, olyan dolgokról, amiket még nem éltek meg, ő ráadásul még meg is tűzdelte a verseit olyan szavakkal, hogy ily, oly, mily. A várt hatás elmaradt, de nagyjából ettől fogva ír.
• Akkor jött rá arra is, hogy őszintén kell írni, ez az alapja mindennek. Mindezt úgy gondolta megvalósítani, hogy „rácsorgatom a vérem a papírra”. Hosszú, érzelmes verseket kezdett íni, mindezt papírzsebkendőre. Amikor egy lány, aki tetszett neki, megkérte, hogy mutassa meg neki a verseit, rájött, ha megmutatja, akkor biztosan nem lesz a dologból semmi. Ezért aztán azt felelte, hogy már elégette őket, amit később meg is tett.
• „Viszont rájöttem, mindegy én mit érzek, az a lényeg, hogy abba a szövegbe milyen érzelem van beletéve.” Szerinte az irodalom nem más, mint egy intim dialógus, amelyben a mű érzelmileg megszólítja olvasóját. A jó vershez el kell távolítania magától a szöveget, ugyanakkor mégis ő lesz az, aki tápláló anyagot ad neki – nagy változás volt, amikor erre rájött.
• Szóba került a néhány éve nagy vitákat kiváltó Kik vagytok ti? című irodalomtörténeti kötete is. Néhány barátja szerint Háy így állt bosszút az iskolai bukás miatt, ő viszont szerzőként arra törekedett, hogy minél közelebb vigye az olvasóhoz a szöveget.
• Szerinte a magyar irodalmi kánon kijelöli, kik a fontos szereplők, de ezáltal rögtön áhítattal tekintünk ezekre a szövegekre, amelyek így nem tudnak megszólítani, hiszen az olvasó rögtön tananyagként kezdi kezelni őket, holott alapvetően mind elevenséget akarunk az irodalomtól.
• Ha ő írná a tantervet, szabad kezet adna a tanároknak, hogy az adott osztályok szerint választhassák ki a kötelezőket. A Kik vagytok ti? mindemellett arra is kapacitál, hogy kritikusan foglalkozzunk ezekkel a szövegekkel.
• Petőfi Sándort fantasztikusnak tartja, holott sokan azt vetették a szemére, hogy a könyvben nyeglén bánik vele. Megemlítette, hogy azt a nyelvet beszéljük a mai napig, amit Petőfi akkor létrehozott, költészete pedig egyben felnövekedéstörténet is.
• Ezek után felolvasott a Szavalóversenyből, amelyet Kocsis Gergely főszereplésével, Tárnoki Márk rendezésében vitt színre a Katona József Színház. A színházi munkái kapcsán megosztotta azt a színészekkel kapcsolatos tapasztalatát, hogy van a beszélt nyelv, ám amint elkezdenek szavalni a színészek, egy másik nyelven szólalnak meg, és mintha a kettő között elfelejtették volna az átmenetet.
• Háy elmondta azt is, hogy az életünk tele van utalásokkal, ezt gyakran észre se vesszük, pedig felnövekedve folyamatosan egy nyelvi bővülésen megyünk keresztül, amit nem tudunk kiiktatni magunkból.

A teljes beszélgetést itt tudjátok végighallgatni: