Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Az elengedés: és itt nem csak az egyes szövegekkel kapcsolatos bíbelődésre gondolok, hanem a már összeállt kötetre is. Egy másik, sokkal korábbi, nagyjából az első novellák megjelenésekor elkönyvelt
lényeges felismerés volt az is, hogy általam fontosnak tartott problémák mások számára is érdekesek lehetnek.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Alapvetően egymástól különálló szövegeket kezdtem el írni, így inkább arról van szó, hogy az évek alatt folyóiratokban megjelent novellák lassan kötetbe rendeződtek. Két évvel ezelőtt tettem először egymás mellé őket, akkor
viszont már azt is láttam, hogy a „kint is vagyok, bent is vagyok” idegenségélménye, az identitáskeresés vagy épp a határátlépés(ek) milyen gyakran visszaköszönnek bennük.
A legutolsó novellákat így már kifejezetten e motívumokhoz kapcsolódóan írtam.
Mit vártál az első könyvedtől?
A kiadáson túl leginkább azt szerettem volna, ha a könyv megtalálja az olvasóit, és hogy ezek a szövegek tőlem függetlenül is működjenek.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
A szövegekkel molyolást tényleg csak abbahagyni lehet, befejezni nem,
szóval biztosan találnék most is olyan részt, amin változtatnék. De itt jön a képbe a már korábban is említett elengedés, ami szerencsére időnként gátat szab az eredendő javítgatási vágyamnak. Ha van valami, ami az írással kapcsolatban terápiás jelleggel bír, akkor ez az.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A barátaimnak – általában mindig ugyanannak a pár embernek – szoktam elküldeni a kész szövegeket, akik szerencsére eléggé konstruktívan állnak hozzá, és véleményezik: többnyire csak ezután publikálom őket. Amikor két éve megkerestem a kiadót (Kalligram), tizenegy szöveg volt meg, amelyekhez később még további hármat írtam, ekkor már a szerkesztőmmel szorosan együttműködve.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Érdekes volt megtapasztalni, hogy a szövegek kapcsán olyan új kapcsolódási pontok és értelmezési lehetőségek merültek fel, amelyek korábban nem jutottak az eszembe. Volt olyan is, aki azt mondta, nem szó szerint persze, hogy a könyv „a körúton belül jó lesz”. És időnként igyekszem én is megküzdeni a szoros referenciális olvasattal, amikor az ember legszívesebben azt kiáltaná: Hé, ez csak játék! De viccen kívül: az eddigi legjobb élményem az volt, hogy olyanok is szerették a könyvet, akikről álmomban sem gondoltam volna.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Michael Ende fantasy meseregénye, a Végtelen történet, ami körül, elsősorban a film miatt, elképesztő hájp volt akkoriban. Emlékszem a boldogságra is, amikor a nagyapámnak a huszonötödik könyvesboltban sikerült végre beszereznie, mert mindenki azt akarta olvasni. Tényleg, szabályos őrület volt.
Most belegondolva abban a könyvben is fontos szerep jut az idegenségnek és a különféle határátlépéseknek.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Leszámítva a nyolcévesen lejegyzett receptjeimet, amelyeket gondosan össze is fűztem, illetve a később Örkény modorában írt fura „egyperceseimet”, bőven harmincon túl kezdtem el írni és publikálni. Igaz, akkor már nagyon vágytam rá. Az egyetemen (magyar szak) valamiért cikinek tartottam volna, amiben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy nem nagyon foglalkoztunk kortárs szövegekkel.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Friss élmény Marilynne Robinson Háztartása, ami szerintem csodás debüt könyv: őszintén beszél a kötődésekről, magányról és a normalitástól való eltérés szabadságáról.
