Csepelyi Adrienn új kötete nem regény, hanem az identitásrészeiből szőtt patchworktakaró. A nagymamái és tiszteletbeli nagymamái történetei a saját tájszólásukban jelennek meg az oldalakon tanácsaikkal, szokásaikkal. A családi történetek és a történelem mellett a szerző szülőföldjének fontosabb jellegzetességei is belopakodtak a lapokra.
De az olvasóban nem kérdőjeleződik meg, hogy az 1970-es árvíz részletei épp olyan fontosak az itt élők identitásában, mint a szatmári szilvafák vagy a csík. A nyelvjárásgyűjtéssel, hangfelvételek alapján készült szövegek humora csak egy másodperccel előzi meg a tragikumukat. A kötet végén szereplő receptek pedig szervesen beépülnek képeznek az ízes tájszólások és a magántörténelem közé, ahol mindenkinek a saját töltött képosztája az igazi.
Csepelyi Adrienn: Nagymamám magyaráz (részlet)
Ülünk a kapu előtt a lócán, és nagymamám magyaráz. Hozzávarrtam a hímzésemet az abroszhoz, úgyhogy most bonthatom vissza az egészet. Nagymamám magyaráz. Szaladunk hátra a baromfiudvarra a húgommal tojást keresni. Nagymamám magyaráz. Kavarom a somlekvárt, már fáj minden porcikám, de kavarom. Nagymamám magyaráz. Guggolok a tornácon, eszem a főtt kukoricát, könyökömig csorog a sós lé. Nagymamám magyaráz.
Tanulok káposztát tölteni. Csigát csinálni. Krumplit kapálni. Szilvát szedni. Nagymamám magyaráz.
Szőni is tanulok, mert nagymamám szerint az fontos. Nyaralási program: megpucolhatom az ezüstöt. (Sose pucolom elég alaposan.) Nagymamám magyaráz. Nézem, ahogy alszik a tej. Ahogy vajazza a tepsit. Ahogy kiborítja a birsalmasajtot az őzgerincformából. Kiskanállal tölti a kosaras süteményt, egyengeti a vastag mákost, apró kockákra vágja a levestésztát. Nagymamám magyaráz.
Akárhova nézek a gyerekkoromban, nagymamák magyaráznak. Tényleges és fogadott, véletlenszerűen lett nagymamáim, akik nélkül fogalmam se lenne arról, hogy a háromszínű macska mindig nőstény (és tükörbe kell nézetni, hogy el ne menjen a háztól), hogy cukorral lehet a legjobban keményíteni a horgolt karácsonyfadíszeket, vagy hogy ki kinek a kicsodája a faluban. Továbbá én kinek a kicsodája vagyok a saját családomban. Vagy úgy egyáltalán: ki vagyok.
Néha magyaráznia sem kellett, elég volt egy kréta: amikor még alig jártak autók a faluban, s a rokon gyerekek ott nyaraltak náluk, húzott egy vonalat a kövesútra, így jelölve ki, meddig mehetnek a ház előtt játszó gyerekek az utcában. Senki se lépte át a vonalat.
Az én nagymamáim – a ténylegesek és a fogadottak – ma is magyaráznak, örökké mondják. Amelyikük él – tartsa meg a Jóisten nekünk sokáig –, telefonon, vagy amikor megyek hozzá kosztosnak. (Persze, hogy megyek. Annyi mocskos laskát ehetek, amennyi belém fér! És mivel nincs jobb a szatmári szilvalekvárnál, amitől mocskos, elég sok fér belém.)
Amelyikük már csak odafentről figyeli, hogy lekaszálom-e rendesen a füvet az udvaron, az bennem magyaráz.
Ha más nem, hát kérdezem őket. Mondják a bőrömbe tetoválva, a keresztszemesben, mondják a kézzel leírt recepteken, a hangfelvételeken, amelyek ennek a könyvnek a lényegét adják. Ami azért született, hogy az én nagymamám mindenkinek magyarázhasson. Mert az én nagymamám a te nagymamád is.
HALLAÓ!
A TÁVOLSÁG SEM AKADÁLY
A távolságot már korán megkaptam – biztosíthatok róla mindenkit, sokkal jobban húzza a zsebet, mint egy üveggolyó.
Tizennégy múltam, amikor kollégiumba költöztem otthonról – ahogy a szabolcs-szatmár-beregi gyerekek jelentős hányada. A sikeres középiskolai felvételi sokunk számára azt is jelentettei, hogy akár nyolcvan–-száz kilométerre fekvő városok idegen utcáin, csupa ismeretlen közt kell helyt állnunk.
A felsőoktatás pedig még azokat is elszakítja hazulról, akik addig helyben tanultak. Gyűlünk vasárnap délutánonként a buszpályaudvarokon, toporgunk pénteken, a nyolcadik óra után a vasútállomásokon, cipekedünk, hozzuk-visszük a fagylaltosdobozba csomagolt otthonízű ételeket, és közben a többségünk tudja: soha nem tér már haza végleg. Legfeljebb majd akkor, ha valahol máshol már megteremtette annak feltételeit.
Így járunk-kelünk, zsebünkben a távolság súlyával, és sokszor a legváratlanabb pillanatokban tolul fel bennünk a honvágy.
Talán furcsának tűnik, hogy egy teljes fejezet jut neki, nem kimondott eszköze a nyelvjárásgyűjtésnek, pedig kézenfekvő: a telefon a túlélésem és az ép elmém záloga, amióta az eszemet tudom. És senki a világon nem tud úgy magyarázni a vonal túlsó felén, mint
nagymamám.
Egyszer nagy derültséget keltettem a szerkesztőségben, amikor a lift előterében hosszú perceken át próbáltam elbúcsúzni Mamától. Ez nem könnyű, mert nemcsak neki jut mindig épp akkor eszébe még egy kérdés vagy történet, amikor már letenném, hanem – mivel ráütöttem – nekem is. Így aztán úgy búcsúzkodunk, ahogy csárdásozunk: kettőt erre, kettőt arra, és sose akar vége lenni.
Amikor aztán nagy nehezen bontottuk a vonalat, azt láttam, hogy a fél szerkesztőség ott áll az üvegfal túloldalán, és nevet. Ekkor derült ki számomra, hogy ami az előtérben történik, az az üveg fizikai tulajdonságai miatt nem marad az előtérben, úgyhogy végre mindenki bizonyságot nyerhetett róla, nem valamiféle hamis identitásképzés mondatja velem, hogy elég meghallanom nagymamám szájából, hogy „hallaó!”, és máris visszatér a tájszólásom.
„Pompásan!” – felelte mindig a „hogy érzed magad?” kérdésre a másik nagymamám. Lehet, hogy a testét igen, de a humorát nem tudta felzabálni elpusztítani a rák. Igaz, ő mindig csak röviden társalgott, hisz „drága a telefon!”.
A másik nagymamám ellenben képes lenne elvezetni egy országot telefonon: bármilyen hírről és pletykáról előbb értesül, mint mi,
olyanokkal tartja a kapcsolatot, akiknek a rokonsági fokát elmagyarázni se egyszerű, és mindenki születésnapján övé az első köszöntő. Na de milyen! Versben mondja el jókívánságait – nemrég derült ki számunkra, hogy kis, megsárgult kockáslapokra írja fel, ha valahol szép köszöntőt hall vagy olvas, és az ünnepelthez meg az alkalomhoz leginkább illőt mondja el a telefonba. (Ezeket, személyes jellegük miatt, megőrzöm a családnak.)
Az időzítés viszont kulcsfontosságú. Ha valaha is előfordulna, hogy túl sokat gondolok magamról, elég volna felhívnom Mamát a lottósorsolás idején, és azonnal szembesülnék vele, hol is a helyem a világegyetemben. A most következő fejezet tanúbizonysága szerint a sorrend: lottósorsolás, sorozatok, kötött tészta, én.
A telefonbeszélgetések a könyv megírásakor is nagy hasznomra voltak:
amikor elakadtam a leiratozás közben, már tárcsáztam is. Mivel azonban ezek a beszélgetéseink rendre hosszúra nyúltak, és a receptösszeolvasástól a családfáig igen sok mindenre kiterjedtek, Mama előzékenyen kivonult az idősotthon vécéjébe, hogy ne zavarja a szobatársait. Egyszer aztán, amikor már legalább háromnegyed órája társalogtunk, Mama tőle szokatlan gyorsasággal kezdett búcsúzkodni. Amikor egy sokadik „utolsó utáni” kérdést intéztem hozzá, kiderült a sietség oka:
„Megyek mán, mer’ ezek visszatyartyák!”
Csepelyi Adrienn - fotó Czunderlik Robin
